47. Babysitting

Sziasztok!

MInt már említettem Ask-on, megint elég nagy eséllyel érkeznek "valamikor hétvégén" a részek, amit sajnálok, de jelenleg nekem is az iskola az első, és már most érzem, hogy szorongatnak.

Gondolom észrevehető, hogy ez egy kicsit ilyen epizód rész jelleget ölt, de remélem még így is szeretni fogjátok- vagy legalább néhányatok-, én örültm, hogy végre nem csak Eire és Niall összevisszaságáról pötyögök, és bízom abban, hogy látjátok értelmét kitérni néha az apró részletekre, mint most például Harry.

Nem szaporítom tovább a szavakat, köszönöm az eddigi türelmet (is),

xx Lu

Harry*

Már a sokadik rajzfilm ér véget, mire Sonia hajlandó felhagyni a szülei utáni kutakodással, és elfogadni, hogy a ma este folyamán csak az én társaságomat élvezheti.

Kicsit azért irigy vagyok Niallre. Mindent elrontott, amit csak lehet. Eire is és ő is megtettek mindent, ami elég lehetett volna egy váláshoz, de még ezt is megúszta. Apa, férj, van egy gyönyörű családja, ahogy már lassan mindannyiunknak. Szép lassan felnőttekké váltunk, emberek millióival találkoztunk, kiálltam százezrek elé. Én! Bátor és vakmerő voltam, szabadszájú, majd csendes. Nem féltem sosem, igyekeztem jó emberekkel körülvenni magam, és bár nem meglepő, nekem nem jutott szelet az élet tortájából. Vagyis, de, csak kevés habbal.

Tudom, hogy senki más nem tehet erről, csakis én. Én nem akartam megbírkózni eddig a fontos dolgokkal, én húztam, halasztottam a dolgokat, de most, ebben a csendes pillanatban, amikor a kereszlányommal vagyok, és minden túlságosan is tökéletesnek tűnik, rájövök, hogy ha így halad a magánéletem, sosem lesz iyen gyönyörű kislányom, sem egy borzalmasan hősies fiam. Nem lesz kinek átadnom mindenem, a tudásom, a zene iránti tiszteletem és szeretetem. Nem lesz kivel anyák napja reggelén palacsintát sütni, és hangosan nevetve gyümölcslevet készíteni. Nem leszek ott egy kicsi klónom első iskolai napján, és nem csak Soniát és Freddiet akarom látni, ahogy elvégzik sorra az iskoláikat, és a végén boldogan jelentik be, megtalálták Az Igazit. Szeretném ezt még rengeteg kis lurkóval megélni, lehetőleg néhányuk az én vérem lesz.

Feleslegesen rágódom ilyeneken. Ha valaminek meg kell történnie, az úgy is lesz, ha nem is most, valamikor biztosan, hiszen csak nem voltam annyira felelőtlen és kicsapongó eddig, hogy a Sors a várakozással büntetne. Mármint az évtizedekig tartó, hosszú, nyomorúságos megváratással.

Kint szemerkél az eső, egyre hevesebben, mígnem hangosan kopogni nem kezd az ablakon. Sonia lassan mozog, fejecskéjét lustán hajtja a szőnyegre, arccal felém. Érzem a lábamnak csapódó szuszogását, az egyenletes levegővétele még a kinti eső ellenére is tisztán cseng a fülemben. Ez az, amire vágyom. Nem kérhetek semmit, mert így is piszkosul szerencsés vagyok, amiért ennek a kis angyalkának lehetek a második apukája, a legjobb barátja, szövetségese, és hálás vagyok, amiért van egy gyönyörű nő, akiért már most rajonghatok.

- Csere nagylány, felviszlek az ágyadba - óvatosan a karjai alá nyúlva vonom az ölembe. Kézzel-lábbal kapaszkodni kezd belém azonnal, és olyan édesen nyüszög, hogy kedvem lenne elbüszkélkednem mindenkinek a világon, nekem van a legaranyosabb, legszebb keresztlányom, akihez fogható csak a saját gyerekem lehetne egy nap.

A lépcső felé indulva más fajta zajra leszek figyelmes. Zörgő, siettetett léptek. Az ajtó felé fordulok, várom, mikor robban be Eire sírva, vagy Niall üvöltözve. Azonban egyik sem történik meg, csak ütemesen dörömbölni kezd az illető. Percekig csak állok, Soniaval az ölemben. Nem tudom, mit tegyek. Nem akarom megvárakoztatni az esőben toporgó látogatót, de mivel lövésem sincs, ki lehet az, Sonia biztonsága érdekében előbb felviszem őt. Azaz vinném.

- Eire!? Niall!? Hahó, itthon vagytok gyíkok? Engedjetek be, kérlek! - a hang hallatán hangosan elnevetem magam.

Ezer, sőt, egymillió hang közül is felismerném ezt az érces, csípős stílust, ami olykor tele van aggodalommal, vagy csordultig lesz együttérzéssel. Nem is kérdés, hogy visszafordulok, Sonia a lehető legnagyobb biztonságban van. De csak lassan fordítom el a kulcsot a zárban. Kínzóan, szinte fáj belegondolnom, hogy tekeredik a fém. Lassan nyomom le a kilincset, és egy kézzel, amennyire lehet Soniat nyugton hagyom szunyókálni.

- Már azt hittem, sosem nyitjátok ki - nem lát az arcába forduló esernyőtől. Vagyis, ami megmaradt belőle. Megtépázva, eltörve lóg a kezében, de Britanny a sikertelenség csíráját sem mutatva, büszkén áll, és úgy tesz, mint aki pontosan így tervezte az estéjét.

- Sajnálom, nincsenek most itthon - a hangom hallatára megáll a mozgásban és elkerekedett szemekkel kapja fel a fejét.

- Basszus - egy rövid másodpercre nem tudom eldönteni, hogy sírva fakad, elfut, vagy valahogy másként reagál majd a tényre, hogy csak én vagyok itt, de legnagyobb megkönnyebbülésemre elneveti magát, és nem törődve azzal, hogy épp csurom víz, elázott, és rettenetes a frizurája, áthajol a vállam felett, hogy elérje Sonia arcát, és óriási, cuppanós puszikat nyom a pofijára. - Szia Hercegnő! Csak nem itt hagytak egyedül ezzel a csúnya bácsival?

Akárhogy is, élvezem, ahogy a keresztlányom rajtam nevet, és sikongatva kapkod Brits után.

- Remek. Már majdnem sikerült elaltatnom. Tudod milyen sok mesébe került ez? - mélyen legbelül háborút vesztett katonának érzem magam, de a büszkeségem nem engedi, hogy kimutassam, vesztettem. Inkább elpoénkodom, és mosolyogva beengedem Britannyt a lakásba.

- Ne rinyálj, Styles. Sonia akármikor, akármilyen pózban és helyzetben képes elaludni, csak rá kell őt hangolni. Szóval magad helyett sajnálhatnál másokat is, mondjuk azokat, akiknek lerobban a kocsijuk a gyorsforgalmi mentén, a szakadó esőben, és fél órát gyalogolnak, hogy a legjobb barátnőjük ne legyen otthon, és ne tudjon neki segíteni. Persze most nem magamról beszélek, csak úgy általánosságban - be nem fogná a száját, csak beszél, beszél, és beszél. Valószínűleg sosem fogja abbahagyni, de tudom, hogy elég magára hagyni, és akkor néhány perc elteltével realizálja a dolgokat. Akkor sem marad csendben, de igyekszik másokat is szóhoz jutni, ami az ő esetében már igazi csoda időnként.

- Szóval akkor nem robbantál le, és nincs szükséged száraz ruhákra és egy fuvarra. Értem - komoly arccal hümmögök, aprókat bólogatok.- Akkor mi járatban errefele?

- Csak beugrottam - hanyagul megvonja a vállát, és maga alatt gyűjti a ruhájából csöpögő esővizet.

- Egy teát esetleg? Vagy már késő van, mit gondolsz? - az órára pillantok, lassan este nyolc.

- Nem, pont időben vagyunk. De szívesen megcsinálom, ringasd csak a lá...keresztlányunkat - egy pillanatra megakad a beszédben, mintha fojtogatná valami. Kikerekedett szemekkel áll, majd köhécsel. - Na jó. Amúgy rohadtul szükségem lenne Eire tiszta, száraz és meleg gönceire, szóval ha megbocsátasz, én most eltűnnék pár percre az emeletre.

- Csak tessék - mosolyogva állom el az útját, és nem birom ki, hogy ne nyúljak a keze után. Meghökkenve, kérdőn néz rám, mire csak annyit tudok kinyögni, hogy- méz vagy cukor?

- Méz. Mindig méz - kezembe adja a még mindig szörnyű állapotban lévő esernyőjét. - Ha megkérlek, kidobnád?

- Ezer örömmel - már csak rángatózik a szák, igyelszem komoly maradni, bár nem könnyű. 

Amint elviharzik, döbbenten pislogok Soniara, aki láthatóan élvezi, hogy mégsem maradunk kettesben egész estére. 

Bevonszolom magunkat a konyhába, Sonit a járókájába rakom, hogy ne kelljen folyton attól rettegnem, hogy magára ránt valamit, vagy leforrázza magát, és mint aki baromira kéoben van, mit hol talál, elkezdek keresni azt a rohadt mézet. 

Nagy nehezen eljutok odáig, hogy előkerítem a teás dobozt, sőt, Eire vízforraló kütyüjét is sikerül beindítanom valahogy- fogalmam sincs az egész procedúra alatt, hogy mit művelek, egyszer csak működik- de a méz sehol nincs. 

- Baba, nem tudod hol a méz? Hol tartja anya? 

Természetesen nem kapok választ. Tizenegy hónap ide vagy oda, azon kívül, hogy 'enyém', 'nem', legfeljebb egy igenlő sikkantást kaphatok segítségül. Így hát módszeresen kinyitogatok minden szekrényt és fiókot. Csak akkor adom fel, mikor felforr a teavíz, de miután kiöntöm két óriási bögrébe, folytatom a felfedező expedíciót.

- Atyaisten, te mit művelsz? - kacagva áll meg mögöttem Britanny, immárom törölközőbe csavart hajjal, fekete melegítőnadrágban és a Dublini Egyetem címerével ellátott, óriási pulóverben, ami még ennyi év után is lóg rajta.

- Mézet kérsz, nem? Hát most épp azt keresem - egy széken egyensúlyozva, a felső polcon kutatokdva nézek le rá, és amint találkozik a pillantásunk, tudom, hogy ő már rég tudja, rossz helyen járok, és ezt igazolja az is, hogy a tőlem legtávolabbi szekrényhez lép, és a hűtőnek támaszkodva, lazát kitárja. Szemmagasságban nagyjából négy-öt különböző méz sorakozik kecses üvegekben.

- Talán erre lesznek. Nem tudom, csak tippelek - megrántja a vállát, és a félig lecsúszott törölközőt letekeri a nedves hajzuhatagról.
- Most csak azért nem szókok a szarkazmusod miatt, mert már ismerlek annyira, hogy tudjam, szörnyű ember vagy.
A mosollyal támogatott dorgálásra ismét csak megrántja a vállát és elsétál Sonia felé.
- Hagyjuk zsörtölődni Harry bácsit, amíg csinál nekem egy elképesztően tökéletes teát, addig felviszlek. Na mit szólsz, jöhet egy kis alvás? - teljesen átszellemülve beszél, a hangja lágy és búgó, a kegyetlen szúrkálódás és irónia mintha egy szempillantás alatt elhahyta volna őt. Mintha sosem lenne csípős megjegyzése, vagy túlzottan nagy szája. Kedves, mosolygós.
Így képzelem őt mindig, amikor Eire valami régi történetet mesél, amikor még mindketten fiatal tinédzserek voltak, gondok és veszekedések nélkül.
Ahogy kiemeli a keresztlányunkat a játékok közül, látom, hogy nincs rajta fehérnemű. Melltartó biztosan nem. Nagyot nyelek, és inkább elfordulok. Illetlennek érzem megnézni őt, még akkor is, ha ismerem évek óta, és pláne mióta kiderült számunkra, hogy keresztszülők leszünk, viszonylag szoros barátságot ápolunk.
- Felviszem, hátha elalszik - suttogva, mégis dallamosan beszél, és közben az ujjait a kis kék felsőn járatja.
Bólintok, de rögtön visszafordítom a tekintetem a bögréinkre, amiben már ott gőzölög az egyre sötétedő tea. A mézre koncentrálok, hogy ne csurogjon mellé és ne legyen minden tiszta ragacs. Azért lopva oda-odapillantok, amíg még látom őt a lépcsőn felaraszolni. Végtelen türelemmel és odaadással bánik Soniával, mint ahogy mindannyian, de mégis más. Nem hasonlítható az én férfias mozdulataimhoz, sokkal kecsesebb és anyásabb. De nem olyan, mint Eire.
Sosem beszéltünk más gyerekről, sőt a beszélgetéseink az utóbbi hónapokban lekorlátozódtak a Horan házaspárra és a kis Hercegnőre. Mindketten őt védjük, történjék bármi. Jeff temetésén is igyekeztünk átvenni a szülők szerepét, amíg Niall és Eire Meredith kedélyeit próbálták csillapítani. Eire összeomlásakor viszont biztos voltam abban, hogy kettőnk közül ő az erősebb és kitartóbb. Másként nem is lehetne, mert bennem ugyanúgy ketyegett a bomba, mint mindenki másban, egyedül Britanny volt képes tiszta fejjel gondolkodni. Megszervezte mindannyiunk utazását, tartotta a lelket Liamben, Louisban és bennem is a repülőúton. Kávét és reggelit vett, emlékeztetett minket arra, hogy ne felejtsünk el inni, és ne vágjunk olyan képet, amitől a barátainknak öngyilkos hajlamai lesznek. Szóval tényleg egy darabbá gyúrta mindenki idegeit, és a legbiztosabb ponttá vált.
Csodáltam, és még mindig irigykedek a kitartására, a talpraesettségére.
- Mondtam, csak rá kell hangolni. Mire felértem vele, már egyenletesen szuszogott, de ezt a vackot azért elmartam a hálószobából - a babafigyelőt lebegtetve pattan fel a székre, amit bevonszoltam a konyhapulton belülre.
- Most foglaljam aranyba a neved, hm? - komisz nevetéssel adom oda az italát, és felé fordulva dőlök a pultnak. Már nincs mit kevergetnem, de céltalanul körözök a kanalammal.
- Miért is ne? Remek ötlet! - kitárja a karját maga előtt, és képzeletben leírja a szivárványívet. - Csodásan fest a Britanny arany színben! Bár a burgundi inkább illik hozzám, de ez már szerintem részletkérdés.
- Burgundi, mi? Hagyd már, inkább valami konszolidált kéne, hogy ne legyél olyan harsány és sok!
Elkerekedett szájjal vágja hozzám a kiskanalat, amit épp most kapott ki a forró teából. - Hé!
- Na, ne hézzél itt nekem, ezt igenis megérdemelted, kedves Harry.
- Na, mégis csak kedves vagyok? - felvonom a szemöldököm, és pislogok párat. - Vagy rosszul hallottam, Miss Donahue?
- Ne hívj így, kérlek! Annyira szörnyű tőled ezt hallani!
- Miért, mi bajod a neveddel? A tied, már évszázadok óta viseled!
- Ebből elég, nem hallgatom tovább a cinkus megjegyzéseket. És különben is, nem vagyok öreg, jó!?? - mosolyog, de valóban elindul az előszoba irányába.
- Ne legyél már ilyen mufurc, csak viccelek. Különben is, ha jól sejtem a kocsit vagy még mindig a gyorsforgalmi szélső sávjában van vagy elvontatták a város túlfelére. Ha még egyáltalán megvan. Tényleg, mi is történt?
- Ahj, tényleg. Pedig azt terveztem, hogy nagyasszonyosan távozom köreidből, Styles - arcát a tenyerébe temeti, és visszahanyatlik a székre.
- Szóval, mi lett a kicsi kocsival? Megpadkáztad?
Az arcából ítélve közel sem sikerült eltalálnom a dolgot.
- Belém jöttek. Megírtuk a betétlapot nagynehezen, bár az a farok el akart hajtani, de megfenyegettem, hogy hívom a rendőröket. Le is fotóztam a rendszámát, biztos ami biztos. Szóval amíg kitöltöttük a papírokat, addig hívtam egy autómentőt, meg egy taxit. De jó néhány utcányira szintén baleset volt, így gyalog jöttem.
- Basszus, miért nem mondtad? Miért nem hívtál fel? Elugrottam volna érted! - hirtelen feltámad bennem a védelmező ösztön, és amikor meglátom a tekintetét, ami valódi, igazi érzelmeket közvetít, nem csak az elbagatellizált, nagyképűségét, azon nyomban előtte termek és idétlenül megölelgetem.
- Azt hittem, hogy Eiret el fogom érni, de nem vette fel és én bepánikoltam - csuklani kezd, küzd a sírás ellen. Nem keserűen, nem félelemből, egyszerűen mert nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ideges, remeg mindene
- Cssst, nincs semmi baj. Nyugodj meg. De nem lett semmi bajod, ugye? - két kezem közé fogom az arcát, és azonnal vizslatni kezdem. Most már nem azt nézem, milyen kevés göncöt visel, hanem hogy van-e látható jele valami apróbb sérülésnek.
- Nem kell aggódni, még vagy ezer évig a nyakatokon maradok, legalábbis nem most vágtam le a centiket a hátralevő életemből - leejti a fejét, és letörli a szemei aljáról a sós cseppeket. - De kedves, hogy aggódsz. Minden rendben, a bizotsító fizet, a kocsim menthető, csak rohatul eláztam, és most nem a koktéloktól.
Ellépek tőle, és nevetek. Nem tudom, hogy csinája, még mindig nem. Rejtély számomra ez a nő, és valami elképesztően varázslatos, ahogy kezeli a dolgokat. Most is egy pillanatra szeppent csak meg, de hamar túltette magát a meghatódáson, és már vissza is tért a régi, jól megszokott, és megszeretett stílusához.
- Te itt fogsz aludni, vagy...? - látom, menyire nem tud mit kezdeni azzal a nem elhanyagolható információval, miszerint én otthoni göncben lébecolok a Horan házban, miközben a gerlepár valahol szórakozik.
- Eredetileg úgy volt, hogy Sonia jön hozzám, de megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elhagyni a főhadiszállást, így én valószínűleg itt alszom ma este. Miért?
- És ittál már? Mármint, alkoholt, tudod. Mert lehet, hogy szükségem lenne egy fuvarra. Persze csak ha nem gond, mert szívesen hívok taxit is, csak arra gondoltam, hogy ha már itt vagyunk... - befejezi, és megrántja a vállát.
- Nekem viszont pont az jutott eszembe, hogy elkélne a segítség Soniával. Amúgy is, a hajad még mindig vizes, meg kéne szárítanod, a ruháid godolom továbbra is csurom vizesek. Reggel hazaviszlek, hátha addigra eláll ez a szörnyű eső is.
Mindketten kinézünk az ablakon, és csak annyit látunk a kinti állapotokból, hogy az úton hömpölyög a víz, megállíthatatlanul esik, dörög és villámlik.
- Igen, Sonia biztos sokat lesz fent az éjszaka - állapítja meg. -Adtál neki vacsorát?
- Mit? - tettetem, mintha megfeledkeztem volna, és remekül szórakozom a reakcióján. Ismét elnevetem magam, ez buktat le, de mivel már nincs nála több kiskanál, amit hozzám vághatna, csak a fújtatása marad.
- Na jó, komolyan elég legyen, ez nem vicces - ölbe tett karokkal ül, próbál morcos arcot vágni, de egy nagyobb villám hallatán megugrik, és felkapja a lábait.
- Jó, befejezem. - Nem hisz nekem, szemforgatva folytatom.- Tényleg! Gyere, menjünk át a nappaliba, ott kényelmesebb.
- Jó, csak hozom a ketyerét - kiissza a maradék teáját, és a babafigyelőt felkapva követ.
A nappaliban elkényelmesedek a kanapén, hagyva magam mellett helyet. Reménykedek abban, hogy nem akar a fotelbe gömbölyödni, és bár Eire utolsó szavai ma hozzám azok voltak, hogy hívjam fel a kattant barátnőjét, nem tettem meg, most mégis arra vágyom, hogy befogja pár percre a lepcses száját, és az oldalamon foglaljon helyet.
Be is csapódik, maga után rángatva egy plédet, amit gondosan a lábainkra terít. Nem szól egy szót sem. Gyanúsnak gyanús, de nem bánom. Úgy teszek, mintha ez lenne a lehető legtermészetesebb dolog, és kapcsolgatni kezdem a tévét. Sonia meséinél maradunk, mert semmi más nem köti le a figyelmünket. Halkan duruzsolnak a Disney klasszikusok, a daloknál mindig hallom, hogy dudorászik- förtelmes hamissággal, de édesen követi a dallamot.
Az egész estém valahogy megváltozik. Abból a gondolataival küzdő srácból nem sok maradt. Kényelmesen heverészek, az egyik oldalam egy hatalmas díszpárna, a másikat Britanny melegíti.
Csak akkor mozdulunk meg, amikor keserves hüppögések közeoette felébred a keresztlányunk.
- Most rajtad a sor, apuci - dünnyögi a sokadik ébredéskor éjfél felé közeledve, és lehámozza kezeit rólam.
- Megyek - betolom a párnát a feje alá, amíg távol lennék, és felmászom az emeletre, hogy lecsitíthassam Soniát, aki minden nagyobb dörgés után percekig tartó sírásba kezd.
Már szinte vakon teszem a dolgom, állva alszom, és közben nem felejtek el ringatózni. Csodálom, hogy még minidg nem képes mély álomba zuhanni ez a kis csöppség, mert baromi kimerítő lehet egyébként neki egy-egy ilyen nap.
Tehát a nem létező tánctudásommal keringőlépéseket írok le, tapasztalataim szerint ez az a ritmus, ami a leggyorsabban hat a keresztlányom felkavart lelkivilágára, és közben próbálok talpon maradni, de alig telik el három rövid perc, érzem, hogy már alig állok a lábamon.
- Boldogulsz? - rekedtes hanggal szólít meg Brits, és megtámaszkodik a kiságy oldalánál. Kezeivel Sonia talpacskáit masszírozza, és kedves szavakat tátog neki.
- Most már kezd jobb lenni - motyogom, és amint újra lassulni kezd a légzése, visszaaraszolok vele a helyére, és befektetem a plüssök és a puha takarók közé.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyeneket fogok csinálni - állapítja meg, és elismerően bólogat. Egy kis darabot elkülönítek magamnek ebből a dicséret-féléből, és a vállát átkarolva irányítom el a vendégszobáig.
- Harry?
- Aludj itt. Kényelmetlen lenne egész éjszakára a kanapé kettőnknek.
Zavartan elfordítom a fejem, hagyom, hogy besétáljon, és bár egy icinyke picikét reménykedek abban, hogy nekem is jut hely azon az ágyon, elhessegetem a gondolataimat. Mégiscsak Britannyről van szó, és én valószínűleg csupán azért gondolkodok így, mert rég volt kapcsolatom, és hiányoznak azok az apró kis gesztusok, amikkel éreztetni lehet, hogy törődünk a másikkal.
- És te? Te lent leszel? - elmosolyodom, és félig hátra nézek.
- Nos, nem sok választásom maradt.
- Nos - csámpásan ácsorog, a lábfejét nézi.- Talán akad. Tudod, csak hogy biztos meghallja valamelyikünk, ha Sonia sír, és a vihar is elég hangos még.
Több nem is kell, szinte azonnal sarkon fordulok.

46. 'Rendezvous'

Eire

Az estéhez közeledve egyre inkább eluralkodik rajtam a pánik. Harry már lent ül a nappaliban, válogatják Soniaval, hogy mit vigyenek magukkal és mit ne, Niall az ingek között válogat, én meg frissen beszárított hajjal, köntösben kuporgok az étkezőben. Addig nem akarok belemerülni a dolgokba, amíg nem látom ennek az egész huzavonának a végét, mert most valamiért úgy tűnik, Sonia nincs elragadtatva az ötlettől, hogy elvigyék, mert amire elsőre rábólintott, azt néhány perc vita és könyörgés után visszadobja a szőnyegre.

- Hagyd, Harry, ha nem akarja, akkor inkább szólok Niallnek, hogy maradjunk itthon. Majd legközelebb - képtelen vagyok tovább nézni, ahogy az egyik legjobb barátom küzd a makacs lányommal.

- Nem, szó sem lehet róla - beletúr a hajába, majd egy sóhajt követően feláll Sonia mellől. Várakozóan a telefonjára néz, egy pillanatra felvillan a képernyője, de alig hogy ez megtörténik, már el is sötétül.

Jobban megnézem az arcát. Igaz, kicsit távol van, néhány méterre tőlem, mégis észreveszem az apó kis jeleket rajta. A szemei vörösek, a bőre sápadtabb, mint szokott, a haja pedig mintha egy hete nem találkozott volna samponnal.

- Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de ha el szeretnél mondani valamit, meghallgatunk, Harry.

Heves fejrázásba kezd, de közben a keresztlánya holmijaival babrál.

- Nincs semmi baj - egy félmosolyt kierőltetve magából néz rám, amitől akár hihetnék is neki. 

Igaz, az évek alatt már kitapasztaltam, mikor igazi valami, és mikor nem, de azt is, hogy amíg erre képes, nem lehet olyan nagy a baj. Harry tipikusan az az ember az életemben, aki soha nem titkolt semmit, és tőlem is elvárta, hogy a lehető legőszintébb legyek vele szemben, így nem aggódom nagyon, mégsem vagyok határtalanul boldog. El fogja mondani, tudom, csakhogy nem most, amitől lelkiismeretfurdalásom van. Nem akarom, hogy emögött a ma esti kiruccanásunk álljon.

- Hé, Eire, komolyan. Minden rendben, ne rágd magad - időközben mellém lép, és a kulcsait a kezembe nyomja. - Itt maradok Soniaval. Ha gondoljátok, mehettek hozzám is, ha szeretnétek. Ha Pöttöm itt akar maradni, akkor így lesz a legjobb. - Határozott, mindkét kezével az enyémeket tartja, miközben a szemembe néz. Mindenbizonnyal eldöntötte az est további részét, és esélyem sincs ellenkezni.

- De hívj fel minket, ha bármi van! Ha nem talász valamit, vagy Soni kiborul. Jó? 

- Az első dolgom lesz tönkretenni az estéteket - elneveti magát, amitől az idegességem alább hagy. A fintorom már-már egy komolyabb mosoly.

- Reméltem is. 

Felhúz a székről és a lépcső felé irányít. Ellentmondást nem tűr, gyakorlatilag tol maga előtt.

- Mire lejössz, teljes pompádban akarlak látni. Smink, ruci, minden. Értem?

- Világos, mint a Nap - nevetek és nyomok egy hatalmas puszit az arcára, mire Soni is nyújtóztatni kezdi a karjait Harry felé. Még elkapom a pillanatot, amikor a pici kis száját a keresztapja bőréhez préseli és nyálas kis foltokat hagy maga után. Összemosolygunk, mint a cinkostársak, és megint azt érzem, hogy a lányom sokkal okosabb mindannyiunknál. Alig várom, hogy fecsegjen, kérdésekkel bombázzon, és tudni akarjon minden a világról, mert ha egy kicsit is olyan lesz a személyisége, mint Niallé vagy az enyém, akkor szinte száz százalék, hogy egy okos, talpraesett kisördöggé válik néhány év alatt, akit nem lehet majd nem szeretni.

Vigyorogva rontok be a hálószobába, és kutakodni kezdek a szekrényben egy olyan ruha után, ami még jó rám, és nem túl vékony vagy rövid. Hosszú idő után ez az első igazi randevúm a férjemmel, nem nézhetek ki alárhogy. Meg kell tennem mindent, de tényleg mindent, hogy legalább feleannyira ragyogjak mellette, mint amilyen boldog vagyok jelenleg, és megérdemli, hogy egy csinos nővel lépjen ki a nyilvánosság elé.

- Szivem - kétségbeesetten áll meg mellettem Niall. A gardróbszekrény tükrében látom őt, sötétszürke öltönynadrágban, kezében egy inggel.- Ez jó lesz? Mibe jössz?

Zavarban vagyok, ugyanis továbbra is tökéletesnek látom őt, és megőrít, ha nem visel felsőt. A haja nedvesnek hat még a zselétől, és friss illatfelhőt húz maga után. Áldom az eszem, amiért felrángattam magamra korábban a harisnyát és magamon hagytam a köntösöm. Nem akarom, hogy lássa, ahogy libabőrös leszek a látványától.

- Nem tudom - csak hebegek. - De ha ebbe szeretnél menni, akkor keresek valamit.

- Mindenben csinos vagy - a vállamhoz hajol és belepuszil a nyakamba. Na, hát ha eddig nem vette volna észre, miket vált ki belőlem, akkor mostanra biztos világossá vált számára, mert szó szerint elakad a lélegzetem és a levegőt, amit még képes vagyok kipréselni magamból, csak szaggatottan tudom kifújni.- Csak nehogy megfázz. Hűvös van már.

Bólintok, és mikor ellépünk egymás mellett, alig várom, hogy hozzáérhessek. Hogy összekoccanjon a gyűrűnk, amikor egymás keze felé nyúlunk, a tenyere pedig végigsimítson a derekamon. Eltűnik a folyosón, de még a küszöbnél visszanéz egy egészen rövid pillanatra. Találkozik a tekintetünk, és megint olyan, mintha áramütés ért volna: a szívem csordultik megtelik azzal a fajta szerelemmel és boldogsággal, amit csak Nialltől kaphatok. 

Magamban somolyogva, csendesen dudorászva öltözök át, és mikor a cipőmért sietek, már szinte nevetséges, ahogy táncikálok lépésről lépésre. Izgatott vagyok, mint az a kislány, aki életem első randija előtt voltam. Igaz, nem Niall volt az, aki elsőként elcsavarta a fejem, de határozottan kijelenthetem, hogy toronymagasan ő bolondított magába leginkább- még jó, hisz hozzámentem feleségül!
Annyira elkalandoznak a gondolataim, hogy azt veszem észre, csak ide-oda tologatom az akasztókat, de egyetlen göncöt sem vettem ki a szekrényből. Nem akarom húzni az időt, felveszem az első ruhát, ami színben illik Niall öltözékéhez, és amilyen gyorsan csak tudok, bele is bújok. 

- Kész vagy? - megpördülök, amint megérzem a kezeit a vállamon. Látni rajta, mennyire izgatott ő is az estét illetően.

- Persze, mehetünk - a kezem után nyúl, és összefont ujjakkal vonulunk le a földszintre.
Szó szerint vonulok, kiélvezem minden egyes pillanatát, hogy a férjem mellett királynőnek érzem magam, hogy úgy néz rám, mintha valami csodálatosan látna, és én is szinte a föld fölött három méterrel lebegek. Harryre mosolygok, akit egyre inkább beterítenek a lányos játékok és Sonia. 

- Hívok egy taxit - homlokon csókol, dob egy puszit Sonianak is, aki csak felé nyújtott karokkal igyekszik integetni neki.- Jó éjszakát, Hercegnő!

- Jó szórakozást, fiatalok! - csak a nyurga karjait látom, ahogy a szőnyegen fetrengve integet Harry.

Amíg meg nem hallom a kapu nyílását, addig a biztonság kedvéért megnézem még egyszer, hogy minden rendben van-e, hogy Sonia vacsorája elég lesz, és marad reggelre elég kávé mindannyiunknak.

- Adj anyunak egy puszit, Szerelmem - felkapom a négykézláb kúszó babát, és a nyakába fújok. - Vigyázz a keresztapádra.

- Eire. Menj már! - Harry egyébként továbbra sem tud mozdulni, mert plüssök és puha hajú babák ejtették fogságba, de még így is komolyan tudom őt venni.

- Rendben - visszateszem Soniat a dolgai közé fontoskdni, de mielőtt kilépnék a lakásból, visszafordulok Harryhez.- Csak még valami!

- Micsoda? - úgy kérdez vissza, mint egy konok kamasz.

- Hívd fel Britannyt! - meg sem várom a válaszát, csak kirongyolok a kocsihoz, ami mellett már ott vár Niall. A táskám hátsó zsebébe süllyesztem Harry lakáskulcsait, mert nem tudom, Niall mennyit tud erről a dologról.

Niall

Anélkül, hogy óriási felhajtást terveztem volna, büszkén indulok el Eireval az oldalamon. Tudom, hogy ettől függetlenül remek téma lesz az elkövetkezendő napokban a felbukkanásunk, ugyanis a legutóbbi cikket követően, ami nagyobb port kavart, mint azt eleinte gondoltam volna, nem mutatkoztunk kettesben. Csak most, napokkal később lépünk utcára, kitéve magunkat a kíváncsi nyilvánosság pletykaéhségének. De nem bánom. Miért is tenném? Senki sem tudja, mekkora lelki erő kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy megtegyük ezeket a könnyűnek tűnő lépéseket a másik felé. És a hangsúly a látszólagosságon van, hisz ki más tudhatná, ha nem mi, hogy valójában mennyi stressz, félelem és bizonytalanság övezi azt, hogy épp kisegítem az autóból, megfogom a kezét, és összekulcsolt ujjakkal köszönjük meg, amikor kinyitják előttünk az ajtókat.

- Niall? Miért nem mondtad, hogy ilyen helyre jövünk?- észrevétlenül simul hozzám és a fülembe suttogva kérdez. Hallom a hangján, hogy teljesen ledöbbent a látványtól, pedig igazán semmi oka félni.

- Milyenre? - mintha nem venném észre az aggodalmát, mosolyogva beszélek.

- Olyan, mintha alulöltöztem volna a társaságot - a ruhája alját huzogatja, hogy legalább a térdéig leérjen a könnyű anyag.

- Csodálatosan festesz, ez nem is kérdés!- belecsókolok a sampon illtú hajzuhatagba, megerősítésként pedig megszorítom a kezét.
Mosolyogva viselem, hogy egészen addig mormog, amíg le nem segítik a kabátainkat, és helyet nem foglalunk.
Rendelnie sem kell, az asztalon már ott vár minket a behűtött pezsgő és két pohár. Kérdőn néz rám, de csak legyintek.
- Nem kellett volna, Niall - lesütött szemmel forgatja az italát, de nem tudja elrejteni előlem, mennyire élvezi valójában.
- De, és nem szeretnék erről vitát nyitni. Csak érezzük jól magunkat! Sláinte - a szemébe nézve koccintom hozzá a poharam az övének, és nyitva tartom a szeme, vele ellentétben, aki vakon, elégedetten hümmögve kortyol aprókat.
Tudom, hogy szereti, és azt is, hogy felháborítóan ritkán iszik pezsgőt: utoljára Sonia keresztelójén koccintott egy alkoholmentessel, előtte pedig az esküvőnkön ittunk. Silveszterkor mindig átalussza az éjféli tüzijátékot és ivást, így egy ritka pillanatként élem meg mindezt. Ráz a hideg.
A vörös rúzs halvány csíkot hagy a pohár szélén, és egyáltalán nem meglepő módon azt kívánom, bárcsak az ingem gallérja is hsonló mintázatot kapna. Szeretném mindenkinek elmondani, hogy hosszú hónapok, rengeteg sírás és veszekedés ellenére mellettem maradt életem nője, aki elbűvölőbb, mint valaha, de ezzel egy időben szeretném elrejteni őt a világ szeme elől. Nem csak azért, hogy ne tudjanak beszélni róla, de senki ne is lássa. Eire hozzám tartozik, és ha rajtam múlna senki még csak rá sem pillanthatna. Ám sajnos nem áll módomban megvakítani minden férfit a világon, így kénytelen vagyok megmaradni a kérkedés mellett.
- Már nem is emlékszem, mikor voltunk valahol kettesben utoljára - kissé hátradől, az arca rózsaszín a melegtől.
- Ránk fér - spiccesnek érzem magam az első pohár után, és ha belegondolok, hogy majdnem hátravan az üveg kétharmada, illetve az újabb és újabb kör, elgondolkodom azon, vajon ez amiatt van, hogy zavarban érzem magam Eire mozdulataitól, vagy tényleg ennyire meleg van idebent, hogy alig másfél deci pezsgőtől kótyagos a fejem.
A zene hangosabb, az hőmérséklet még magasabb az idő előrehaladtával, és mi alig eszünk néhány falatot, annál inkább kezdjük elengedni magunkat, minden fogáshoz újabb pohár bort rendelünk, és a desszert befejezte előtt nem sokkal érzem, hogy ideje pihenni, legalábbis ami az ivászatot jelenti.
- Táncolsz velem? - még magamat is meglepem ezzel a kérdésemmel, nemhogy a feleségem, aki felvont szemöldökkel nevet rám, miközben buzgós bólogat.
- Komolyan, te táncolni szeretnél?
- Igen - jelentem ki határozottan, és már nyúlok is a keze felé, hogy felhúzzam a székről és szorosan magamhoz öleljem.
- Sosem gondoltam volna, hogy még egyszer valaha részem lesz ilyenben melletted- olyan őszintén mondja ki, hogy egy pillanatra elkeseredek.
Tényleg ezt tettem vlee? Ezt tettük a másikkal? Miért? Hiszen minden nap be kellett volna bizonyítanunk a másiknak, hogy a világ végére is elmennénk egymásért, a közös céljainkért, a lányunk kedvéért. Minden este táncolnom kellett volna a feleségemmel, a fülébe súgni, milyen szép, és mennyire szeretem, hogy ő is elmondhassa, mennyire szeret és hogy örökké az életem része marad.
- Sajnálom - eltűrök egy tincset a füle mögé. Megállunk mindketten a mozgásban, és bár rajtunk kívül még akadnak néhányan, akik összebújva dőlöngélnek, olya, mintha semmi és senki nem lenne tt rajtunk kívül.
Csókoltam már meg Eiret életemben néhányszor, de csak ritkán volt részem abbn, hoy mnindkét térdem remegjen, a szívem felugorjon a torkomba és őrült tempót diktáljon, miközben a mozdulataim a lehető leglassabbak a valóságban. Ez most egy olyan csók, amit véletlenül sem sietünk el, és még annál a hihetetlen tömény csokoládénál is édesebb, mint amit nemrég pusztítottam el félig a tányéromról.
- Menjünk - belekapaszkodik a akromba, és szinte alig áll a lábán. Ő is elgyengült, a hangja vékony és levegős.
Intek a pincérnek, hogy rendezném a számlát, és mire fizetek, már mindkettőnk kabátja Eire kezében van, és biccent, hogy kint vár az üres taxi.
Meglep a gyorsasága, hisz én még mindig csillagokat látok attól, hogy hozzám bújt, táncolt velem- már amennyire ezt lehet táncnak nevezni-, és a csók...Az egész estét megkoronázta számomra, és nem is számítottam egészen idáig arra, hogy még többet is kaphatunk egymástó, pedig jelenelg nem érzem akadályát annak, hogy belevágjunk a babaprojektbe.
Szörnyen nyálas, és túlcsordulóan romantikus fordulat lenne, ha pont ezen az éjszakán megfoganna Sonia testvére, és valószínűleg nem is lenne fair vele szemben, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a gondolatát a fejemből.
Kilépve kissé csalódottan konstatálom, hogy szakad az eső. Segítek neki beszállni a hátsó ülésre, és mielőtt megkerülném az autót, szó szerint beránt maga mellé. Besapódik az ajtó, és már mondja is a címet. Nem figyelek, arra koncentrálok, hogy a dereka pont a két kezem közé való, és hogy az orrom megtelt a parfümének illatával, anak ellenére, hogy már most csurom vizesek vagyunk. Egészen addig nem tűnik fel a trükk, amíg ki nem szállunk.
- Hé, ez nem..? - mire felé fordulnék, már az ujján pörgeti a kulcsot.
- Meglepetés - nevet, még mindig az ital hatása alatt állunk.
Hirtelen belémcsap a felismerés, hogy annak ellenére, hogy én szerveztem meglepetést Eirenak, valójában ő lepett meg engem.
Fél karral felkapom őt, míg a szabad kezemmel kicsavarom a kulcsot az ujjai közül. Ügyetlenül bár, de bejutunk, ám a bejáratig még így is hátra marad jónhány méter, ami pont elég ahhoz, hogy újra bőrig ázzunk. Nevetségesen bénának érzem magam, alig látok valamit az arcomra tapadó hajszálak, és Eire vészes közelsége miatt.