27. Kék ruhás nő

Niall

Nehéz rávennem magam, hogy elzárjam a csapot, és elhagyjam a szállodai fürdőszobát. Reméltem, hogy végül találok megoldást arra, hogy ne kelljen visszajönnünk, de minden perccel csak közelebb kerülünk a kínos találkozáshoz. Sokkal jobb a közérzetem, a hideg zuhany elmosta a fejemben lappangó ködöt, és több oxigén is jut az agyamba, de továbbra is motoszkál bennem a gondolat, hogy nem szabad megnyugodnom, mert ma még bármi megtörténhet.

A nappalinak kikiálltott tér megtelik a lányokkal, mire eljutok a bőröndömig.

- Gyere vissza te kis rosszaság - Eire négykézláb, leggingsben és pólóban kergeti Soniat, aki hangosan kacarászva igyekszik meglógni az öltözés elől. - Sonia! - Eire is nevet, egy ponton megáll, a sarkára ül, és együtt nevet a lányunkkal, aki komiszan mosolyog az egyik fotel mögül. - Látlak, kisasszony!

- Gyere, Hercegnő, húzzuk fel azt a nacit - felkapom az apró testet, belepuszilok a nyakába, amitől Sonia hangosat sikkant és a mellkasom paskolja örömében.

Eire felé fordulok, aki még mindig a padlón ücsörög, ölében már ott van Sonia kikészített ruhája. Leülök vele szemben, a kis tappancsokat a nadrág szára felé irányítom, és először fel sem tűnik, de teljesen, tetőtől talpig felöltöztetjük a lányunkat, méghozzá együtt.

Ez egy újabb olyan dolog, ami egy pillanatra megrettent, mégis boldoggá tesz. Nem akkora mérföldkő, mint a korábban történtek, de azért mégis csak valami.

- Anya csak délutánra vár minket - felnézek az arcára, sokkal szomorkásabb, mint néhány perce.

- Rendeljünk ebédet? Vagy szeretnél elmenni valahova?

- Én.. - a ruhája alját gyűrögeti, még mindig egymással szemben ülünk.- Csak haza.

- Rendben, akkor hazamegyünk - jelentsen ez bármit is, teszem hozzá, de már csak gondolatban. 

Egyikünk sem mozdul, a szívem a torkomban dobog, ha arra gondolok, hamarosan megjelenünk a komoly, szabályoktól kongó házban, ahol már jártam néhányszor, de egyik alkalmat sem tudnám túl pozitívnak tekinteni. A vitáink és a lassanként kibontakozó viszonyunk tekintetében pedig csak az jár a fejemben, hogyan fogok helytállni, mint férj és tisztességes ember, ha esetleg veszekedésbe torkollna az este- ennek pedig nagy a valószínűsége. Eirenak sikerült példát statuálnia a Zaynnél tett látogatásunkkor, ő képes volt az emberségre, habár az is igaz, hogy régen kifejezetten jó barátságolt ápolt Malikkal, én viszont ezt nem mondhatom el Meredithről. Jeff is csak néhányszor látott, de akkor is lekezelő volt, vagy komolytalannak titulálta a szándékaimat. Eire édesanyja pedig maximum a tévében, vagy valami elvetemült gondolattól fogva az interneten keresztül informálódhatott rólam, ki vagyok és mivel is foglalkozom. Az akcentusom az egyetlen, amivel ha csak egészen kicsit is, de sikerült jobb belátásra bírnom a szüleit, ám mind jól tudjuk, Eirenak több millió lehetősége lehetett volna, ha kizárólag az országból származó férfiakkal lett volna hajlandó kapcsolatba lépni, netalántán házasságot kötni. 

Meredith egyetlen határozott mondattal tárgytalannak tekintette az udvarlásom: a kisebbik lánya lesz az utolsó élő nő a világon, aki hajlandó lenne a komoly elkötelezettségre, mert az életét a bulizásra és a „lébecolásra” pazarolja, a tehetségéről nem is beszélve. 

Akkor, nagyjából 8-10 éve nem sikerült kiderítenem, mire gondolt  Meredith, mert tőle nem kérdeztem, Eire pedig válaszra sem méotatott ezzel kapcsolatban, de az eltelt időben rájöttem arra, hogy ha fiatalabb korában szöges ellentéte volt a húszas éveinek, abban az esetben egy kétlábon járó határidőnapló a feleségem, aki képtelen arra, hogy ne szervezze meg a saját és mások életét, nemritkán hatalmas túlzásokba esve. 

Bár valójában nem változott. Ő maga a vörös és fekete, az észérv és a szenvedély, a komorság és az energia, a tűz és a hamu, ami utána marad, csak néha valamiért felborulnak az arányok, és ilyenkor történnek a bajok, amikor már én is elveszítem az irányítást, eljön az Apokalipszis, hetekre bezárkózik, vagy napokig nem alszik, túlhajszolja magát, vagy ki sem lép a lakásból, mozdulatlanul fekszik naphosszat, vagy egy percre sem ül le. De bárhogy is legyen, nekem ő így tökéletes. El sem tudnám képzelni, milyen unalmas lenne, ha minden napja kiegyensúlyozott lenne, ha minden helyzetben higgadt maradna-és nem érdektelen! Vagy egyszerűen nem lenne. 

- Baj van? - összerezzenek, amikor megérzem a tenyerét az arcomon, kicsit visszább is húzódok, amitől ő is megrettenve kapja el a kezeit.

- Megígérted, hogy rendben lesz minden. És én hiszek neked. Akarok hinni neked. De tudom, hogy minden anyán múlik. Szóval..- hátrébb csusszan, hozzáér a vádlimhoz a lába. Rajtam farmer van, rajta meg az egyik zoknim, amit fel tud húzni lábszárközépig, mégis olyan, mintha bőr a bőrrel étintkezne.
Jézusom, annyira akarom ezt a nőt. Teljesen olyan vagyok, mintha még mindig felelőtlenül járnám a világot, csakhogy ez a fajta vágy iránta nem lobban el és válik köddé, mint az egyszeri eset típusú lányoknál. Eire nem egy modell. Eire inkább...olyan nekem, mintha testet öltött volna a Teremtés Királynője. A teljhatalmú istennő, aki minden nap belém rúg, majd megsimogat. Pedig még meg sem szólalt...!
- Szóval, mindenek előtt, még most bocsánatot kérek az elkövetkező napokért, mert fogalmam sincs, mi fog történni. Tényleg.
- Hé - elkapom a kezét, amivel már ezredjére akar a hajába túrni. - Emlékszel, mi volt Zaynnél, ugye? Akkor még csak nem is beszéltünk. És bíztál magadban annyira, hogy szét tudj választani minket. Hihetetlen erős vagy, nem is tudod, mennyire.
- Az más volt. Akkor azt láttam rajtad, mint amikor összetörted az esküvői képünket a hálóban.
- Eire...
- Ne! Én is ezt tettem volna. Nem azért mondtam, hogy lelkiismeretfurdalást okozzak. Csak szemléltetni akartam az általam látottakat.
Összeszorítom a fogaimat. Oldalra pillantok, Sonia a szőnyegen fekszik, és alszik. Felpattanok, és átviszem a kisebbik hálószobába, ahol felállítttam neki a mobil kiságyát. Betakargatom, hogy legyen rajta takaró, de azért ne legyen nagyon melege. Remeg mindenem, szükségem lenne egy whiskeyre. Vagy igazából bármire, amitől felvátorodom. Helyette csak kisétáloj, behajtom magam mögött az ajtót. Eire a falnak dőlve vár. Meredten néz rám, próbálok nem a szemébe nézni, amíg késznek nem érzem magam a következő lépésemre. Elsétálok mellette, vagyis, csak el akarok. De ezúttal ő az, aki a karomnál fogva ránt vissza. Egy pillanat alatt szökik fel a pulzusom, véletlenül az arcára téved a pillantásom, és szemben találom magam az ajkaival, amit a fogai közé szorított.
Nem. Képtelen vagyok erre tovább.
Felkapom az ölembe, hátát méginkább a falhoz préselem, és úgy csókolom meg, hogy ne érje meglepetésként, ha a kezek egyszercsak a felsője alá tévedne.
Nem is lepődik meg. Sőt. Egy mély lélegzettel egybekötött elégedett sóhaj hagyja el a száját, miközben a még nedves hajamba beletúr.
- Niall - megállít, zihál, a mellkasa olyan sebesen jár, hogy most már emiatt nehéz a szemébe néznem. - Mennünk kellene.
- Persze. Ne haragudj.
Leendegem, zavartan ácsorgunk, míg Eirenak eszébe nem jut, hogy minél előbb át kéne öltöznie.
Mikor újra látom, már a sötétkék ruhájában van, hozzá illő cipőben, és fekete harisnyában. Abban a kék ruhában, amibe Zaynhez is jött. Abba, amit azért vettem, hogy elmehessünk egy elegáns helyre. Ha ezt előre tudom, akkor sem lehetett volna tökéletesebbet választani.
Magamra kapom az első inget, ami kilóg a bőröndömből, felkapom a babahordozót, megtartom, amíg Eire belefekteti Soniat, és mintha mi sem történt volna, beülünk a kocsiba, amit még csak nem is a parkolóban hagytunk, hanem csak úgy az út túlfelén, félig a járdán.
Nagyjából harminc perc az út. Fél óra, egyetlen megveszekedett szó nélkül.