Sziasztok!
Nagyon sajnálom a késést, tegnap kórházban voltam, viszonylag sokat, és ott nem használhattam telefont. Remélem mindenkinek jól telt a hete, és ki tudja pihenni magát a hétvégén.
xx Lu
Eire
A teraszon ácsorogva figyelem az első előbukkanó csillagokat. Hajnalbam indulnunk kell a reptérre, hogy még időben hazaérjünk, mégsem tudok aludni. Niall már biztosan nincs ébren, látom rajta a kimerültséget. Megviseli az állandó hajtás a stúdióban, az éjszakai fennlét, és ugrabugra Sonia körül.
Egyre többször kelek arra, hogy a lányunk nem sír, és akárhányszor megnézem, vajon alszik-e, ő ott van, és ringatja, még akkor is, amikor Sonia rég visszaaludt. Talán már nem is veszi észre, és ő maga is állva, nyitott szemmel alszik.
- Összepakoltál mindent? - megugrok a hirtelen hangtól, remegő végtagokkal fordulok felé.
- Azt hiszem- teszek egy lépést hátra, így neki tudok támaszkodni a korlátnak. - De még átnézem a csomagokat.
- Jó - egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Ő is legalább annyira nem tud mit kezdeni magával, mint én. - Nem lesz semmi baj - sután megérinti a karomat, és amint elhúzza a kezét, visszamegy a nappaliba. Zsebre vágja a telefonját, majd a lépcső felé indul. Addig nézem őt, amíg csak lehet, majd visszafordulok a kert felé, amiből semmit sem látok a sötétben. Még mindig hihetetlen számomra, hogy kimondta. Kimondtuk. Hogy ezek után velünk mi lesz, azt megtippelni sem tudom, minden gondolatom a holnap körül forog, félek, izgulok, várom, szédelgek, rettegek, boldog vagyok, és belül sírok. Egyszerre. És ettől muszáj leülnöm.
A gyermekkoromra gondolok. Arra, hogy milyen volt, és hogy milyen lehetett volna. Sosem volt tökéletes az élet, nem laktam tágas otthonban, ahol mindenki boldogan élt, a szüleim régimódiak és szigorúak voltak. Anyám szűkszavú, dolgos, apám mogorva. De jó emberek, és most érzem csak igazán, milyen, amikor elszakítanak tőlem valakit, akit szeretek, vagy legalábbis a múltban úgy éreztem, hogy szerettem.
Bárhogy próbálkozom, nem tudok felidézni egyetlen olyan pillanatot sem, amikor szépen beszélt volna velem, vagy a nővéremmel. Számtalanszor szöktem haza az éjszaka közepén felkarra kötött tornacipővel, Erin pedig ott várt a szobánkban, hogy kinyissa az ablakot. A legnagyobb titokban, válogatott marhaságokat műveltünk, és apa minden alkalommal rájött. Kiabált.
Bárhogy próbálkozom, nem tudok felidézni egyetlen olyan pillanatot sem, amikor szépen beszélt volna velem, vagy a nővéremmel. Számtalanszor szöktem haza az éjszaka közepén felkarra kötött tornacipővel, Erin pedig ott várt a szobánkban, hogy kinyissa az ablakot. A legnagyobb titokban, válogatott marhaságokat műveltünk, és apa minden alkalommal rájött. Kiabált.
Letörlöm a könnyeimet, és visszatérek a valóságba. A házba, amiben élek, a férjemhez, akiben már újra meg tudok bízni, a lányomhoz, aki már bátran használja az első szavait. Felnézek az égre, és koncentrálok.
- Látod apa..? Megcsináltam. Remélem most már büszke vagy rám.
Sosem dicsért, csak elvárt, de a javunkat akarta. Ha bántott is, csak szavakkal tette, és nem fájt sokáig. Kritizált. Úgy, hogy abból építkezhessek. Általa jobb emberré váltam.
Lehunyom a szemem, hagyom leülepedni a gondolataimat a késő esti szélben.
- Eire, gyere be, megfázol - hirtelen mozdulni se tudok, viszont a hangjára a stressz egy aprócska részét elengedem, és valamelyest csökken a mellkasomra nehezedő nyomás.
- Jó így - szipogok, de mozdulok felé. - Jó így.
- Egy fenét jó - gyengéden húz fel a karomnál fogva, és bekísér. - Lehoztam a csomagokat, ott van minden az előszobában.
- Köszönöm - lehajtott fejjel bámulom a parkettát, és igyekszem felnőtt nő módjára viselni a félelmem, és a veszteségeim.
- Menj, próbálj pihenni. Hosszú napod lesz - annyira vágyok arra, hogy magához öleljen, a karjaiban vigyen fel, és álomba ringasson. Szeretném, ha megvédene, és minden rosszat elűzne az életemből, de úgy, hogy én magam váltam a problémám forrásává, nem kérhetem ezt. Csak bólogatok, mintha nem éreznék semmit, némán az emeletre sietek, útközben lopva visszanézek rá a lépcsőfordulóból, elraktározom a tökéletességét az éjszaka hátralevő részére, aztán már csak a hálószobában állok meg. Résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy hangtalanul lopózhasson be mellém, ne ébredjek fel. Nem akarok többet álmatlanul forgolódni mellette azon izgulva, vajon mikor rontok el megint mindent. Szeretném érezni a lehelletét a bőrömön, átkarolni álmában és őrizni a nyugalmát.
De nem jön. Alig négy órával később az ébresztőm szörnyű zajára ébredek. Kipattannak a szemeim, automatikusan őt keresem, de az ágy túl fele üres. Csalódottan hanyatlok vissza a párnámra, percekig meg sem mozdulok, mielőtt erőt vennék magamon, és elindulnék zuhanyozni. Nem emlékszem igazán semmire addig, amíg fel nem öltözök, és lesétálok a nappaliba. Niall már ébren van, a kanapén ül, mereven bámul maga elé, mellette a telefon, várja, hogy hívja őt Liam.
- Kérsz kávét? - megérintem a vállát, megugrik. Megrázza a fejét, nemet int.
- Majd a reptéren, most nem tudnám a bögrémet se megfogni - a felvillanó képernyőre szegezi a tekintetét, majd felveszi. - Szia.
Hallom, hogy megbeszélik, mikor ér ide Liam. 20 perc.
- Felmegyek Soniaért - biccent, jobbnak látom szó nélkül magára hagyni.
A gyomrom akkora, akár egy gombostű feje, amikor az apró kezek álmosan taszítják el a karomat. Sonia nyűgösen igyekszik kifordulni az ölemből. Érzi, hogy baj van, nyomasztja őt a légkör, és bár rettenetesen sajnálom emiatt, bosszúsan teremtem le.
- Állj le most már!
- Hé, mi van!? - Niall is feszült, idegesen siet felém.
- Nem bír magával. Majd megnyugszik - leteszem a lányom a járókába, hogy nyugodtan felvehessem a cipőm és a kabátom.
- Eire - megfogja a kezem, ami úgy remeg, hogy képtelen vagyok felhúzni a cipzárom. - Segítek.
Kénytelen vagyok végignézni, ahogy felöltöztet, akár egy gyereket.
- Sajnálom. Összeszedem magam, tényleg - nem tudok a szemébe nézni, mert sem a csomagjaimat, se a lányomat nem tudom felvenni, és Liam kocsijához vinni, ezért végig kell néznem, hogy Niallék mindent kipakolnak, amíg én üveges tekintettel bámulok, időnként a semmibe veszve.
- Eire? - Liam mellém lép, gyengéden körém fonja a karjait. - Részvétem.
- Köszönöm, Liam - megszorítom a kezét, és a számat egy vonallá préselem, hogy ne törjön fel belőlem a keserves sírás.
- Hívjatok vagy üzenjetek, ha leszállt a gép, hogy minden rendben van-e, jó? - válaszul csak bólogatni tudok, és hagyom, hogy kitámogasson a kocsiba.
- Megvan minden? - Niall hátra pillant, ujja épp csak hozzáér a nadrágomhoz, de rögtön ismerős áramütés ér.
- Remélem - sóhajtok, és mintha bármit is tehetnék ezután, a távolodó házunkat figyelem az ablakból.
Nem tudok sokáig ébren maradni, a reptér bő egy óra autóval még ilyenkor is, és meghallva Sonia egyenletes szuszogását magam mellett, én is lehunyom a szemem. A fejem oldalra bicsaklik, megtámasztom a puha kárpiton, és hamar, ijesztően hamar, álmatlanul alszom el. Időnként felébredek, ahogy a biztonsági öv visszaránt és nem enged forgolódni, ilyenkor kinézek az ablakon, konstatálom, hogy még jó néhány mérföld áll előttem. A reptér bevezető szakaszán már nem alszom vissza, addig dörzsölöm a szemem, amíg ki nem tisztul a látásom.
- Niall? Alszik? - előrehajolok a fiúkhoz.
- Igen, nem rég kapcsolta ki magát. Mondtam neki, hogy mindketten alszotok, de nem volt hajlandó pihenni.
Óvatosan kiveszem a kezéből a telefonját és az ülése szélére teszem, hogy ne essen le a földre.
- Ha így haladunk, jó esélyetek van egy normális reggelit elfogyasztani indulás előtt - lelassít, hogy besorolhasson a lekanyarodó sávba.
- Mennyi idő? 20 perc? - Niall álmában megfogja a kezem, így kénytelen vagyok az ülésnek dőlni. Persze egy cseppet se bánom, álmában legalább ragaszkodik hozzám.
- Nincs annyi - az orra alatt mosolyog, lehalkítja a rádiót, mintha ez egyáltalán lehetséges lenne.
- Mi az? - nyúzottnak és fáradtnak érzem magam, csoda, hogy egyáltalán meg tudok szólalni, de Liammel pofon egyszerű beszédbe elegyedni.
- Szent a béke? - a kezünkre pillant.
- Csak álmában szokta - érzem, hogy az arcomba szökik a vérem, és kipirul az arcom. Nem mintha titkolnunk kéne bármit is vagy szégyenkeznünk. Azt hiszem ez csak attól van, hogy hónapok óta a magánéletünk a legfőbb téma a barátaink körében.
Válaszul hümmög, és bólogat.
- Az jó, ha az északi oldalon állok meg? Nincs messze a főbejárat, de már pont elkerülitek a tömegnyomort.
- Tökéletes - visszadőlök, hogy kikössem Soniat és ráadjam a kabátját.
Mire kimászom a kocsiból, Niall már telefonál, idegesen járkál fel-alá. Nem akarom zavarni, csendben kipakolom a hátsó ülésen lévő holminkat, amíg Liam kiemeli a két nagy bőröndöt a csomagtartójából.
- Köszönjük a segítséged, Liam, nem is tudom, hogyan tudnánk meghálálni - elérzékenyülök, hogy milyen jó emberek vesznek körül minket. Hajnali fél hat múlt, és Liam hajlandó volt miattunk éjszaka vezetni.
- Hagyd már, ez természetes! - megölel, halkan a fülembe nevet. - Holnap érkezünk Tommoval és Harryvel. Addig vigyázzatok magatokra.
- Meglesz - bólogatok és megölelem még egyszer, mielőtt a helyemet Niall venné át.
- Kösz mindent, haver. Hálás vagyok nagyon - félkarral húzzák magukat fura ölelésbe. - Holnap Dublinban várlak titeket.
- Szóra sem érdemes - Liam őt is hárítja. - Rendben. Mondtam Eirenak, de neked is elmondom, nehogy elfelejtődjön, írjatok vagy hívjatok leszállás után. Jó lenne tudni, hogy minden okés.
- Természetes.
Elköszönnek, én is intek Liamnek, sőt, még Sonia is felemeli egy kósza másodpercre a fejét. Nem érti, mi történik, de amikor távolodni kezdük Liamtől, ügyetlenül integetni kezd.
- Mondjad, pápá Liam - suttogom, ő pedig mosolyogva suttog a hátam mögé.
- Pápá.
Sonia feje visszahanyatlik a vállamra, szabad kezemmel a bőröndöm rángatom, de majdnem minden második lépésnél meg kell állnom.
- Hagyd, majd én - Niall kiveszi a kezemből a csomagom, és a sajátjával együtt úgy rendezgeti, hogy különösebb nehézségek nélkül el tudja cipelni a terminálig.
- Köszönöm - igyekszem hálás pillantásokkal jutalmazni, de a hirtelen rám törő fáradtság miatt csak egy bárgyú mosolyra futja.
- A jegyek nálad vannak? - a szemei még mindig vörösek, szegény még koránt sincs ébren, csak nyitott szemmel megy előre.
- Igen, a táskámban van mindegyik - Sonia is visszaalszik, ami nem sokat segít rajtam, egyre nehezen megtartanom őt, de a férjem segítségét nem kérhetem, mert már így is sokkal többet cipel, mint amennyit engednem kéne a térde miatt. Szóval csak szorítom az elernyedt kis testet, még akkor is, ha a feszítő fájdalom húzza a karjaimat.
- És mikor indul a gép? - szinte kézzel fogható a szenvedése, a fáradtság és a kimerültség együttes ereje, ami megpróbálja most is ledönteni Niallt.
Felpillantok a reptér faliórájára, amin pontosan 5:35 van. Azaz még nagyjából két és fél óránk van felszállásig.
- 8:00. Még van időnk bőven - Niall szinte leesik az első szabad helyre, amit talál, amíg arra vár, hogy a jegyeket megkeressem. Lábait a csomagoknak támasztja, és úgy vonja az alvó lányunkat az ölébe, mintha egy takaró lenne.
- Itt maradsz? Hozok reggelit meg egy kávét - leguggolok mellé, egyik kezemmel a műtött térdét simogatom.
- Megyek veled, csak muszáj volt leülnöm - hátradöntött fejjel ül, az orra alatt mosolyog, tenyerét a kézfejemre teszi.
- Nem fáj a térded? Pihenj nyugodtan.
- Megleszek, eddig sem fájt, most sem fog.
- Jól van- suttogom, és felállok, de a kezem ott marad az övé alatt. Megszorítja egy kicsit az ujjaimat, mintha mondani akarna valamit.
- Rendben lesz - feláll, a fejem búbjára pedig egy óvatos puszit nyom.
- Tudom - az oldalához préselődve indulok el, és már szinte érzek a frissen főzött kávé illatát, de tudom, hogy még a csomagjainkat le kell adnunk előtte.
Niall rutinosabb utazó nálam, minden táskát és bőröndöt áttapogat, nehogy valami törékeny dolog legyen a szélén, a nagyobb csomagokat lefóliáztatja, és úgy adja ki a kezéből, hogy száz százalékig biztos benne, egyben visszakapjuk.
A kézi poggyászok már jelentősen könnyebbek és kisebbek, igaz csak az irataink, a pénzünk, és Sonia reggeli bébi étele van nálunk.
Én viszonylag gyorsan átjutok a kapukon, csak a cipőmet vetetik le velem, és a gyűrűm, Sonia addig jót mosolyog egy biztonsági őrön, aki viccesnek szánt grimaszokat vág. Niallnak már nehézkesebb a dolog, a telefonja, az öve, a gyűrűje, minden aprósága belekerül a műanyag dobozba, de néhány perc múlva ő is sikeresen átjut.
- Tudtam, hogy magán géppel kellett volna menni - morog egy sort, de hamar belátja, hogy az biztos szemet szúrna a családomnak.
- Hazafelé azzal megyünk - nekem sincs ínyemre ez a sok ellenőrzés és nyűg a gyerek miatt, de próbálok úgy gondolkodni, mintha egy kicsit átlagosabb család lennénk. Magángép! Több milliárd ember él nélküle, milliók utaznak business classon, hát akkor a Horan család is képes egyetlen utat kibírni vörös padlószőnyeg és hálószoba nélkül London és Dublin közt.
Az első helyre beesünk, ahol nem csak sört csapolnak, de van kávé, és rendes reggeli is.
- Elnézést - félve szólítom meg a pult mögött állókat, ők sem tűnnek vidámnak kora reggel, de sajnos nem én tehetek arról, hogy korán kellett kelniük, vagy hosszúra nyúlt az éjszaka.- Meg tudnák melegíteni ezt a lányomnak? Fél perc kell csak neki.
- Persze - unottan kikapja egy fiatal lány a kezemből az üvegcsét, a másik két ott dolgozó meg úgy néz rám, mintha legalább embert öltem volna, vagy arra kértem volna bárkit is, hogy ússzák át a Temzét hosszába.
- Nagyon szépen köszönöm, kedves magától - próbálok jó pofát vágni a viselkedésükhöz és mosolyogni, habár szívem szerint kiabálnék velük. Nem hiszem, hogy erre tanította őket az apjuk, de ha mégis, akkor engem legalább megnevelt az enyém, és mint minden tisztességes ember, köszönök, megköszönök és elköszönök, bárhol is legyek. Még akkor is, ha nincs többé apám.
A gondolattól ismét összeszorul a gyomrom, érzem, ahogy elhagy az erőm.
- Parancsoljon - sokkal kedvesebbnek tűnnek az iméntinél. - Jól van? - távolabbról érkezik a hang, mintha víz alól érzékelnék mindent. Tompán még érzem, ahogy valaki elkapja a karom, és talán a fejem alá is tesz valamit: egy kabátot, a kezeit vagy táskát, nem tudom. Csak azt, hogy a lábm összecsuklik, a testem erőtlenül rogy össze, és hiába próbálok tenni ellene, az elmém feleslegesen küzd, semmit sem ér a néma kiabálásom.
Pánikba esem, rögvest fel akarok kelni, Sonia nem maradhat egyedül, Niallt pedig nem állíthatom választás elé, de tisztában vagyok vele, hogy pillanatok alatt mellettem terem majd. Pislogni kezdek, nyitogatom a szemem. Alig látok, minden homályos és fakó.
- Jól van? - az egyik oldalamon egy idegen nő térdepel, aggódó hangon kérdezget a kezemet fogja.- A férje nemsokára itt lesz.
Kótyagos a fejem, visszahanyatlik arra a puha valamire, amire ráejtettem. Ízlelgetem a szót.
A férjem.
Már a sokadik jelentését koptatja, nem ugyan az, mint egy hónapja, vagy egy éve. És végre látok némi esélyt arra, hogy újra ugyan azok legyünk egymásnak, mint a kezdetekkor. Már alig várom. De előtte még össze kell szednem magam, minden energiámmal arra összpontosítani, hogy fel tudjak állni, el kell jutnom a repülőre, és ma még anyámmal is találkozom.
- Szia - újra kinyitom a szemem, mert megérzem az illatát. Tömény parfüm, csak ebből tudom, hogy közel van hozzám. Egy csendesebb, nyugodtabb helyen térek magamhoz, ahol túl fehérek a falak, már-már félelmetesen nagy a rend, a tekintetem folyamatosan cikázik. Keresem Soniat, a reggelimet, az önbecsülésemet. A lányom hamar észreveszem, de minden más után hiába kutatok.
- Ne haragudj, biztos az idegesség - fel akarok ülni, de visszanyomja a fejem.
- Maradj nyugodtan. Azt mondták pihenned kéne felszállásig - egyik tenyerét az arcomon pihenteti, én pedig ösztönösen bújok hozzá.
- Mondták? Kik?
- Fél órája nem keltél fel - valódi aggodalmat látok rajta, folyton az órát nézi. - Mindjárt jövök, azt mondta az orvos, szóljak neki, ha magadhoz térsz. Kettő perc az egész, mindjárt visszajövök.
Tiszta ideg, az állkapcsát és a vállait megfeszíti, és kis híján kiszakítja az ajtót a helyéről. Nem értem a problémáját, nem tudom hova tenni a viselkedését. Lehet, hogy csak megijesztettem, de elképzelhető, sőt, a legvalószínűbb az, hogy ő maga sem tudja még elrendezni a gondolatokat a fejében. Akkor látta utoljára a családom, amikor elköltöztem. Rám talán kevesebb gyengítő hatással lesznek, de félek, Niall először dermedten áll majd, végül valakinek sikerül kihoznia a sodrából.
Így telik el a hátralevő idő felszállásig. Agyalok, folyamatosan, megpróbálom elképzelni, hogy néz ki most anyám, vagy Erin. Vajon férjez ment a nővérem? Van családja? Furcsa lenne. Legalább annyira nehéz elképzelnem róla mindezt, mint ennyire hihetetlennek tűnt, hogy alig huszonkét évesen végleg ott hagyom a szülővárosom, az egész országot, és összeköltözöm valakivel, akinek igent mondtam és gyereket szültem. Szóval, ha nekem ment, akkor gyanítom neki is sikerült.
Kedvem lenne beszélgetni Niallel, de ő is, és Sonia is túl hamar álomba merülnek, gyakorlatilag amint bekapcsolódik a biztonsági övük. Kimerültnek érzem magam, de nem tudok elaludni, amíg állandóvá nem válik a magasság, akkor viszont oldalra bicsaklik a fejem, homlokomat Niall vállának támasztom, és az alig másfél órás útból csupán annyit érzékelek, hogy az ülés a legkevésbé sem olyan, mint a vendégszobában lévő fotel, ami elképesztően kényelmes, és órákig ki sem akarok szállni belőle, de a törtfehér műbőr egy idő után kényelmetlenné válik, a derekam fázik, úgy érzem, be vagyok zárva.
- Elnézést, Hölgyem - a stewardess bájos hangon kelteget- Hamarosan leszállunk.
- Rendben, köszönöm - bárgyún vigyorgok rá, rettentően fáradtnak érzem magam, mégis sikerül valahogy elérnem, hogy ne csak nyitott szemekkel üljek. Visszakapcsolom Niall biztonsági övét, közben óvatosan ébresztgetni kezdem. A szeme fehérje pirosas rózsaszín, és csak résnyire nyílik ki. Sokkal nehezebb össueszednie magát, mint nekem, mire felfogja, mi történik, már a csomagjainkat várjuk a szalag mellett.
- Taxizni szeretnél, vagy béreljünk autót? - megérintem a könyökét, a felsője alatt érzem, hogy megfeszülnek az izmai.
- Béreljünk, az kényelmesebb - átadja nekem Soniat, amikor meglátja közeledni a csomagjainkat, nem kevés energiát felemésztve emeli le mind, és amilyen gyorsan csak tudunk, kiutat keresünk a mostanra forgalmassá vált dublini reptérről.
Nem foglalkozom vele, milyen kocsival, csak menjünk, hamarosan fel kell ébresztenem a lányom, és amint a szállodába érünk, az lesz az első dolgom, hogy megfürdetem és átöltöztetem, így talán ő is jobb kedvre derül. Nem akarok anyához beállítani egy széthullott gyerekkel és egy alvajáró férjjel. Nem is nagyon húzzuk az időt, gyorsan elfoglaljuk a mini lakosztályt, felfrissítjük magunkat, és azonnal a szülői házhoz indulunk. Remélem nem érkezünk túl korán, mert bár anya csak késő délután vár minket, tudom, hogy már ébren van-valószínűleg nem is aludt az éjjel- és nem alarok csupán perceket tölteni azzal, hogy bemutatom neki Soniat.
- Sajnálom. Összeszedem magam, tényleg - nem tudok a szemébe nézni, mert sem a csomagjaimat, se a lányomat nem tudom felvenni, és Liam kocsijához vinni, ezért végig kell néznem, hogy Niallék mindent kipakolnak, amíg én üveges tekintettel bámulok, időnként a semmibe veszve.
- Eire? - Liam mellém lép, gyengéden körém fonja a karjait. - Részvétem.
- Köszönöm, Liam - megszorítom a kezét, és a számat egy vonallá préselem, hogy ne törjön fel belőlem a keserves sírás.
- Hívjatok vagy üzenjetek, ha leszállt a gép, hogy minden rendben van-e, jó? - válaszul csak bólogatni tudok, és hagyom, hogy kitámogasson a kocsiba.
- Megvan minden? - Niall hátra pillant, ujja épp csak hozzáér a nadrágomhoz, de rögtön ismerős áramütés ér.
- Remélem - sóhajtok, és mintha bármit is tehetnék ezután, a távolodó házunkat figyelem az ablakból.
Nem tudok sokáig ébren maradni, a reptér bő egy óra autóval még ilyenkor is, és meghallva Sonia egyenletes szuszogását magam mellett, én is lehunyom a szemem. A fejem oldalra bicsaklik, megtámasztom a puha kárpiton, és hamar, ijesztően hamar, álmatlanul alszom el. Időnként felébredek, ahogy a biztonsági öv visszaránt és nem enged forgolódni, ilyenkor kinézek az ablakon, konstatálom, hogy még jó néhány mérföld áll előttem. A reptér bevezető szakaszán már nem alszom vissza, addig dörzsölöm a szemem, amíg ki nem tisztul a látásom.
- Niall? Alszik? - előrehajolok a fiúkhoz.
- Igen, nem rég kapcsolta ki magát. Mondtam neki, hogy mindketten alszotok, de nem volt hajlandó pihenni.
Óvatosan kiveszem a kezéből a telefonját és az ülése szélére teszem, hogy ne essen le a földre.
- Ha így haladunk, jó esélyetek van egy normális reggelit elfogyasztani indulás előtt - lelassít, hogy besorolhasson a lekanyarodó sávba.
- Mennyi idő? 20 perc? - Niall álmában megfogja a kezem, így kénytelen vagyok az ülésnek dőlni. Persze egy cseppet se bánom, álmában legalább ragaszkodik hozzám.
- Nincs annyi - az orra alatt mosolyog, lehalkítja a rádiót, mintha ez egyáltalán lehetséges lenne.
- Mi az? - nyúzottnak és fáradtnak érzem magam, csoda, hogy egyáltalán meg tudok szólalni, de Liammel pofon egyszerű beszédbe elegyedni.
- Szent a béke? - a kezünkre pillant.
- Csak álmában szokta - érzem, hogy az arcomba szökik a vérem, és kipirul az arcom. Nem mintha titkolnunk kéne bármit is vagy szégyenkeznünk. Azt hiszem ez csak attól van, hogy hónapok óta a magánéletünk a legfőbb téma a barátaink körében.
Válaszul hümmög, és bólogat.
- Az jó, ha az északi oldalon állok meg? Nincs messze a főbejárat, de már pont elkerülitek a tömegnyomort.
- Tökéletes - visszadőlök, hogy kikössem Soniat és ráadjam a kabátját.
Mire kimászom a kocsiból, Niall már telefonál, idegesen járkál fel-alá. Nem akarom zavarni, csendben kipakolom a hátsó ülésen lévő holminkat, amíg Liam kiemeli a két nagy bőröndöt a csomagtartójából.
- Köszönjük a segítséged, Liam, nem is tudom, hogyan tudnánk meghálálni - elérzékenyülök, hogy milyen jó emberek vesznek körül minket. Hajnali fél hat múlt, és Liam hajlandó volt miattunk éjszaka vezetni.
- Hagyd már, ez természetes! - megölel, halkan a fülembe nevet. - Holnap érkezünk Tommoval és Harryvel. Addig vigyázzatok magatokra.
- Meglesz - bólogatok és megölelem még egyszer, mielőtt a helyemet Niall venné át.
- Kösz mindent, haver. Hálás vagyok nagyon - félkarral húzzák magukat fura ölelésbe. - Holnap Dublinban várlak titeket.
- Szóra sem érdemes - Liam őt is hárítja. - Rendben. Mondtam Eirenak, de neked is elmondom, nehogy elfelejtődjön, írjatok vagy hívjatok leszállás után. Jó lenne tudni, hogy minden okés.
- Természetes.
Elköszönnek, én is intek Liamnek, sőt, még Sonia is felemeli egy kósza másodpercre a fejét. Nem érti, mi történik, de amikor távolodni kezdük Liamtől, ügyetlenül integetni kezd.
- Mondjad, pápá Liam - suttogom, ő pedig mosolyogva suttog a hátam mögé.
- Pápá.
Sonia feje visszahanyatlik a vállamra, szabad kezemmel a bőröndöm rángatom, de majdnem minden második lépésnél meg kell állnom.
- Hagyd, majd én - Niall kiveszi a kezemből a csomagom, és a sajátjával együtt úgy rendezgeti, hogy különösebb nehézségek nélkül el tudja cipelni a terminálig.
- Köszönöm - igyekszem hálás pillantásokkal jutalmazni, de a hirtelen rám törő fáradtság miatt csak egy bárgyú mosolyra futja.
- A jegyek nálad vannak? - a szemei még mindig vörösek, szegény még koránt sincs ébren, csak nyitott szemmel megy előre.
- Igen, a táskámban van mindegyik - Sonia is visszaalszik, ami nem sokat segít rajtam, egyre nehezen megtartanom őt, de a férjem segítségét nem kérhetem, mert már így is sokkal többet cipel, mint amennyit engednem kéne a térde miatt. Szóval csak szorítom az elernyedt kis testet, még akkor is, ha a feszítő fájdalom húzza a karjaimat.
- És mikor indul a gép? - szinte kézzel fogható a szenvedése, a fáradtság és a kimerültség együttes ereje, ami megpróbálja most is ledönteni Niallt.
Felpillantok a reptér faliórájára, amin pontosan 5:35 van. Azaz még nagyjából két és fél óránk van felszállásig.
- 8:00. Még van időnk bőven - Niall szinte leesik az első szabad helyre, amit talál, amíg arra vár, hogy a jegyeket megkeressem. Lábait a csomagoknak támasztja, és úgy vonja az alvó lányunkat az ölébe, mintha egy takaró lenne.
- Itt maradsz? Hozok reggelit meg egy kávét - leguggolok mellé, egyik kezemmel a műtött térdét simogatom.
- Megyek veled, csak muszáj volt leülnöm - hátradöntött fejjel ül, az orra alatt mosolyog, tenyerét a kézfejemre teszi.
- Nem fáj a térded? Pihenj nyugodtan.
- Megleszek, eddig sem fájt, most sem fog.
- Jól van- suttogom, és felállok, de a kezem ott marad az övé alatt. Megszorítja egy kicsit az ujjaimat, mintha mondani akarna valamit.
- Rendben lesz - feláll, a fejem búbjára pedig egy óvatos puszit nyom.
- Tudom - az oldalához préselődve indulok el, és már szinte érzek a frissen főzött kávé illatát, de tudom, hogy még a csomagjainkat le kell adnunk előtte.
Niall rutinosabb utazó nálam, minden táskát és bőröndöt áttapogat, nehogy valami törékeny dolog legyen a szélén, a nagyobb csomagokat lefóliáztatja, és úgy adja ki a kezéből, hogy száz százalékig biztos benne, egyben visszakapjuk.
A kézi poggyászok már jelentősen könnyebbek és kisebbek, igaz csak az irataink, a pénzünk, és Sonia reggeli bébi étele van nálunk.
Én viszonylag gyorsan átjutok a kapukon, csak a cipőmet vetetik le velem, és a gyűrűm, Sonia addig jót mosolyog egy biztonsági őrön, aki viccesnek szánt grimaszokat vág. Niallnak már nehézkesebb a dolog, a telefonja, az öve, a gyűrűje, minden aprósága belekerül a műanyag dobozba, de néhány perc múlva ő is sikeresen átjut.
- Tudtam, hogy magán géppel kellett volna menni - morog egy sort, de hamar belátja, hogy az biztos szemet szúrna a családomnak.
- Hazafelé azzal megyünk - nekem sincs ínyemre ez a sok ellenőrzés és nyűg a gyerek miatt, de próbálok úgy gondolkodni, mintha egy kicsit átlagosabb család lennénk. Magángép! Több milliárd ember él nélküle, milliók utaznak business classon, hát akkor a Horan család is képes egyetlen utat kibírni vörös padlószőnyeg és hálószoba nélkül London és Dublin közt.
Az első helyre beesünk, ahol nem csak sört csapolnak, de van kávé, és rendes reggeli is.
- Elnézést - félve szólítom meg a pult mögött állókat, ők sem tűnnek vidámnak kora reggel, de sajnos nem én tehetek arról, hogy korán kellett kelniük, vagy hosszúra nyúlt az éjszaka.- Meg tudnák melegíteni ezt a lányomnak? Fél perc kell csak neki.
- Persze - unottan kikapja egy fiatal lány a kezemből az üvegcsét, a másik két ott dolgozó meg úgy néz rám, mintha legalább embert öltem volna, vagy arra kértem volna bárkit is, hogy ússzák át a Temzét hosszába.
- Nagyon szépen köszönöm, kedves magától - próbálok jó pofát vágni a viselkedésükhöz és mosolyogni, habár szívem szerint kiabálnék velük. Nem hiszem, hogy erre tanította őket az apjuk, de ha mégis, akkor engem legalább megnevelt az enyém, és mint minden tisztességes ember, köszönök, megköszönök és elköszönök, bárhol is legyek. Még akkor is, ha nincs többé apám.
A gondolattól ismét összeszorul a gyomrom, érzem, ahogy elhagy az erőm.
- Parancsoljon - sokkal kedvesebbnek tűnnek az iméntinél. - Jól van? - távolabbról érkezik a hang, mintha víz alól érzékelnék mindent. Tompán még érzem, ahogy valaki elkapja a karom, és talán a fejem alá is tesz valamit: egy kabátot, a kezeit vagy táskát, nem tudom. Csak azt, hogy a lábm összecsuklik, a testem erőtlenül rogy össze, és hiába próbálok tenni ellene, az elmém feleslegesen küzd, semmit sem ér a néma kiabálásom.
Pánikba esem, rögvest fel akarok kelni, Sonia nem maradhat egyedül, Niallt pedig nem állíthatom választás elé, de tisztában vagyok vele, hogy pillanatok alatt mellettem terem majd. Pislogni kezdek, nyitogatom a szemem. Alig látok, minden homályos és fakó.
- Jól van? - az egyik oldalamon egy idegen nő térdepel, aggódó hangon kérdezget a kezemet fogja.- A férje nemsokára itt lesz.
Kótyagos a fejem, visszahanyatlik arra a puha valamire, amire ráejtettem. Ízlelgetem a szót.
A férjem.
Már a sokadik jelentését koptatja, nem ugyan az, mint egy hónapja, vagy egy éve. És végre látok némi esélyt arra, hogy újra ugyan azok legyünk egymásnak, mint a kezdetekkor. Már alig várom. De előtte még össze kell szednem magam, minden energiámmal arra összpontosítani, hogy fel tudjak állni, el kell jutnom a repülőre, és ma még anyámmal is találkozom.
- Szia - újra kinyitom a szemem, mert megérzem az illatát. Tömény parfüm, csak ebből tudom, hogy közel van hozzám. Egy csendesebb, nyugodtabb helyen térek magamhoz, ahol túl fehérek a falak, már-már félelmetesen nagy a rend, a tekintetem folyamatosan cikázik. Keresem Soniat, a reggelimet, az önbecsülésemet. A lányom hamar észreveszem, de minden más után hiába kutatok.
- Ne haragudj, biztos az idegesség - fel akarok ülni, de visszanyomja a fejem.
- Maradj nyugodtan. Azt mondták pihenned kéne felszállásig - egyik tenyerét az arcomon pihenteti, én pedig ösztönösen bújok hozzá.
- Mondták? Kik?
- Fél órája nem keltél fel - valódi aggodalmat látok rajta, folyton az órát nézi. - Mindjárt jövök, azt mondta az orvos, szóljak neki, ha magadhoz térsz. Kettő perc az egész, mindjárt visszajövök.
Tiszta ideg, az állkapcsát és a vállait megfeszíti, és kis híján kiszakítja az ajtót a helyéről. Nem értem a problémáját, nem tudom hova tenni a viselkedését. Lehet, hogy csak megijesztettem, de elképzelhető, sőt, a legvalószínűbb az, hogy ő maga sem tudja még elrendezni a gondolatokat a fejében. Akkor látta utoljára a családom, amikor elköltöztem. Rám talán kevesebb gyengítő hatással lesznek, de félek, Niall először dermedten áll majd, végül valakinek sikerül kihoznia a sodrából.
Így telik el a hátralevő idő felszállásig. Agyalok, folyamatosan, megpróbálom elképzelni, hogy néz ki most anyám, vagy Erin. Vajon férjez ment a nővérem? Van családja? Furcsa lenne. Legalább annyira nehéz elképzelnem róla mindezt, mint ennyire hihetetlennek tűnt, hogy alig huszonkét évesen végleg ott hagyom a szülővárosom, az egész országot, és összeköltözöm valakivel, akinek igent mondtam és gyereket szültem. Szóval, ha nekem ment, akkor gyanítom neki is sikerült.
Kedvem lenne beszélgetni Niallel, de ő is, és Sonia is túl hamar álomba merülnek, gyakorlatilag amint bekapcsolódik a biztonsági övük. Kimerültnek érzem magam, de nem tudok elaludni, amíg állandóvá nem válik a magasság, akkor viszont oldalra bicsaklik a fejem, homlokomat Niall vállának támasztom, és az alig másfél órás útból csupán annyit érzékelek, hogy az ülés a legkevésbé sem olyan, mint a vendégszobában lévő fotel, ami elképesztően kényelmes, és órákig ki sem akarok szállni belőle, de a törtfehér műbőr egy idő után kényelmetlenné válik, a derekam fázik, úgy érzem, be vagyok zárva.
- Elnézést, Hölgyem - a stewardess bájos hangon kelteget- Hamarosan leszállunk.
- Rendben, köszönöm - bárgyún vigyorgok rá, rettentően fáradtnak érzem magam, mégis sikerül valahogy elérnem, hogy ne csak nyitott szemekkel üljek. Visszakapcsolom Niall biztonsági övét, közben óvatosan ébresztgetni kezdem. A szeme fehérje pirosas rózsaszín, és csak résnyire nyílik ki. Sokkal nehezebb össueszednie magát, mint nekem, mire felfogja, mi történik, már a csomagjainkat várjuk a szalag mellett.
- Taxizni szeretnél, vagy béreljünk autót? - megérintem a könyökét, a felsője alatt érzem, hogy megfeszülnek az izmai.
- Béreljünk, az kényelmesebb - átadja nekem Soniat, amikor meglátja közeledni a csomagjainkat, nem kevés energiát felemésztve emeli le mind, és amilyen gyorsan csak tudunk, kiutat keresünk a mostanra forgalmassá vált dublini reptérről.
Nem foglalkozom vele, milyen kocsival, csak menjünk, hamarosan fel kell ébresztenem a lányom, és amint a szállodába érünk, az lesz az első dolgom, hogy megfürdetem és átöltöztetem, így talán ő is jobb kedvre derül. Nem akarok anyához beállítani egy széthullott gyerekkel és egy alvajáró férjjel. Nem is nagyon húzzuk az időt, gyorsan elfoglaljuk a mini lakosztályt, felfrissítjük magunkat, és azonnal a szülői házhoz indulunk. Remélem nem érkezünk túl korán, mert bár anya csak késő délután vár minket, tudom, hogy már ébren van-valószínűleg nem is aludt az éjjel- és nem alarok csupán perceket tölteni azzal, hogy bemutatom neki Soniat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése