Sziasztok!
Zsinórban a harmadik péntek/hétvége lenne, amikor nem teszek fel új részt, amit rettenetesen bánok, mert bár az érdeklődés kevésbé látszik, a lelkiismeretem nagyon nincs emiatt a helyén.
Sajnálom, kicsit fura most minden, de ma reggel 3.45-kor keltem a Forma1 miatt, és most így 23.15-kor fáradtnak érzem magam.
Ígérem, megpróbálok mindent megtenni, hogy jobb legyen a dolog, csak egy picit több időre van szükségem.
Xx Lu
Eire
Felrémlik néhány korábbi emlékkép, és bár tisztában vagyok azzal, hogy ez csupán álom, reggel zaklatottan riadok fel az ébresztőm fülsüketítő sípolására.
Kikapcsolom, és azzal a lendülettel fordulok át a hátamra, hogy a lábaim felpolcolhassam a szétrúgott díszpárnákra. Nem tudom eldönteni, hogy csak lusta vagyok kikelni az ágyból, vagy elhagyott minden erőm és tudatosan nem mozdulok meg, ennek ellenére egészen jól érzem magam, ahogy a nagy semmiben lebegek. Ez pontosan addig tart, amíg Sonia fel nem ébred, ekkorra már elfogynak a kifogásaim. Lerúgom a tegnapi ruhámat, belebújok a köntösömbe és mezítláb csattogok át a gyerekszobába.
- Jó reggelt - rekedtes a hangom, teljesen ki vagyok száradva. Soniat ez mondjuk kevésbé érdekli, sokkal nagyobb problémákkal küzd, mint a korgó pocakja vagy a nedves pelenkája.- Jól van, tudom, máris megyünk átöltözni, aztán hamizunk - csak akkor hajlandó megnyugodni, amikor megérzi a törlőkendő és a kenőcs illatát. Meglepően tapasztalom, hogy nyugodtan, egy-egy kísérletétől eltekintve rugdosás nélkül tűri, hogy tisztába teszem, és csak akkor kezd el igazán mozgolódni, amikor leteszem őt a konyhába ráncigált járókába. Ott viszont semmit és senkit nem kímélve pakol, megy, kúszik, átmászik több kupac játékon, és ha sikerül legyőznie a plüss állatokat, akkor boldogan sikkant fel.
Igazi harcos, és olykor-olykor büszkén nézi a háta mögé szorított figurákat.
- Na gyere te kis túlélő - kiteszem a reggelije mellé a dínós étkészletet, Soniat pedig az etetőszékbe ültetem, de mire visszafordulnék hozzá az előkéjével a kezemben, a tenyere már landol a zöldségpürében, amit utána a markával igyekszik a szájába tömni. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek, mert még a fülére is kent belőle, a frissen mosott babaruhán pedig öklömnyi foltok vannak. Természetesen ezúttal sem végez félmunkát a lányom, egészen addig pacsmagolja a reggelijét, amíg a varrás mentén körbe nem rajzolja a pólócskáját. Normális esetben kiborulnék, de most nem teszem, teljes nyugalommal törlöm meg az arcát és a kezeit, és a maradék bébiétellel megetetem, hogy aztán a dolgunk végeztével újra átöltöztessem. Magamra már csak alig fél órám marad, amilyen gyorsan csak tudok lezuhanyzom és felöltözök. A babaholmikat bedobálom a táskába, gondolkodás nélkül teszem a dolgom. Indulás előtt zsebre vágom a telefonom és a kulcsaimmal a kezemben cuccolok ki a kocsimba, aztán nagy nehezen sikerül elindulnunk az irodába.
Sonia kivételesen nem hátul csücsül, hanem mellettem. Tudom, nem a legbiztonságosabb, de a hátsó ülés egy halom kupi, és ragadnak le a szemei is, úgyhogy amilyen stabilan csak lehet a hordozót az üléshez erősítem és igyekszem óvatosan vezetni.
Rádió helyett Niall zenéit hallgatjuk, ettől Sonia megnyugszik, és őszintén szólva nekem is jól esik, hogy hallom a hangját, és tudom, hogy a gitárt ő pengeti, felismerem a sorokat, amiket nagy buzgón rakott sorba a nappaliban hajnalonként. Szinte látom magam előtt az arcát, a vonásait, amik a hangokkal együtt változnak. Magam körül érzem őt, azt a szépséget és biztonságot, amit amióta csak ismerem hordoz magában. Még a legmakrancosabbb napjain is, amikor épp tárgyakat dobál maga elé.
Sonia kivételesen nem hátul csücsül, hanem mellettem. Tudom, nem a legbiztonságosabb, de a hátsó ülés egy halom kupi, és ragadnak le a szemei is, úgyhogy amilyen stabilan csak lehet a hordozót az üléshez erősítem és igyekszem óvatosan vezetni.
Rádió helyett Niall zenéit hallgatjuk, ettől Sonia megnyugszik, és őszintén szólva nekem is jól esik, hogy hallom a hangját, és tudom, hogy a gitárt ő pengeti, felismerem a sorokat, amiket nagy buzgón rakott sorba a nappaliban hajnalonként. Szinte látom magam előtt az arcát, a vonásait, amik a hangokkal együtt változnak. Magam körül érzem őt, azt a szépséget és biztonságot, amit amióta csak ismerem hordoz magában. Még a legmakrancosabbb napjain is, amikor épp tárgyakat dobál maga elé.
Victoria szavai visszhangzanak a fejemben, a tanácsnak szánt monológok, és egy kicsit el is szégyellem magam, amiért sorra mondjuk le a megbeszélt időpontokat. Apa temetése még elfogadható indok, de azóta eltelt már több, mint két hét. Niall most Los Angelesben van- elméletileg-, nélküle nem szívesen megyek oda, de érzem, hogy szükségem lenne arra, hogy valaki megkérdezze, hogy vagyok, mit érzek. Ha nem a férjem, hát akkor egy terapeuta, pszichológus, bárki. Ha végre magamra csukhatnám az iroda ajtaját, felhívnám Victoriát, hogy Niall nélkül ugyan, de mehetnék-e hozzá beszélgetni. Legalábbis szépen eltervezem magamban a dolgot, de ahogy magamat ismerem, szinte biztos a munkára és Soniara hivatkozva elhalasztom az egészet, keresek valami kifogást, pedig igen nagy szükségem lenne erre.
Amíg magamban vívódom, megérkezünk, és mintha nem hagytam volna napokra magam mögött mindent, nem fordult volna fel az életünk, nem temettem volna el az apám, és nem vesztettem volna el a férjem, rögtön az után, hogy a lányommal az ölemben feltipegek azon a néhány lépcsőfokon a bejáratig, átáll az agyam, és azon kezdek el izgulni, hogy időben elküldtem-e az emaileket, hogy nem feledkeztem-e meg valami fontos dologról. Hogy vajon nyitva maradt-e az ablakom éjszakára, vagy hogy lemerült-e a laptopom.
- Jó reggelt - néhány méter után Britanny és Mark tűnik fel. Valami papírokat cipelnek és olcsó kávét szürcsölnek karton pohárból.
- Szia - a barátnőm szinte azonnal a nyakunkba ugrik, szorosan magához ölel, majd seperc alatt elveszi tőlem Soniat. - Az én gyönyörűséges keresztlányom!
Mark csak int, kissé távolabb marad. Sajnálom, hogy nem csatlakozik hozzánk, de nem kényszeríthetem. Amúgy is fáradtnak tűnik, a szemei alatt legalább olyan karikák vannak, mint nekem, és már csak emiatt nem gondolom, hogy egy kisgyerekes anyuka társaságára vágyik, még akkor sem, ha az a nő történetesen a főnöke.
Kínos feszengéssel ácsorgok Britanny mellett, a kezeim élvezik a szabad perceket, amikor csak úgy lóghatnak és nem kell cipekedniük, közben pedig félig-meddig Markot figyelem. Eszembe jut, hogy tegnap milyen jót beszélgettünk, pedig alig volt negyed óra, talán húsz perc, amit a parkolóban töltöttünk a kocsimnak támaszkodva. Nem biztos, hogy kéne, de ebben a pillanatban nagyon szeretném, ha nem tenne úgy, mintha fontos üzeneteket olvasgatna, meg ennyire belemerülne a kávézásba. Nem, amíg nem tehetem lehetővé, hogy újra ott legyünk a parkolóban Mr. Puhakézzel. De ez ostobaság lenne, és rohadtul nincs szükségem arra, hogy a férjem holléte mellett már azon is csámcsogjanak, hogy én miket csinálok napközben. Így is megkockáztatok egy-két kellemetlen telefonbeszélgetést a tegnapi akciómmal, kezdve azzal, hogy Zayn reggel távozott tőlünk, és hogy napközben egy idegennel láttak, közvetlenül az előtt, hogy újra Zayn társaságában tűntem volna fel, illetve ebben az esetben talán inkább úgy kéne fogalmazni, hogy Gigit és Zaynt látták velem. Valljuk be, ők egy kövér könnycseppnyivel feltűnőbb jelenségek nálam.
- Kerestelek tegnap este, de nem vetted fel. Történt valami? - hirtelen visszatér a látókörömbe Britanny, amitől én is újra a valóságot választom és mind testben, mind lélekben újra a munkahelyemen érzem magam.
- Nem hallottam, bocsi. Zaynék lakásában voltam, végre hivatalosan is megismerkedtünk Gigivel, előtte meg a délutánt kettesben töltöttük Sonival - úgy érzem magam, mint amikor épp hazudok, még a tüneteket is produkálom, pdig minden egyes kimondott szavam igaz. Ugyanis ez történt, az pedig, hogy kihagyok egy-két apróságot, nem hiszem, hogy akkora probléma lenne. Aztán eszembe jut valami, amitől sokkal élénkebb leszek egy szemvillanás alatt, és izgatottan kezdek bele.- És képzeld, tegnap mi történt! Sonia megint elmászkált a lakásban és nem hiszed el, de amikor utolértem, ott volt a lépcső alján, kapaszkodott, és Istenemre esküszöm, ez sokkal valóságosabb volt, mint az első szava, kapaszkodott és felállt! Legalábbis próbálkozott, és annyira édes volt, el is sírtam magam, mert...Britanny, a lányom két lábon billegett! Azt hittem, elküldtem a videót, ezek szerint nem? Mindegy, nézd, megmutatom - a táskámból kikapott mobilnak viszont nem villan fel a képernyője. Fogalmam sncs, mi lehet vele, bármit csinálok, a kijelzője sötét marad. - Ahj, biztos lemerült, akkor majd később megmutatom.
- Nahát, te ilyen ügyes vagy?- látom az szemében is megcsillanni a könnycseppeket, de ez sem akadályozza meg abban, hogy a lányom arcának minden egyes pontjára csuklás hangú puszikat nyomjon.- Édesem, annyira büszke vagyok rád!
Mark most felkapja a fejét, és hiába kergetem magam bele az anyai büszkeség hangos tolmácsolásába, képtelenség nem észrevenni, ahogy titokban ő is velünk örül, és ahogy megigazítja a zakója alatt meggyűrődött inget, minden mozdulata pontos mása Niallnak, amitől még inkább szörnyen érzem magam.
- Megyek, meg kell néznem, hogy mi van a telefonommal - várom, hogy Britanny visszaadja a lányom, de a kitárt karom látványára felhúzza a szemöldökét.
- Hé, felejtsd el, majd megyünk, most épp a keresztanyjával van.
- Rendben - magam elé emelt karokkal távozom, egy félmosollyal.- Hello, Mark.
- Szia, Eire- tényleg csak egy pillantást vetünk egymásra, és már megyek is tovább. Nem történik semmi más, és eszembe sem jut vele kapcsolatban semmi más azon kívül, hogy itt dolgozik. Csak a sötétkék zakója, a puha keze, a széles mosolya, a lazasága, és hogy tényleg jó vele beszélgetni.
- Jesszus- mire becsukom magam mögött az ajtót, már lángol a fejem, kapkodom a levegőt, és majd' bepisilek a nevetéstől.
Ugyanis az, hogy a férjemmel kevésbé kellemes a kapcsolatom mostnaság, és hogy megint elutazott, nem jelenti azt, hogy megunt háziasszony vagyok, akinek fiatalabb férfiak után kell csorgatnia a nyálát. Egyrészt, mert nem vagyok még harminc sem, hova öregíteném magam, másrészt, azért nem olyan szörnyű az élet, mint gondolom, az pedig, hogy megpróbáltam meggyőzni magam Mark sármjáról és vonzó pasasnak akartam beállítani, egyenesen nevetséges. De tényleg, nem viselkedhetek így, és nem képzelhetem azt, hogy bárki felett uralkodhatok, vagy megmondhatom, mit csináljon, mert ez nem így van. Meg kell tanulnom elfogadni, hogy néha egyedül kell lennem, és még Markot sem vehetem rá arra, hogy a nyakamra járjon, és cseverésszünk munkaidőben.
Majd nem sokára hazajön Niall, és biztos megint egy kicsit könnyebb lesz beszélnünk, talán megnyugszik és rendezhetjük a sorainkat.
- Sikerült bekapcsolnod? - Britanny dugja be a fejét, a karjaiban még mindig ott csücsül a lányom, kíváncsian tekeri ki magát hogy újra megnézhesse a -még- legkevésbé sem színes helyiséget.
- Nem, de mindjárt megnézem - megint hiába próbálkozom.- Semmi. Mindegy, akkor megpróbálom feltölteni - az asztalomra hajított telefontöltőt is kézbeveszem, ám mikor megpróbálnám csatlakoztatni a telefonhoz, észreveszem, hogy valamit nagyon csúnyán elronthattam tegnap, mert a töltőfej kiesik a helyéről. Kifejezvén az idegességem, ledobom a töltőm vissza az asztalra és dobbantok a lábammal. - Basszus. Britanny, tudnál még egy kicsit vigyázni Soniára? El kell ugranom valahova, de ígérem, hogy sietni fogok vissza! Köszönöm, imádlak - gyorsan megölelem mindkettőjüket, és anélkül, hogy körbenéznék, végigcaplatok a folyosón, ki a bejáraton egészen a kocsimig.
Muszáj valahogy megoldanom ezt a dolgot, mert Niall bármikor hívhat, vagy Harry, esetleg Louis, Gigi, Liam, Zayn, az anyám, a nővérem, a szomszéd. Bár leginkább Niall válaszát várom, ami talán már meg is érkezett, csak épp azon dolgoztam, hogyan cseszhetném el még jobban a dolgokat.
Ha arra gondolok, hogy tegnap mégis csak látott engem valaki Markkal, és ez valamilyen módon a férjem tudomására jutott, majd ezek után nem ért el telefonon, már attól rosszul vagyok, és ebből még nagyobb bajom is lehet, mint hogy most ki kell adnom egy halom pénzt új telefonra. Mert sajnálnám rá az összeget, hogyne sajnálnám, mindnek irreálisan magas ára van, és minden alkalommal, amikor fizetünk valahol, vagy nekem vannak komolyabb kiadásaim, szégyellem magam. Mert talán el fog sétálni egy kislány a bolt előtt, akinek még telefonja sincs, vagy szüksége lenne ruhákra, gyógyszerre, de nem teheti meg, én pedig épp rohanok, hogy pótoljam azt, ami talán nem létszükséglet, de ha egyszer csak ezzel tudom tartani a kapcsolatot a férjemmel, és a működése jelenleg megmenthetné a házasságom, akkor igenis muszáj lesz fizetnem.
Idegesen dobolok a kormányon, minden kereszteződésben lassítanom kell, egy fényévnek tűnik, mire találok egy megfelelő üzletet, ahova berobbanhatok, elhadarhatom a problémámat, és vagy segítenek, vagy nem.
- Jó napot! - belépek, igyekszem rendezni a légzésem, határozottan lépek a pulthoz, ahol egy tőlem nem sokkal idősebb férfi ücsörög.
- Miben segíthetek? - felnéz, és bár látom rajta a mérhetetlen unalmat, és bármennyire is ellenszenves, nem törődöm vele, megtartom a diszkrét mosolyomat.
- Valószínűleg beletörtem a töltőm a telefonomban, és ezt szeretném megjavíttatni, vagy esetleg egy másikat venni - látom ahogy forgatja a szemeit, és legszívesebben rászólnék, hogy viselkedjen, de nem vagyok az anyja, csak egy béna nő, aki észre sem veszi, hogy tönkretette a méregdrága készülékét.
Kinyújtja a kezét, én pedig odanyútom neki a szóban forgó telefont, és csak várok. Forgatja, nézegeti, egy mini lámpával bevilágít az összes piciny résbe. Nem mond semmit, csak hümmög.
- Van érvényes biztosítása?
Olyan rövid, lényegretörő a kérdés, hogy azonnal válaszolok.
- Azt hiszem -felelem kurtán, és sejtem, mivel fogja folytatni.
- Kinek a nevén van a készülék? - Bingó.
- Horan, Niall Horan.
A név hallatán felhúzza a szemöldökét, valamit mormog, de nem értem. Molyol, mindenfélét pakolgat, mire előkerül egy laptop, amin pötyögni kezd. Néhány másodperccel később a nyomtató is életre kel, hangosan zúgva eszi a papírt, amit a pasas mindenfelé átfordítgat.
- Rendben. A férje nevén van ugye a készülék, szeretném elkérni a papírjait, hölgyem.
Hölgyem. Ettől egy cseppet sem érzem magam jobban, sőt, és bár nem sok kedvem van kiadni minden adatom, odanyújtom neki a kártyákat. Egyeztet mindent, látom, ahogy körmölni kezd egy fecnire. Név, születési hely, idő, lakcím. Tövig rágom a jobb kezemen a körmeim, levegőt is elfelejtek venni.
Nem változott bennem semmi az elmúlt huszonnégy órában, ugyan úgy nem bízom semmiben és senkiben, ezért egy egész örökkévalóságnak érzem azt a hátralevő néhány tízpercet, amit az üzletben töltök. Fura mód senki még csak el sem haladt a járda ezen szakaszán, nem jött be utánam más, a telefon sem csörrent meg.
- Parancsoljon, itt a számla, a garancialevél, egy másik készülék, és egy nyilatkozat. A férje kissé túlbiztosította magát - nevet, mert azt hiszi, vicces, amikor visszaélnek mások adataival, hogy aztán zaklathassák a vezetékneve miatt.
- Remek, köszönöm - minden papír aljára odafirkantok egy 'Horan'-t, amitől a szívem szakad meg, de elég a szemforgatásra gondolnom, és máris megfeszülnek az arcizmaim, ezáltal kevésbé feltűnő az, ahogy elérzékenyülök.
Fel sem nézek, rohanok egyenest a kocsimhoz, hogy minél hamarabb visszaérjek a lányomhoz, és elfelejthessem, mennyire nem kedvelik, ha valakihez tartozik egy név.
Az én esetemben ez Niall neve. Amivel nincs is semmi baj, sőt, talán addig jó, amíg ő van nekem, akármilyen formában is, és ezelőtt sosem zavart, hogy úgy ismernek, hogy Niall James Horan felesége, és nem úgy, hogy Eire Reed, most viszont, amióta eljöttem abból az istenverte üzletből, úgy érzem, mindenki bámul. A pirosnál állva, járó motorral várakozva dobolok a kormányon,és amikor végre zöldre vált, beletaposok a gázba, mert nem tudok nem arra gondolni, hogy a másik sávban ráám bámulnak vezetés közben az emberek, vagy hogy milyen arcot vágott az imént a férfi, aki intézte az egész garancia-dolgot. Nem akarok ez lenni. Valakinek a felesége, valak másnak az anyja, név és arc nélküli ember, aki tartozik valakihez. Valaki, akit olyan gyorsan fognak elfelejteni, mint amilyen hamar megismerék. De mássá sem akarok válni, mert legszívesebben anya és feleség vagyok, és minden szarság ellenére bele sem merek gondolni, mi lenne velem, ha hetekkel korábban mégis a válás mellett döntök.
Megrázon a fejem, mintha ezzel kiüldözhetném a tévképzeteimet az alternatív jövőmről, de még mielőtt kiszállnék a kocsiból, bekapcsolom a frissen kapott telefont, és amint életre kel a kártyám is, elképedve figyelem a millió értesítést.
Ott vagyok mindenhol, Zaynnel, Gigivel, Markkal.
Baszki.
Legörgetem a nem fogadott hívások listáját, négyből három Niall, nem csak emiatt, ha csak egyszer keresett volna ezerből, akkor is azonnal visszahívnám, de így méginkább indokolt.
- Mi történt a telefonoddal? Ugye nem lopták el? - ez minden, ami köszönés gyanánt elhangzik a vonal túlfeléről, és csak mikor nem válaszolok, akkor vált kedvesebb hangnemre.- Minden rendben?
- Persze, nincs baj, csak beletörtem a töltőt. Nem lopták el - a hajam piszkálom, és egy-egy tincset az arcomhoz emelek, hátha még érzem Niall illatát rajta. Azaz csak a hajhabjáét.- Láttad a videót, amit küldtem?
- Igen - hirtelen nagyon vidám és lelkes lesz.- Mutattam is a többieknek, és nagyon büszke voltam.
- Én is - hátra dőlök, és csak tartom a telefont, amíg arra várok, hogy Niall végre mondjon valamit. Akármit.
- Eire? - csupán másodpercek telnek el, de már alig várom, hogy folytassa. - Itt vagy?
- Persze, hogyne, itt - fészkelődök, hogy egy kézzel sikerüljön kikapcsolnom a biztonsági övem.- Niall, én nem vagyok focistafeleség, ugye?
- Már hogy lennél az? - nevet, engem meg azonnal kiráz a hideg. Hiányzik a mosolya, a hangja, a közelsége, és az is, hogy milyen pokolian idegesítő tud lenni.
- Akkor jó.
Mintha bármit is számítana a folyton változó képzeletemnek Niall szava, megnyugszom. Legalábbis kevésbé bánt a gondolat, hogy milyennek látnak. Eltartott, felkapaszkodott nőnek, aki jókor volt jó helyen és jó embernek szült gyereket.
- Mennem kell, majd írok, mielőtt elindulna a gép - elköszönésnek sem szán többet, mint a hívás elején, és egész egyszerűen leteszi.
De legalább nem vagyok focistafeleség! Ettől a hírtől pedig kedvem lenne hazarobogni, a gyerekemmel együtt, és a nappali ablakából figyelni, Niall vajon mikor ér vissza. Vagy a legjobb az lenne, ha már otthon lenne, mire mi is megérkezünk.
Hiányzik.
- Kerestelek tegnap este, de nem vetted fel. Történt valami? - hirtelen visszatér a látókörömbe Britanny, amitől én is újra a valóságot választom és mind testben, mind lélekben újra a munkahelyemen érzem magam.
- Nem hallottam, bocsi. Zaynék lakásában voltam, végre hivatalosan is megismerkedtünk Gigivel, előtte meg a délutánt kettesben töltöttük Sonival - úgy érzem magam, mint amikor épp hazudok, még a tüneteket is produkálom, pdig minden egyes kimondott szavam igaz. Ugyanis ez történt, az pedig, hogy kihagyok egy-két apróságot, nem hiszem, hogy akkora probléma lenne. Aztán eszembe jut valami, amitől sokkal élénkebb leszek egy szemvillanás alatt, és izgatottan kezdek bele.- És képzeld, tegnap mi történt! Sonia megint elmászkált a lakásban és nem hiszed el, de amikor utolértem, ott volt a lépcső alján, kapaszkodott, és Istenemre esküszöm, ez sokkal valóságosabb volt, mint az első szava, kapaszkodott és felállt! Legalábbis próbálkozott, és annyira édes volt, el is sírtam magam, mert...Britanny, a lányom két lábon billegett! Azt hittem, elküldtem a videót, ezek szerint nem? Mindegy, nézd, megmutatom - a táskámból kikapott mobilnak viszont nem villan fel a képernyője. Fogalmam sncs, mi lehet vele, bármit csinálok, a kijelzője sötét marad. - Ahj, biztos lemerült, akkor majd később megmutatom.
- Nahát, te ilyen ügyes vagy?- látom az szemében is megcsillanni a könnycseppeket, de ez sem akadályozza meg abban, hogy a lányom arcának minden egyes pontjára csuklás hangú puszikat nyomjon.- Édesem, annyira büszke vagyok rád!
Mark most felkapja a fejét, és hiába kergetem magam bele az anyai büszkeség hangos tolmácsolásába, képtelenség nem észrevenni, ahogy titokban ő is velünk örül, és ahogy megigazítja a zakója alatt meggyűrődött inget, minden mozdulata pontos mása Niallnak, amitől még inkább szörnyen érzem magam.
- Megyek, meg kell néznem, hogy mi van a telefonommal - várom, hogy Britanny visszaadja a lányom, de a kitárt karom látványára felhúzza a szemöldökét.
- Hé, felejtsd el, majd megyünk, most épp a keresztanyjával van.
- Rendben - magam elé emelt karokkal távozom, egy félmosollyal.- Hello, Mark.
- Szia, Eire- tényleg csak egy pillantást vetünk egymásra, és már megyek is tovább. Nem történik semmi más, és eszembe sem jut vele kapcsolatban semmi más azon kívül, hogy itt dolgozik. Csak a sötétkék zakója, a puha keze, a széles mosolya, a lazasága, és hogy tényleg jó vele beszélgetni.
- Jesszus- mire becsukom magam mögött az ajtót, már lángol a fejem, kapkodom a levegőt, és majd' bepisilek a nevetéstől.
Ugyanis az, hogy a férjemmel kevésbé kellemes a kapcsolatom mostnaság, és hogy megint elutazott, nem jelenti azt, hogy megunt háziasszony vagyok, akinek fiatalabb férfiak után kell csorgatnia a nyálát. Egyrészt, mert nem vagyok még harminc sem, hova öregíteném magam, másrészt, azért nem olyan szörnyű az élet, mint gondolom, az pedig, hogy megpróbáltam meggyőzni magam Mark sármjáról és vonzó pasasnak akartam beállítani, egyenesen nevetséges. De tényleg, nem viselkedhetek így, és nem képzelhetem azt, hogy bárki felett uralkodhatok, vagy megmondhatom, mit csináljon, mert ez nem így van. Meg kell tanulnom elfogadni, hogy néha egyedül kell lennem, és még Markot sem vehetem rá arra, hogy a nyakamra járjon, és cseverésszünk munkaidőben.
Majd nem sokára hazajön Niall, és biztos megint egy kicsit könnyebb lesz beszélnünk, talán megnyugszik és rendezhetjük a sorainkat.
- Sikerült bekapcsolnod? - Britanny dugja be a fejét, a karjaiban még mindig ott csücsül a lányom, kíváncsian tekeri ki magát hogy újra megnézhesse a -még- legkevésbé sem színes helyiséget.
- Nem, de mindjárt megnézem - megint hiába próbálkozom.- Semmi. Mindegy, akkor megpróbálom feltölteni - az asztalomra hajított telefontöltőt is kézbeveszem, ám mikor megpróbálnám csatlakoztatni a telefonhoz, észreveszem, hogy valamit nagyon csúnyán elronthattam tegnap, mert a töltőfej kiesik a helyéről. Kifejezvén az idegességem, ledobom a töltőm vissza az asztalra és dobbantok a lábammal. - Basszus. Britanny, tudnál még egy kicsit vigyázni Soniára? El kell ugranom valahova, de ígérem, hogy sietni fogok vissza! Köszönöm, imádlak - gyorsan megölelem mindkettőjüket, és anélkül, hogy körbenéznék, végigcaplatok a folyosón, ki a bejáraton egészen a kocsimig.
Muszáj valahogy megoldanom ezt a dolgot, mert Niall bármikor hívhat, vagy Harry, esetleg Louis, Gigi, Liam, Zayn, az anyám, a nővérem, a szomszéd. Bár leginkább Niall válaszát várom, ami talán már meg is érkezett, csak épp azon dolgoztam, hogyan cseszhetném el még jobban a dolgokat.
Ha arra gondolok, hogy tegnap mégis csak látott engem valaki Markkal, és ez valamilyen módon a férjem tudomására jutott, majd ezek után nem ért el telefonon, már attól rosszul vagyok, és ebből még nagyobb bajom is lehet, mint hogy most ki kell adnom egy halom pénzt új telefonra. Mert sajnálnám rá az összeget, hogyne sajnálnám, mindnek irreálisan magas ára van, és minden alkalommal, amikor fizetünk valahol, vagy nekem vannak komolyabb kiadásaim, szégyellem magam. Mert talán el fog sétálni egy kislány a bolt előtt, akinek még telefonja sincs, vagy szüksége lenne ruhákra, gyógyszerre, de nem teheti meg, én pedig épp rohanok, hogy pótoljam azt, ami talán nem létszükséglet, de ha egyszer csak ezzel tudom tartani a kapcsolatot a férjemmel, és a működése jelenleg megmenthetné a házasságom, akkor igenis muszáj lesz fizetnem.
Idegesen dobolok a kormányon, minden kereszteződésben lassítanom kell, egy fényévnek tűnik, mire találok egy megfelelő üzletet, ahova berobbanhatok, elhadarhatom a problémámat, és vagy segítenek, vagy nem.
- Jó napot! - belépek, igyekszem rendezni a légzésem, határozottan lépek a pulthoz, ahol egy tőlem nem sokkal idősebb férfi ücsörög.
- Miben segíthetek? - felnéz, és bár látom rajta a mérhetetlen unalmat, és bármennyire is ellenszenves, nem törődöm vele, megtartom a diszkrét mosolyomat.
- Valószínűleg beletörtem a töltőm a telefonomban, és ezt szeretném megjavíttatni, vagy esetleg egy másikat venni - látom ahogy forgatja a szemeit, és legszívesebben rászólnék, hogy viselkedjen, de nem vagyok az anyja, csak egy béna nő, aki észre sem veszi, hogy tönkretette a méregdrága készülékét.
Kinyújtja a kezét, én pedig odanyútom neki a szóban forgó telefont, és csak várok. Forgatja, nézegeti, egy mini lámpával bevilágít az összes piciny résbe. Nem mond semmit, csak hümmög.
- Van érvényes biztosítása?
Olyan rövid, lényegretörő a kérdés, hogy azonnal válaszolok.
- Azt hiszem -felelem kurtán, és sejtem, mivel fogja folytatni.
- Kinek a nevén van a készülék? - Bingó.
- Horan, Niall Horan.
A név hallatán felhúzza a szemöldökét, valamit mormog, de nem értem. Molyol, mindenfélét pakolgat, mire előkerül egy laptop, amin pötyögni kezd. Néhány másodperccel később a nyomtató is életre kel, hangosan zúgva eszi a papírt, amit a pasas mindenfelé átfordítgat.
- Rendben. A férje nevén van ugye a készülék, szeretném elkérni a papírjait, hölgyem.
Hölgyem. Ettől egy cseppet sem érzem magam jobban, sőt, és bár nem sok kedvem van kiadni minden adatom, odanyújtom neki a kártyákat. Egyeztet mindent, látom, ahogy körmölni kezd egy fecnire. Név, születési hely, idő, lakcím. Tövig rágom a jobb kezemen a körmeim, levegőt is elfelejtek venni.
Nem változott bennem semmi az elmúlt huszonnégy órában, ugyan úgy nem bízom semmiben és senkiben, ezért egy egész örökkévalóságnak érzem azt a hátralevő néhány tízpercet, amit az üzletben töltök. Fura mód senki még csak el sem haladt a járda ezen szakaszán, nem jött be utánam más, a telefon sem csörrent meg.
- Parancsoljon, itt a számla, a garancialevél, egy másik készülék, és egy nyilatkozat. A férje kissé túlbiztosította magát - nevet, mert azt hiszi, vicces, amikor visszaélnek mások adataival, hogy aztán zaklathassák a vezetékneve miatt.
- Remek, köszönöm - minden papír aljára odafirkantok egy 'Horan'-t, amitől a szívem szakad meg, de elég a szemforgatásra gondolnom, és máris megfeszülnek az arcizmaim, ezáltal kevésbé feltűnő az, ahogy elérzékenyülök.
Fel sem nézek, rohanok egyenest a kocsimhoz, hogy minél hamarabb visszaérjek a lányomhoz, és elfelejthessem, mennyire nem kedvelik, ha valakihez tartozik egy név.
Az én esetemben ez Niall neve. Amivel nincs is semmi baj, sőt, talán addig jó, amíg ő van nekem, akármilyen formában is, és ezelőtt sosem zavart, hogy úgy ismernek, hogy Niall James Horan felesége, és nem úgy, hogy Eire Reed, most viszont, amióta eljöttem abból az istenverte üzletből, úgy érzem, mindenki bámul. A pirosnál állva, járó motorral várakozva dobolok a kormányon,és amikor végre zöldre vált, beletaposok a gázba, mert nem tudok nem arra gondolni, hogy a másik sávban ráám bámulnak vezetés közben az emberek, vagy hogy milyen arcot vágott az imént a férfi, aki intézte az egész garancia-dolgot. Nem akarok ez lenni. Valakinek a felesége, valak másnak az anyja, név és arc nélküli ember, aki tartozik valakihez. Valaki, akit olyan gyorsan fognak elfelejteni, mint amilyen hamar megismerék. De mássá sem akarok válni, mert legszívesebben anya és feleség vagyok, és minden szarság ellenére bele sem merek gondolni, mi lenne velem, ha hetekkel korábban mégis a válás mellett döntök.
Megrázon a fejem, mintha ezzel kiüldözhetném a tévképzeteimet az alternatív jövőmről, de még mielőtt kiszállnék a kocsiból, bekapcsolom a frissen kapott telefont, és amint életre kel a kártyám is, elképedve figyelem a millió értesítést.
Ott vagyok mindenhol, Zaynnel, Gigivel, Markkal.
Baszki.
Legörgetem a nem fogadott hívások listáját, négyből három Niall, nem csak emiatt, ha csak egyszer keresett volna ezerből, akkor is azonnal visszahívnám, de így méginkább indokolt.
- Mi történt a telefonoddal? Ugye nem lopták el? - ez minden, ami köszönés gyanánt elhangzik a vonal túlfeléről, és csak mikor nem válaszolok, akkor vált kedvesebb hangnemre.- Minden rendben?
- Persze, nincs baj, csak beletörtem a töltőt. Nem lopták el - a hajam piszkálom, és egy-egy tincset az arcomhoz emelek, hátha még érzem Niall illatát rajta. Azaz csak a hajhabjáét.- Láttad a videót, amit küldtem?
- Igen - hirtelen nagyon vidám és lelkes lesz.- Mutattam is a többieknek, és nagyon büszke voltam.
- Én is - hátra dőlök, és csak tartom a telefont, amíg arra várok, hogy Niall végre mondjon valamit. Akármit.
- Eire? - csupán másodpercek telnek el, de már alig várom, hogy folytassa. - Itt vagy?
- Persze, hogyne, itt - fészkelődök, hogy egy kézzel sikerüljön kikapcsolnom a biztonsági övem.- Niall, én nem vagyok focistafeleség, ugye?
- Már hogy lennél az? - nevet, engem meg azonnal kiráz a hideg. Hiányzik a mosolya, a hangja, a közelsége, és az is, hogy milyen pokolian idegesítő tud lenni.
- Akkor jó.
Mintha bármit is számítana a folyton változó képzeletemnek Niall szava, megnyugszom. Legalábbis kevésbé bánt a gondolat, hogy milyennek látnak. Eltartott, felkapaszkodott nőnek, aki jókor volt jó helyen és jó embernek szült gyereket.
- Mennem kell, majd írok, mielőtt elindulna a gép - elköszönésnek sem szán többet, mint a hívás elején, és egész egyszerűen leteszi.
De legalább nem vagyok focistafeleség! Ettől a hírtől pedig kedvem lenne hazarobogni, a gyerekemmel együtt, és a nappali ablakából figyelni, Niall vajon mikor ér vissza. Vagy a legjobb az lenne, ha már otthon lenne, mire mi is megérkezünk.
Hiányzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése