25. Szeretlek

Niall

Szörnyű zajra, káromkodásra, és az épp csak combközépig érő pólóban fújtató feleségem hangjára kelek. A fejem majd' ketté hasad, fáj és ég a szemem, azt sem tudom, milyen nap van, vagy hol vagyok.

- Minden rendben? - a hangom rekedt, alig érzem a végtagjaim, mégis felülök.

- Kinyírom. Nem érdekel semmi és senki. Kicsinál engem ez a nő - becsapja az ablakot, és visszatrappol az ágyba. - Reggel fél 7-kor már zajong, a kertésze még mindig azt hiszi, halláskárosult, de egyet se félj! Egy reggel arra fog ébredni, hogy nincs már kertje, mert én felgyújtom, esküszöm.

Nem tehetek róla, szórakoztat az évek óta tartó harc Eire és a szomszédban lakó nő között, akinek tulajdonképpen a nevét sem tudom, csak azt, hogy több rum van a csészéjében, mint tea. 

- Ne húzd fel magad ezen. Felesleges.

- Tudom. De biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja - álmosan dől vissza, takaróját a fejére húzza.
Hallgatok, mert egyáltalán nem tudom, mit mondjak azok után, ami este történt. Furcsa, hogy nem veszekedéssel, sírással a hátunk mögött tértünk nyugovóra, sokkal inkább kitartó bizalommal és, részemről egy szerelmi vallomással. Kissé késői, és talán nem is úgy fogalmaztam meg, ahogy a romantikus filmekben, vagy a normális párok az életben, de tudom, hogy Eire értette, hallotta, és ha mást nem, de tudatosította magában.
Amikor kimondtam, hogy újra meg újra belezúgtam, mindezt a lakásavatón történtekkel alátámasztva, valami megváltozott az arcán. Nem tudnám egyértelműen kijelenteni, hogy mi, de tudom, hogy most minden egészen másképp fog alakulni. Ha nem is jól, kétségkívül máshogy.
- Kérdezhetek valamit? - félek a reakciójától, hiszen ez a nő egy testbe van zárva mindkét feleségemmel: azzal, akit a pokolba kívánok, és azzal, akibe fülig szerelmes vagyok.
Válaszként csak hümmög, az arcát továbbra is takarja.
- Tényleg széttépted a válási papírokat?
- Igen.
- Akkor ez mit jelent, Eire?
- Hogy nincsenek. Megsemmisítettem őket.
- És mi?
- Mi? Hogy érted?
- Mi van velünk? Mi megmaradunk?
- Szeretném. Te nem?
- Szeretném, persze - bizonytalan vagyok, a hangsúlyt fent tartom, mintha a mondatomnak lemaradt volna a vége, Eire viszont folytatja, be akarja fejeztetni velem.
- De...?
- Nem tudom, mi a biztosíték arra, hogy nem történik meg újra. Hirtelen felindulásból bármikor írhatsz egy másikat, és megint ott leszünk az étkezőben, az asztalon egy halom adattal és jogi micsodákkal, ami majd megszabja, mikor láthatom a lányom.

- Mi a biztosíték arra, hogy ez bárhol, bármikor, bárkivel nem történik meg? Kidobtam őket, mind, mert rájöttem, hogy ha ésszerű is lenne, belehalnék. Nem elég ez neked? Vagy mit kéne még tennem, hm? Tegyek esküt, hogy soha többé nem kívánom a házasságunkat felbontani, és örökkön-örökké melletted maradok, még ha lelkileg össze is török miatta?
- Félreértesz, én csak... - de nem. Igaza van. - Csak eszembe jutott. Nem akarok semmi mást.
Szerintem nem hisz nekem, bár miért tenné? Én magam sem hiszem el, mert tudom, hogy ennyi nekem nem elég. A megoldások viszont meggondolatlanok, és önzőek.
- Megyek, megnézem Soniat - rég nem törődik azzal, mi van rajta, vagy éppen mi nincs. Bátran ugrik ki az ágyból, nem takargatja vagy nézegeti magát, mint azon az éjjelen, mikor rémálmai voltak én meg féltésből behoztam magam mellé éjszakára.
- Nem akartalak megbántani. Bele sem gondoltam, mit mondok- minden, ami elsőr eszembe jut, kimondom, csal hogy halljon engek, mielőtt kimenne a szobából.
- Tudom. Nem is ezt mondtam, hanem hogy megnézem Soniat - csalódottan hanyatlok vissza, és tényleg csak reménykedni tudok abban, hogy nem rontottam el mindent most ezzel.
Hamar rájövök, hogy hülyeség volt megemlíteni, mert lehet, hpgy egy nap majd jót nevetünk ezen az egészen, az unokáinknak esténként a mi történetünket meséljük el, képeket mutogatunk mand- ha akkor lesz még fotó-, vagy tényleg elválunk. De történjen bármi, most félre kell tennünk, nekem is, Eirenek is, mert vészesen közeledik a hazatérésünk napja. Fogalmam sincs, mikor, de a közeljövőben fel kell szállnunk egy repülőre, hogy Eire is méltó búcsút vehessen Jefftől, és hosszű évek után ismét találkozzon az anyjával. Még engem is a hideg ráz a gondolattól, így gondolom Eire is szörnyen van, mert mégis csak az apjáról van szó.

Talán csak kétszer volt hajlandó Jeff Reed szóba állni velem, abból egyszer megfenyegetett. Először akkor, amikor kiderítettem, hol laknak, és a kollégiumi házibuli után néhány nappal meg nem kerestem azt a lányt, akinek szinte azonnal beleszerettem a szabadszájúságába és a vodkától tompa csillogásba a szemeiben. Borzalmas idő volt, szakadt a hó, alig tudtam megállni a kereszteződéseknél, többször imádkoztam az életemért és az autóm épségéért, és mikor megérkeztem, első dolgom volt megköszönni a Sorsnak, amiért nem veszi el az életemet, amikor ítéletidőben kockáztatom egy vadidegen lány miatt. De a megpróbáltatás csak akkor kezdődött, amikor kiszálltam a kocsiból. Hosszú, keserves próbálkozással túlzsúfolt percekbe tellett, mire egyáltalán eljutottam a kapuig. Teljes erőmből nyomtam a csengőt, de befagyott, az ujjaim pedig hamar érzéketlenné váltak a hidegben. Végső elkeseredésemben már könyökkel ütöttem az apró, fémes gombot, ami csodával határos módon egyszer csak megmozdult, olyannyira, hogy be is ragadt. De legalább szólt, nem kicsit hangosan, és mire felocsúdtam volna, egy tőlem nem sokkal magasabb, de annál nahyobb darab férfi állt velem szembe, a kerítés túloldalán, sötétkék kabátban, rendőrökéhez hasonló fekete sapkában, és a zord idő ellenére olyan erővel és határozottsággal vonta kérdőre az ottlétem, hogy majdnem elfelejtettem választ adni.
De kimondtam, és a grimaszra, ami átsuhant az arcán, valószínűleg életem végéig emlékezni fogok. Keserű irónia, felsőbbrendűség, és a hangjában volt valami tragikus is. „Mit akarsz te attól a lánytól? Csak nem megbolondultál, fiam?” És én azt mondtam, igen, és hogy muszáj látnom őt, mielőtt hazamegyek. Eire akkoriban mindenféle komolyságtól távol tartotta magát, aznap is, a hóesés ellenére az ablakban ült az emeleten, és remekül szórakozott rajtam egy másik szőke lánnyal az oldalán. Emlékszem, mert láttam őt, miután Jeff elküldött. A kormányt szorítottam idegességemben, mert felismertem a lángoló vörös haját, és a rettenetesen zöld sálat a nyakában. Addig nem mozdultam el onnan, míg valahogy ki nem derítettem a nevét, és nem tudtam neki valahogy üzenetet küldeni.
Legközelebb akkor találkoztam Eire apjával, amikor hónapokkal később visszamentem, hogy ezúttal normális körülmények közt lássam a lányt, aki minden nap megválaszolta ugyan azt a kérdésem, „minden rendben?”, és minden egyes alkalommal, minden nap, amikor csak tudott, üzent, vagy csak leírta, milyen szívesen inna már valamit velem is. És én minden nap, minden alkalommal megígértem neki, hogy hamarabb eljön ez a pillanat, mint gondolná. Nem hitt nekem. Három hét múlva nálam lakott.
Jeff nem kiabált, csak közölte velem, hogy soha többé ne tegyem be a lábam a házába, és ez vonatkozik Eirere is. Szem-és fültanuja voltam, hogy zajlik náluk egy veszekedés, végig kellet hallgatnom, miket mond a lányának, milyen stílusban beszél vele, és abban a pillanatban tudtam, jól döntöttem. Mert én sosem fogok így beszélni sem vele, sem a saját gyermekemmel. Akkor még sejtelmem sem volt, hogy egy nap egy csodálatos kislány apukája leszek és csak reméltem, hogy a vodkás lány lesz az anyukája. Éd még úgy sem bántam meg semmit, hogy végül megütöttem majdnem az apja stílusát, és többször elkövettem a hibát, hogy nem megfelelő hangon válaszoltam.

Kiszaladok az emlékeimből, a gondolataim hirtelen szertefoszlanak, amikor rezegni és villogni kezd Eire céges mobilja az éjjeli szekrényen. Csak egy pillantást vetek rá, várható, hogy ismeretlen a telefonszám, nem is törődök vele, figyelmen kívül hagyom, hogy még mindig csak hét óra lesz, fogom a mobilt és elindulok vele a gyerekszoba irányába.
- Keresnek.
- Köszi - mikor elveszi tőlem, és meglátom kiülni a döbbenetet az arcán, és hogy lesápad egy pillanat alatt, ráeszmélek én is, ki keresheti és milyen ügyben.
Lassan oldalazva kisétálok, a felém nyúló kis kezecskéknek visszaintegetek, de nem veszem az ölembe, hagyom telefonálni Eiret. A folyosón ácsorgok egy darabig, hajt a kíváncsiság, és a tehetetlenségből fakadó dühöm. Várom, mikor hallom meg sírni a feleségem, ott akarok lenni mellette, amikor erőtlenül maga mellé ejti a kezeit, hogy, csak úgy, mint tegnap, az éj vállamon sírhassa ki magát, ne érezze magát egyedül. De nem történik semmi. Csak a beszédét ismerem fel, nem értem, mit mond, ezért pár perc múlva elindulok a konyhába. Lomhán mozgok, nem sietek sehova, csak lefőzök két kávét, a sajátomat beízesítem, lassan kortyolom, közben olvasgatom a híreket, össze-vissza lépkedek az alkalmazásaim között, ki-be lépegetek Twitteren, de miután szembetalálom magam ott is a velünk kapcsolatos álhírekkel és találgatásokkal, inkább elteszem a mobilomat, mielőtt kivágnam az ablakon idegességenben.
Kilesek egy pillanatra, hallgatózom, jön-e Eire, de semmi. Csend.
Unalmamban, és amíg várakozom, megpróbálom elfoglalni magam. Reggelit készítek, külön Sonianak, Eirenek és magamnak. Elő kell keresnem az emlékeimből, miket ettem, amikor turnéra készültem, hogy minél több energiám legyen, számolgatok, de annyira lefoglal a temetés, és hogy vajon miről beszélhet most fent Eire, hogy nem jutok egyről a kettőre, így csak feltörök pár tojást és minden tudásom összeszedve igazinak tűnő, francia omlettet csinálok két személyre, teát is készítek.
Mire Eire felbukkan, már mosogatok magam után, az asztalon ott van a három tányér, az italokkal együtt.
- Anya hívott - betámaszkodik mellém, hátát a hűtőnek veti.- Jövőhéten szerdán lesz a temetés.
- Akkor kedden repülünk? - nem kockáztatom meg, hogy késsel a kezemben hadonásszak, ezért csak egy rövidke másodpercre felé nézek. Nem fedezek fel semmi különösebbet az arcán a fáradtságon és a lehangoltságon kívül, de ez teljesen természetes.
- Anya ragaszkodik ahhoz, hogy este érkezzünk. Fogalmam sincs, miért, gondolom nem kíván egy éjszakánál többet együtt tölteni velem, hiába mondtam neki, hogy keresek valami hotelt, és majd később meglátogatjuk. Úgyis szeretném összeszedni magam utazás után, Sonia is valószínűleg nyűgös lesz.
Elnevetem magam.
- Mi az? - zavartan néz rám, gőze sincs, mi bajom.
- Nem nevetséges, hogy még ilyenkor is így viselkedik? Ha nem lenne ilyen messze, mehetnénk anyához is. De ne aggódj, kényelmesen odarepülünk, és legfeljebb alszunk pár órát - elzárom a csapot, feléfordulok, és mintha ez lenne a legtermészetesebb, megölelem, a homlokára nyomok egy elhúzott, apró puszit. Államat megtámasztom a fején, és kiélvezem minden másodpercét annak, hogy ő is hozzámbújik.
Csak most érzem, mennyire, de mennyire hiányzott már minden apróság. Hogy bármikor simogathatom a haját, vagy megfoghatom a kezét.
- Nem kérdezett Soniaról. Fogalma sincs, mivel jár nekünk utazni, hogy kiszaladunk a munkából, egy másik ország másik városából konkrétan ki kell csempésznünk magunkat, hogy ne lihegjenek a nyakunkban, és mi a legfontosabb? Na, mi? Hát hogy be ne tegyem a lábam apám házába - csendesen pityeregni kezd, megrázkódik a válla. Szorosabbá válik az ölelése, a mellkasomban dübörög a szívem, úgy kalimpál, mintha ki akarna esni a helyéről. Ideges vagyok, utálom, hogy még most is képes a családja ilyen helyzetbe hozni őt, a lelkébe tipirni, mikor mindannyiuknak lenne más dolga, mondjuk csendben gyászolni Jeffet, ügyeket intézni.
Eltolom magamtól, épp csak anyira, hogy fel tudjam biccenteni a fejét. Közrefogom az arcát mindkét tenyeremmel, mélyen a szemébe nézve suttogok neki.
- Nem szabad ezzel foglalkoznod. Hamar túlleszünk mindenen, és igérem, amilyen gyorsan csak lehet, hazajövünk. Jó?
Válasz helyett csak bólogat, próbálja letörölni a könnyeit, de a keze nem fér el köztünk. Még több bátorságot kaparok össze magamban, egyenként lepuszilom a könnyeit, engedélyt sem kérek rá, csak megbököm az orrát az enyémmel, hogy csak rám figyeljen. Minden várakozásomat felülmúlva nyomódik közelebb, és végül ő az, aki megcsókol. Nem lök el, nem kalimpál.
Életem legszebb pillanatainak egyike ez, a boldogságtól remeg kezem, lábam, de mosolygok, mert ez az a csók, ami, ha nem is mindet, de megbontja a köztünk lévő falakat. Minden ismerős érzés egyszerre robban fel bennem, sírni akarok, üvölteni, felkapni őt az ölembe, soha többé el nem engedni.
Boldog vagyok. Igazán boldog.
Nem gondolok arra, miként fogok előhozakodni a turné és az új album ötletével, hogy fogjuk tudni átszervezni az amúgy sem egyszerű életünket, de nem is érdekel. Most csak ő van és én.
Szétrebbenünk a telefonom hangjára, félek, hogy megbánta, vagy mérges lesz, amiért kihasználtam a helyzetet.
- Ne haragudj - kislisszan előlem, rögtön lehaktja a fejét, és a már hideg kávéjához nyúl. Elkapom a kezét, határozottan nézek rá.
- Nincs miért bocsánatot kérned.
- Nem veszed fel? - alig hallani a hangját, remeg a keze. Vetek egy pillantást a képernyőre, Liam az.
- Nem - végigsimítok az arcán. - Csináltam reggelit.
Elmosolyodik. Olyan, mint egy angyal, akinek kissé duzzadtak az ajkai, és kipirosodott, de gyönyörű.
- Eire - felkapja a fejét, egyenesen a szemembe néz. Tudom, hogy most kell kimondanom, mert máskor már késő lesz. - Szeretlek.
- Én is szeretlek - újabb könnycseppek buggyannak ki a pillái alól, de ezek már gyémántként ragyognak, és nem mardosnak belülről. Ezek a könnyek pillangókat engednek szabadjára bennem, a vérem felsgyorsul az ereimben, és megesküdnék rá, hogy a nap is pont ebben a pillanatban sütött ki.