28. Otthon, édes otthon

Sziasztok!

Kicsit szégyellem magam, amiért egyre kevésbé írok a részek elé, és bár klisé, de sokminden történt velem mostanában. Elkezdtem teljes gőzerővel tanulni, hogy a következő szemeszterem külföldön tölthessem, és többet jártam kórházba, mint az eddigi 22 évem alatt összesen- de nem kell aggódni, túl fogom élni, bármi is a bajom.:)

❤

xx Lu

Eire

A mindeddig lényegtelennek tűnő csók hirtelen kiszorít a fejemből minden más gondolatot, amikor a rádióban megszólal valami olcsó tiniszerelemről szóló dal. Félelmek és hamar kimondott szavak, házibuli, sör, puszi, nagyjából ennyiről szól. Ha nekiállnék feltérképezni a tinédzser- és fiatal felnőttkorom elfeledett emlékeit, még jobbat is tudnék írni- abszolút eltekintve a ténytől, hogy nyilvánvalóan azért nem zenével foglalkozom, mert sem érzékem, sem tehetségem nincs hozzá-, ennek ellenére felidézi bennem a szállodában történteket. A légcsövem beszűkül, légszomjam és egy enyhe kis pánikrohamom lesz, mert mi van, ha ezzel elrontottunk valamit? Olyan törékeny az állapotunk, és félek, csak addig tart a boldog időszak, amíg vissza nem térünk a mindennapjainkba. Ugyanis egyszer meg kell tennünk, és a problémáink nem oldódtak meg, közel sincs vége a megpróbáltatásainknak, csupán az történt, hogy egy időre a szőnyeg alá söpörtük őket, és egy másik sebet nyalogatunk.

- Vegyél levegőt - szól rám Niall, tenyerét az enyémre teszi, amitől a világ egy kicsit jobb hellyé válik.

De nem csak a férjem aggaszt, hanem az anyám is. Jobban mondva a tény, hogy hamarosan találkozom vele, látni fog, hallani, talán még meg is ölel. Mit mondjak majd? Egyáltalán kell beszélgetnünk, vagy térjek rögtön a lényegre, mondjak le minden örökségről, és zárkózzak be a régi szobámba holnap délelőttig? Erin vajon otthon lesz? És egyáltalán elköltözött már? Ó, biztos. Hiszen ő is felnőtt, heteken belül harminchárom lesz.

33! Az én gyönyörű és okos nővérem már kész felnőtt, talán már nem is olyan cserfes, mint amikor utoljára láttam. Bevallom, örülnék, ha kiderülne, senki nem változott az évek alatt, úgy talán lenne némi helyzeti előnyöm, és könnyebben tudnék alkalmazkodni hozzájuk. De nincs elég időm ezen gondolkodni, mert mire észbekapok, Niall már lassít, és leparkol a régi otthonom előtt. 

Apa kocsija még itt áll, amitől újra nehezebbé válik a levegővétel. A gyomrom összerándul, remegni kezdek. Biztos vagyok benne, hogy képtelen vagyok kiszállni a kocsiból, nem is akarok igazán. Átértékelem az egész eddigi életem, és megállapítom, hogy semmi keresnivalóm nincs itt, ráadásul tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel. Mindkét kezemmel az ülés szélébe kapaszkodok, nem tudom megtenni, a gondolataim kizárólag az öreg kis autó körül forognak. Várom, mikor nyílik ki az ajtaja, mikor száll ki belőle apa. Azt akarom, hogy itt legyen, küldjön el a fenébe, kiabáljon, csináljon bármit, elviselnék mindent, csak hogy még egyszer láthassam.

Tágra nyílt szemekkel szuggerálom, de semmi. Kinyílik mellettem az ajtó, Niall kikapcsolja a biztonsági övem, szabad kezével pedig a karomat cirógatja. 

- Hé - csak el próbálja terelni a figyelmem, amiért igazán nem hibáztathatom. Felé fordítom a fejem, látom, hogy türelmesen guggol mellettem, várja, hogy képes legyek mozogni. - Mondtam, hogy rendben lesz minden, nem? És több ígéretet tartottam be, mint amennyit megszegtem.

Nem vicces, mégis elmosolyodok rajta, mert annyira édesen próbál egyben tartani, és rettentő hálás is vagyok ezért. Nélküle valószínűleg már a reptérről visszafordultam volna, vagy egyszerűen levetettem volna magam a szálloda sokadik emeletéről. 

Megrázom a fejem, lehetetlenül viselkedem megint, ezért inkább meg sem szólalok, nehogy rontsak a helyzeten, és minden lelki erőmet összekaparva igyekszem kiszállni a kocsiból, de a lábaim nem engedelmeskednek.

- Nincs semmi baj, Eire. Nem kell ezt csinálnod. Vissza is mehetünk a szállodába, és majd holnap eljövünk, ha már felkészültél, és..-

- Nem, most kell. Muszáj. Csak itt áll apa Fordja.

Többet mondanom sem kell, Niall maga felé fordít, próbál a szemembe nézni, és mikor sikerül, szorosan magához ölel.

Azt várom, mikor szakad fel az őrjítő fájdalom, ami a mellkasomra húzódott és napok óta nem képes távozni. Azt hittem, ha majd megcsókolom Niallt, elmúlik. Vagy ha a karjaiba vetem magam. De semmi nem használt, és bármennyire is jól esik ez az ölelés, csak pillangók repkednek bennem, a nyomás mit sem változik.
- Gyere, Meredith már biztos látta, hogy itt vagyunk, és vár minket - anyám neve hallatán még inkább görcsbe rándul a gyomrom, és a bordáim közé beszorul egy rossz előérzet.
Elfogadom a felém nyújtott kezét, kiveszem Soniat a hátsó ülésről, és mire észbe kaphatnék, már a bejárati ajtón kopogtatok.
Apró neszek és távoli zajok után lebillen a kilincs. A földet bámulom, figyelem, mikor nyílik ki az ajtó, és mikor meglátom a fenyőzöld cipőcskéket, a szívem irgalmas tempót kezd diktálni, majd kiszakad a mellkasomból. Felbiccentem a fejem, a legrosszabbra felkészülve várok, hogy meglássam anyát.
Semmit sem változott, az arca ugyan olyan, alig vannak ráncai.
Basszameg! Az anyám még mindig olyan dögös, mint azokon a régi képeken, kifogástalan az öltözéke, elegáns, koromfekete nadrágkosztümöt visel és a dédi gyöngyfülbevalóját.
- Eire? - elképedve néz rajtam végig, egy ponton megakad a tekintete, ott, ahol a harisnya felett kibuggyan egy kis husi, az asszonyos hasam. - Szervusz, kislányom.
- Szia, anya - a szó, anya, égeti a nyelvem, de kimondom. Tudom, mennyire rosszul esik neki is, legalábbis el tudom képzelni,ennyire nem kívánja azt hallani tőlem, hogy az anyámnak hívom, de ez van. Ő az én édesanyám, még akkor is, ha ez a kapcsolatunkon egyáltalában nem látszik meg.
- Üdv, Meredith - Niall az első, aki nem csak beszél, de meg is mozdul. Nem törődik a kínos helyzettel, közelebb lép, és tisztelettudóan arcon puszilja anyám. - Részvétem Jeff miatt.
- Köszönöm - megrökönyödve, sűrűn pislogva ácsorog, aztán, mintha enyhe áramütést kapott volna, félre lép. - Gyertek beljebb, gyertek csak.
- Anya, szeretném neked bemutatni a lányom - kihúzom magam, és elemelem a vállamról a káva gyereket. - Sonia, köszönj a mamának.
Anya csak áll, teljesen ledöbbenve. Az istenit! Miért bámul így! Nem hiszem, hogy eddig nem vette észre, hogy egy kislány van  a kezemben.
- De hát ő..- erőtlen kezeit megemeli, mintha kérdőre akarna vonni.
- Ő az unokád, Meredith. És már kilenc hónapos - Niall büszkébben áll, mint én, egyik kezével eltűr egy tincset a lányunk arcából, és a füle mögé tűri.
- Anya? - a hangom kétségbeesett, remeg, és szinte könyörgő.
- Ez nem lehet - az öröm legapróbb jele sem látszik az arcán, amitől a mellkasomat feszítő fájdalom még inkább rám nehezedik.
- Reméltem, hogy legalább őt nem fogod eltaszítani magadtól - a számat egy vonallá préselem, a szemöldököm összeráncokom, ezzel próbálom a tudtára adni, mennyire kellemetlen a viselkedése..
- Nem, félreérted! Gyönyörű, de neked...Eire, neked nem is lehet gyereked!
- Nos, látod. Vannak még csodák.
Niall anya és lánya kereszttüzébe került, rémülten pislog hol felém, hol anya felé. Megköszörüli a torkát, mintha mondani akarna valamit, de egy hang, annyi se jön ki a torkán.
- Igyunk egy kis teát - szökik ki anya szájából, és azon nyomban megpördül, és a konyhába siet.
Megsemmisülve indulok el a nappaliba, a kanapé, amin számtalan éjjelt töltöttem, amikor tüntettem az itthoni rendazer ellen, régi jó barátként fogad. Még mindig látszik a kis süppedés a szélén, ahol mindig ültem.
Leteszem Soniat, aki már teljesen elvesztette a fonalat. Nem is csodálom, rettenetes helyzetbe hoztam, és akármennyire is kicsi, biztosan tudja már, hogy valami nagyon nincs rendben, és egyre több őrült felnőtt veszi körül. Niallre néz, nyújtózkodik felé.
- A nővéred csak később jön - ismét feltűnik anya, kezében egy ezüst tálcával. Megint nagyzol, és meg sem lep, hogy a legdrágább porcelán készletét villogtatja.
- Hol lakik? - felemelem a dohányzó asztalra tett képet, amin apa van, sötétszürke öltönyben, kezében egy pezsgős pohárral.
Erin diplomaosztója előtt készült néhány héttel. A közeli étterembe foglaltunk asztalt, amit végül le kellett nondani anya migrénje miatt. Azbap este, amikor a nővéremből tanár lett, pizzát rendeltünk és olcsó sört ittunk az emeleten.
Roppant figyelmes és társaságban előkelően viselkedő családom van, kár, hogy a négy fal között érzéketlenek és bunkók.
- Dublin túlfelén, egy lakásban - ez kulcsfontosságú informácuó, ugyanis Meredith Reed számára óriási különbség van ház és lakás között. A tisztességes, magukra és környezetükre igyényes, valamire való emberek nem költöznek akárhová, csak is családi házban élhetnek. Aki nem így tesz, az bizonyára sikertelen, vagy a munkájában, vagy a kapcsolataiban. Nevetségesen felszínes nő.
- Értem - leteszem a képet, helyet foglalok Niall mellett, és öntök egy kevés vizet a csészémbe. Próbálok a teámra koncentrálni, de Erin jár a fejemben, és hogy ő vajon örül-e majd nekünk.
- A nővéred szobája üres, ott aludhattok ma este - sért, ahogy beszél hozzám, megvetéssel, távolságtartóan.
- Nem - hárítok azonnal - szállodában szállunk meg. Könnyebb, így nem zavar senkit, ha Sonia nyűgös lenne.
- Nyugodtan megmondhatod, ha nem vagy hajlandó ebbe a házba éjszakázni.
- Nem erről van szó, Meredith, csak azt gondoltuk, ez így korrekt - Niall menteni próbálja a menthetőt, és észérveket sorol a szálloda mellett. - Meg nem is tudtuk igazán, milyen állapotban fogunk megérkezni, nagyon korán indultunk, ráadásul holnap megérkezik néhány barátunk is, és..
- Te nyilvános rendezvénynek nézed apád temetését!? - hisztérikusan pattan fel, rögtön nekemesik, mintha Liamék ideutazása illegalis lenne, és engem hibáztathatna azért, mert a barátaink mellettünk állnak, ha baj van. z arca  teljesen elvörösödik.
- Egy szóval nem mondtuk, hogy a temetésre is jönnek, úgyhogy nyugodtan állítsd le magad - elönt a méreg, mert nem elég a bűntudat, még a saját anyám is provokál.
- Vigyázz a szádra. Ez az én házam - ha ez egyáltalán lehetséges, még dühösebb leszek, leteszem a csészém.
- Nem, anya, ez Apa háza. És ha még élne, itt sem lennék. De ezt gondolom sejted - villámokat szór a tekintetével, magamat ismerve pedig nyilvánvalóan látszik rajtam, hogy elég egy apró kis beszólás, és akkor neki is ugrok.
- Ne veszekedjetek, ez nem old meg semmit - Niall megfogja a kezem.
- Maradjatok nyugodtan, fel kell mennem lepihenni. Nagyon ver a szívem - olcsó hazugság és műmosoly kísétetében távozik az anyám, a lépcsőn felfelé haladva lerí a mozgásáról, hogy bármilyen jó formában is van, fáradt, de nem enged a büszkeségéből.
- Utána megyek - indulnék el, de Niall visszatart.
- Nem jó ötlet. Majd holnap megbeszélitek.
- Nem megbeszélni akarom. Megmondom neki, hogy..
- Dehogy mondod. Maradj itt, kérlek! Egyikőtök sincs olyan állapotban, hogy jó vége legyen - igaza van, és ezt be is látom, így csak nekidöntöm a vállábak a fejem.

Erin Reed

Késő este érkezek haza, már sötét van, és csak az utcai lámpák fénye látszik a házunk előtt. A gyomrom egészen apróra szűkült, már a sarkon feltűnik az óriási autó, amin sárga betűkkel hírdetik "autóbérlés". Ezek szerint a húgom, a tékozló gyermek, hazatért.
Ügyelve a megfelelő távolságra leparkolok a fekete Toyota és apa öreg Fordja mellett, és anélkül, hogy kárt tennék bármiben is, kiszállok a kocsiból, kirángatom a cuccaimat, kezdve a háromnapi ruhámmal, a külön elcsomagolt cipőmmel, a   fekete kosztümömmel, amit frissen tisztítva hoztam el a közeli tisztítóból, és minden aprósággal, amit össze tudtam szedni indulás előtt.

Igyekszem nem felverni az egész házat, de tudom, hogy nem tudok elég csendes lenni ahhoz, hogy anya ne rohanjon elém a nappaliból. A tisztító céduláját leszakítja a rohanásom, de nem érdekel, hagyom elázni a tócsában, valószínűleg úgyis egy következő temetésen fogom csak felvenni legközelebb.

- Hahó! Anya! Megérkeztem - fojtott hangon suttogok, felakasztom a ruhazsákom a fogasra, és követem a halovány lámpafényt a nappaliba. De ott nem anyát találom, hanem egy sokkal fiatalabb, vöröses szőke mását.

Eire kiscicaként gömbölyödik össze a kanapén, arca nyúzott, szemei még így is, lehunyva is borzasztó karikásak. Lábánál Niall ülve alszik, kezében Sonia. Az unokahúgom. Sosem láttam még, képről sem. Csak hallottam róla, és kiderítettem a nevét- ehhez keresztül kellett gázolnom tömérdek rajongói oldalon és különböző fórumomkon, de nem akartam feladni hamar.
Nem kéne így bámulnom őket, de képtelen vagyok elfordítani a fejem, és úgy tenni, mintha nem hiányzott volna az alvó testvérem látványa, mintha nem akarnék órákig játszani a kislányával. De itt maradok, ahelyett, hogy felosonnék csendben a régi szobámba. Idegenül jó látvány ez a csepp kis család a régi otthonunkban, az pedig, hogy a saját ágyamban alszom, kényelmesen, bár forgolódva a holnapi nap miatt, rossz érzéssel töltene el. Mert a másik gyerekszoba mostanra telis-tele lett régi bútorokkal, apa ruháival, könyvekkel, amikre már anya rám sem tud nézni. Főleg azért, mert Eire forgatta őket utoljára, amikor még itthon lakott.
És valójában Niallt is kedvelem, már csak azért is, mert boldoggá tette a húgom, és nekem ennél nem nagyon kell több. Habár azt hiszem én vagyok a legkevésbé felhatalmazva, hogy ítélkezzek, de ha a szüleink egy kicsit is elfogadóbbak lettek volna, akkor nem maradt volna le a családunk ennek a nőnek élete legszebb napjairól.
Nem láttam hófehér, földig érő ruhában, örömkönnyektől fulldokolva. Nem vihettem el a város egyik lebujába a leánybúcsúján, hogy olcsó házi whiskeyt igyunk addig, amíg nem pattan fel egy rozoga fémasztalra, és részegen táncolni nem kezd a zenétől határozottan eltérő ütemre. Látni akartam, miközben nőni kezd a pocakja, és együtt sétálgathattunk volna a kórház parkjában, pitét és tejeskávét csempésztem volna be, hogy az ízetlen zabkása és undorítóan édes tea helyett ezt ehesse reggelire. Az élete része akartam lenni, mert a testvérem, és szeretem, de most már csak egy testet látok, amiben nem a húgom lelke van. Megölték, eltiporták. A világváros kavalkádja, akár elfogadja, akár nem, bedarálta a testvérem, megrágta, és kiköpte, előtte viszont egy jó adag mocskot vágott hozzá, és elvette a boldogságát. Hasonlít a testvéremre, de ez mát nem ő, csak a teste. Gyűlölök mindenkit, aki egyszer is rosszat mondott rá, aki valaha is meggondolatlanul a szájára vette a nevét. Mondjuk akkor ebben az esetben a szüleimet, és a fél várost is utálnom kellene. Néha megteszem.

Emlékszem, hányszor próbáltuk egymást védeni, hiába, ugyanis se apánkat, se anyát nem ejtették a fejére, és minden alkalommal lebuktunk, nemritkán azonnal. Ennek ellenére minden alkalommal újra és újra megtettük, és én ismét megtenném. Ha ez azt jelentené, hogy a húgom végre megint az életem része lehetne. Igazán a testvérem.
- Erin? - ijedtemben a régi könyvespolchoz ugrok, az van hozzám a legközelebb. - Te vagy az?
- Igen, ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni - közelebb lépek, és automatikusan nyúlok Eire keze felé, amit előre nyújt. - Jól vagy?
- Nem - a félhomályban látom, ahogy megcsillan a szempillái tövében egy könnycsepp. Finoman húzok egyet rajta, és ő rögtön érti a célzást. Kibújik a vékony pokróc alól, de mielőtt követne, gondosan betakarja Niallt, és az ölében szunnyadó kislányt.
- Gyönyörű - rám pillant, de lopva visszanéz a családjára. Törékeny, apró, de az övé. - A kislányotok.
- Niallre hasonlít - ellép a kanapétól, és elindul utánam.
- Fent?
- Fent. - biccent, majd mindketten a lépcső felé vesszük az irányt, hogy elfoglaljuk a régi szobám ablakpárkányát.
Rutinosan húzza maga alá a lábait, miután kitárom teljesen az ablakot. Kitámasztom egy székkel, a függönyt pedig betűröm az üveg mögé. Felnőtt lét ide vagy oda, megszokásból leellenőrzöm a folyosót, aztán kulcsra zárom az ajtót. Kiülök mellé, egyik lábammal a téglaszínű cserepeket támasztom, a másikat, csak úgy, mint mindig, a belső ablakpárkány alá bújtatom- rossz szokás.
Pont, mint a zsebemből kihúzott doboz.
- Kérsz? - félve nyújtom Eire felé, mert már nem látszik olyannak, aki megtenne hasonlót. De az ember még ennyi év után is próbálkozik, hátha marad valami abból az emberből, akit látott felnőni.
- Leszoktam, kösz - a visszautasítása bár nem lep meg, furcsa. Örülök, hogy nem gyújt rá, mert a kis testvérem, és eggyel kevesebb okom van aggódni érte, az egészségéért, ugyanakkor ez egy újabb ékes bizonyítéka annak, hogy megváltozott.
- Más lettél - nincs már senki a közelünkben, aki hallhatna minket, de folytatjuk a suttogást.
- Sok idő eltelt - lehorgasztott fejjel támaszkodik, mintha szégyenkeznie kellene.
- Sok. Hiányoztál - kipöccintem a hamut a tetőre, másik kezemmel pedig elkapom finoman a csuklóját. - Tényleg.
- Gondolom- megrántja a vállát, és ahogy néz, kiráz a hideg. Hangok és szitokszavak nélkül érzem a gyűlöletet és a mérhetetlen haragot, ami benne dúl.- Annyira, hogy nyolc évig egyikőtök sem keresett. Csak akkor, amikor apa meghalt.
- Eire, én...napokig nem tudtam, mit tehetnék. Sőt, utána sem voltam biztos abban, hogy tudnék egyáltalán megoldást találni. Vártam, hogy jelentkezz, de előbb láttalak egy újság címlapján, mint a bejövő hívásaim közt. Akkor tudtam, hogy elvesztettelek.
- Hívhattál volna. A testvérem vagy.
- Igen. Éppen ezért vártam, hogy közöld velem is a hírt, miszerint egy órával a hazaérkezésem előtt te beültél egy bazi nagy fekete autóba, és új életet kezdtél egy zenésszel.
- Az nem jelentette azt, hogy elvesztettél. Csak hogy már nem ott lakom, ahol előtte - a távolban megszólal egy autó riasztója. Eire a villogó sárga lámpákat figyeli, a vonásai szigorúak.
- Haragudtam rájuk - bököm ki végül, ugyanis nem tudom, mi mást mondhatnék. Előtör belőlem az őszinte megbánásom, és így folytatódik tovább a beszélgetésünk. Csendben, fojtott hangon, köntörfalazás nélkül.
- Miért?
- Mert elmentél és ők nem tettek ellene semmit. Mire hazaértem, anya már abbahagyta a sírást, de még vörös volt a szeme.
- Nem is sírt, mikor elmentem.
- Utána. Apa morgása árulkodott. Ha nem veszem észre, nem is mondanak semmit. Akkor komolyan elgondolkodtam azon, hogy mi a frász bajuk van, de választ azóta sem kaptam.
- Nincs rá jó válasz.
- Min vesztetek akkor össze? Mitől borultál ki?
- Miért érdekel ennyi idő után?
- Mert holnap késő délelőtt eltemetik apát, és ő már nem fog soha választ adni a miértjeimre, azért. Meg mert anya nem hajlandó beszélni rólad, és mielőtt értesített, mindenkinek azt mondogatta, hogy nincs mit megmagyaráznia, neki csak egy lánya van, és az én vagyok.
- Szép - cinikusan felnevet, és nem csodálom, hogy nem lett jobb kedve ettől.
- Bocs.
- Nem, ne kérj bocsánatot. Nem te dobtál el, és nem veled vesztem össze. Legalább veled nem.
- Mi? Mi az hogy „legalább veled nem”?
- Niall és én...tudod, sok minden történt, nem csak elköktöztem. Elég sokat veszekszünk.
- El fogtok válni?
- Nem tudom. Elég, hogy is mondjam, nehezen vesszük az akadályokat, és Sonia érdekeit is szem előtt kell tartani. Nehéz dönteni, és bár semmi porcikám nem kívánja, nem láncolhatom magamhoz puszta önzésből.
- Sajnálom.
- Igen, én is. Bár mostanában jobb, de..tudod, biztos csak emiatt van. Ha hazamegyünk, és minden a régi lesz, szinte száz százalék, hogy újra veszekedni fogunk - szönyű így látni. A legrosszabb mégis az, hogy már két perc után ilyeneket mond. - Te?
- Én, mi? - sosem beszélek a magánéletemről, ha nem muszáj, de Eire a testvérem, és már rég nem láttak. Van mit bepótolnunk.
- Anya mondta, hogy a város túlfelén laksz.
- Igen, nos, egy lakásban. Nem tetszik nekik...azaz neki, de kénytelen volt beletörődni.
- Tanítasz? - úgy néz rám, mintha a válaszom elhozná neki az örök üdvösséget. Szemeit nagyra nyitja, issza minden szavam.
- Igen, kicsiket. Imádnivalóak - elragadnak az érzelmeim, eszembe jut, amit nap, mint nap mondanak nekem, mesélnek az előző délutánjukról.
Csupasz ujjaimra nézek, és hirtelen még a szétesőben lévő házasságát is irigylem a húgomtól, mert neki legalább van, és nem lépett a „sikertelen-munkamániás-nagyvárosi-szingli” felé vezető útra.
- Erin - nyöszörögve bújik hozzám, mindketten elsírjuk magunkat. Eldobom a csikket, és a nyitott ablakban ülök, ölemben a testvéremmel, és mintha még mindig kisgyerekek lennénk, csak sírunk.
- Annyira hiányoztál te kis hülye - azipogom a hajába, amitől mindketten elnevetjük magunkat.
- Te is nekem - szorosabban ölel magához, és el sem engedjük egymást egy jó darabig. Pontosabban csak addig, amíg meg nem halljuk Soniat felsírni a földszinten.
Mindketten a folyosóra sietünk, de leérve már Niallt látjuk, kezében az aprósággal.
- Szia - felderül az arca, mikor meglát, és bár nem hiszem, hogy valaha is legjobb barátok leszünk, közelebb lépek hozzá, és megpuszilom.
- Hello, Erin. Jó téged újra látni - halványan elmosolyodik, de a tekintete hamar Eirera terelődik.
Mély és őszinte szerelemmel néz rá, akár egy Istennőre, és hirtelen elképzelhetetlenné válik, hogy ezek ketten veszekedjenek és elváljanak.
- Menjünk vissza - csodálom, amiért ilyen erős nő, hisz nemrég még sírt, most pedig egy arcizma sem rendül meg, úgy veszi ölbe Soniat.
- Holnap találkozunk - megölelem mindkettőjüket, és az ajtóból nézem végig, ahogy kocsiba ülnek, és elhajtanak.
Elpakolom a nappaliban maradt teás készletet, rosszul érzem magam, amiért nem alhatnak itthon, és szállodába kényszerültek, de valahol meg is értem őket. Én is csak anya miatt töltöm itt az éjszakát.
- Hálásnak kéne lenned, hogy egyáltaláb meglátogatott, és nem csak a temetésre jött el - tudom, hogy anya itt áll mögöttem, hallottam a lépteit és most a szuszogása is elárulja.
- Semmit sem változott. Arrogáns és neveletlen. Annak a huligánnak a barátait is elhívták apád temetésére! Hallatlan!
- Mi? Anya, ne csináld a fesztivált, biztos nem állítanak be csak úgy.
- Na majd meglátjuk, de én úgy kipenderítem mindet, hogy csak na! A férjem temetése nem újságokba való. Már így is bánom, hogy Eiret elhívtuk, ki tudja mikor követik őket!
- Ha te mondod - fel nem tudom fogni, miért ilyen ellenséges az anyám, de biztos vagyok benne, hogy ez csak a gyász és az idegesség, és ha kell, hát én magam fogom leállítani, mielőtt még balhézna a temetésen.