50. Sok(k)

Sziasztok!

Nos, a kis kihagyásom után ismét itt, aminek én személy szerint nagyon örülök. Gondolom mostanra mindenkinek lezárult nagyjából az éve, vagy legalábbis látja már a végét! Én jelentem, végeztem februárig a tanulmányaimmal, már csak át kéne vészelni a decemberi felfordulást.
Bár rettenetesen utálom az év végi ünnepeket, remélem mindannyian békés, pihentető napoknak néztek elébe!

Idén még egyszer jelentkezem, addig is kellemes ünnepeket! 

❤

xx Lu

Eire

Sokszor hittem azt, hogy rosszabb már nem lehet. Volt már, hogy féltem, vagy fájt valami, de nézni, ahogy Niall fél, vagy neki fáj, olyan, mintha savval öntenének le. Tehetetlennek, idegesítőnek érzem magam, és csak akkor fogom fel, mit csinálok, amikor már épp becsukná az ajtót az a fiatal mentős, aki felsegített pár perce.

- Engedjen ki, kérem- igyekszem udvarias maradni, de valójában még mindig tombol bennem a hisztériás rohamom.

- Hölgyem, ismét meg kell kérnem, hogy higgadjon le - a másik férfi már türelmetlen miattam, amit megértek. Niall térdét rögzíti, és fájdalomcsillapító injekciót is ad neki, szóval végzi a dolgát. Nekem is ezt kellene, ezért is nem hagyom magam, és nem akarom, hogy nekem is oxigénmaszkot adjanak.

- Nem érti! Bent van a 11 hónapos lányom a házban, egyedül. Még kutyánk sincs, muszáj visszamennem érte! - megragadom Niall kezét, és belecsókolok a tenyerébe.- Bemegyünk hozzád, jó? Azonnal indulok.

- Hé, Riri, nyugodj meg. Nincs semmi baj, jó? Vigyázz magatokra, és ne rohanj. Inkább szólj Harrynek- megszorítja az ujjaimat, majd a térde felé bök. - Ez nem halálos.

Egyedül az ő hangja képes némiképp megnyugtatni. Egy másodperc erejéig elidőzik a tekintetem az összefont ujjainkon mielőtt leugranék. Vissza se nézek, rohanok be a házba. Az ajtó tárva nyitva áll, Sonia pedig értetlenül csuklik az etetőszékében.

- Jól van, azt mondta apa, nincs baj, szóval minden rendben lesz - nem tudom,  melyikünket nyugtatom, a lányomat, vagy saját magam, talán mindkettőnket. Én mindenesetre remegő kézzel adagolom Sonianak a reggelijét, tűröm, ahogy rugkapál, és mire elérkezik a pillanat, hogy el tudunk indulni, a gyomrom gyűszűnyire szűkül.

Beülök a kocsiba, és próbálom továbbra is a lehetőséghez mérten leginkább higgadtan kezelni a dolgot.

Máskor is volt már olyan, hogy Niallnak fájt a téde. És mostanra jó kezekben van, olyan emberek közt, akik nap, mint nap életeket mentenek, vért vesznek és gyógyítanak. Ebben biztos vagyok. De akkor sem hagy nyugodni, hogy ez történt, és őszintén haragszom a sorsra, amiért így kibabrált velünk.

Küldök egy gyors üzenetet Harrynek, hogy ha tud, jöjjön be, és bár már most kínosnak érzem, megkérem, ha tud, vigyázzon Soniara. Nem szeretném órákig a kórházban ringatni, még egy nyamvadt sminklemosó kendő sincs nálam, hogy le tudnám törölni az arcát vagy a kezeit. Így nem maradhat ott velem.

Lehunyt szemmel gyakorlom a már jól ismert légzőgyakorlatot, amit még akkor tanultam el Nialltől, mikor még heti szinten felléptek a világ különböző pontjain és szűk liftekkel kellett néhánytíz emeletet mennünk, vagy a rémisztően keskeny reptéri folyosókon az üvegen át lenézett, vajon hová esnénk, ha beszakadna alattunk az egész. Nem sok értelmét láttam akkor, csak arra emlékszem, milyen szörnyű volt látni, ahogy szorong és fél.

Most én is félek. Ritkán fordul elő velem, hpgy ilyen mély, sikoltó fájdalommal párosul a rettegésem, de nem hahy nyugodni a gondolat, hogy majdhogynem a semmiből ez történt. Pont, amikor már rendben mentek a dolgok kettőnk között, pont akkor kellett ennek a rohadt sérülésnek felbukkannia. Haragszom. Haragszom a világra és mindenre, ami ezt előidézte a férjemnél.

A dühöm igyekszem nem az utakon levezetni, és odafigyelek minden apróságra. Amíg Sonia mellettem van, nem veszíthetem el a fejem. A parkolóban viszont már csapkodom az ajtókat és úgy szaladok keresztül mindenen, hogy épp csak körbe pillantok. Szerencsére mások sokkal józanabbak, nem ügy, mint én, aki csak úgy beront az épületbe, és átrongyol a lobbin.

- Jó napot, a férjem nem rég hozták be. Niall. Niall Horan - érzem, hogy rezeg a telefonom a farzsebemben. Amíg a hölgy keresgél, addog megnézem. Liam az.

- Foglaljon helyet, kérem. A férjét hamarosan láthatja, de még bent van a m...vizsgálják. A doktor úr ide fog jönni, ha végeznek.

- Rendben, köszönöm - fel sem fogom, mit mond, elfordulok és a lányommal az ölemben egyensúlyozva felveszem a telefont.- Szia, Liam.

- Eire? Most hívott Harry, hogy mi történt. Jól vagy?

- Nem - ennyi. Nem bírom tovább és elsírom magam.- Itt vagyok már a kórházban Soniaval, Niall sehol, nem is láthatom. Azt sem tudom mi baja, hogy műtik, vagy nem, mikor engedik el, semmit.

- Hé, hé. Ne pánikolj. Tudod, hogy kell egy kis idő, míg helyrerakják, de minden rendben lesz. Kicsit bicegni fog, de nem lesz rosszabb, mint eddig. Bemenjek érted?

- Ne! Mármint. Én itt maradok, csak Soni...nem tudom, mi legyen.

- Harry nincs a városban, ha el is indul most azonnal, csak nehány óra múlva ér oda. Elugrok hozzátok, viszem Louist is, összeszedünk pár holmkt nektek, és hazavisszük Soniat. Nem lesz semmi baj.

- Köszönöm, Liam. Köszönöm - elcsuklik a hangom, de valamivel összeszedettebb vagyok, mint mikor ideértem.

- Addig meg ne csinálj semmi hülyeséget. Ne rendezz jelenetet, és eszedbe ne jusson kávét inni!

- Igyekszem.

- A kocsid ott maradjon, vagy vigyük azt is haza?

- Nem tudom. Megpróbálom kideríteni, hogy meddig lesz bent Niall, mire ideértek. Ha pár nap, akkor este hazamegyek, hogy tudjak neki ruhát hozni, meg apróságokat.

- Jól van. Fél óra múlva ott leszünk szerintem.

- Oké, az előtérben leszünk - megtörlöm az arcom a felsőm ujjával, és elrakom a telefonom.

Hiaba nyújtogatom a nyakam, senki nem jön erre, és a recepciós hölgy is csak ingatja a fejét, hogy semmi hír.

Ólomlábakon jár az idő, félpercenként nézem az órát, de csak nem akar eltelni a harminc perc. Idegesen dobolok, fel-alá járkálok, Sonia kezd nyűgös lenni, és már az sem nyugtatja meg, ha ringatom. Folyton a bejáratot lesem, hátha meglátom Louist vagy Liamet.

- Hölgyem, minden rendben?- az egyik kórházi dolgozó megelégelve a járkálásom és az ideges pillantásaimat mellém lép. Kedvesen kinyújtja felém a karját, és megfogja a vállam. - Idegesnek tűnik.

- Persze, csak. Nem, nem tudom.

Kifújom a levegőt, majd egy friss, mély lélegzetet véve elmesélem neki, miért is vagyok itt. Hogy a férjemnek komoly térdsérülése van, elesett, és még mindig nem tudom, hol van, mit csinálnak vele.

- Ez nem túl etikus, de ha gondolja, végigsétálok a vizsgálókat összekötő folyosón. Oda csak mi mehetünk be.

- Isten őrizz, nem szeretném ha miattam megzavarna valamit! - akármennyire is hálás lennék, tudom, hogy nem várhatok el ilyesmit.

- Ugyan! Egyébként is van arra dolgom, be kell vinnem pár doboz gyógyszert és eszközt. Nem fáradtság, és hátha jó híreket hozok.

Hálásan bólogatok, és nézem, ahogy a harmincas évei végén járó hölgy átvágtat a recepción túlra, belöki az ajtót, és dúdolgatva nézelődik.

Megmosolyogtat. Olyan kedves, hogy szinte már gyanús, de sikerül megnyugtatnia, hogy legalább próbál valahogy segíteni.

Eltereli a gondolataimat a kíváncsiság, és észre sem veszem, amikor a fiúk betoppannak.

Louis lazán, melegítőben jön, kezében egy sporttáska.

- Sziasztok - Liam azonnal átveszi tőlem a lányom, és hatalmas, cuppanós puszikkal halmozza el, míg én Louis karjaiba omlok.

- Kiderült valami? - érdeklődik, de szerintem látja rajtam, mit fogok mondani, mert azonnal folytatja. - Ne izgulj, jó kezekben van Niall. És legalább nem nekünk nyavajog, hogy fáj a lába.

- Legyen igazad - egy rövid percre belekapaszkodom a felsőjébe, és hagyom, hogy szorosan megöleljen, ezzel összetartva a szétesni készülő részeimet. - Amúgy volt itt egy hölgy, itt dolgozik, épp most indult el felderítő útra, hogy vajon merre van a férjem, mert semmilyen további információt nem kaptam, csak hogy valóban ide hozták be. - A folyosó túlsó feléről ütemes kopogást hallok, azonnal arra fordulok, és reménykedem abban, hogy Niall orvosa, vagy az a nő közeledik, akivel beszéltem.- Itt is van! - izgatottan ácsorgok, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom.

- Jó napot - köszön a többieknek, majd felém fordul. - Megtaláltam a férjét, még az orvossal van - a kezét tördeli, sűrűn lefelé pillant.

Gyanús. Összerándul a gyomrom, és előtör belőlem az egyik legnagyobb félelmem.

- Műtik?

- Nem. Nem tudják műteni, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy gondolja, de ezt ne itt beszéljük meg - megfogja a karom, és félrehúz a folyosó túlsó felre, ahonnan már nem jut el a hang egykönnyen a recepcióig.

- Komolyan, mondja el, mi történik, kérem. Itt van egy 11 hónapos gyerek, akit haza kellene lassan vinni, és nem tudom, hogy hogy készüljek. Hozzak be néhány napi holmit? Egyáltalán bent tartják a férjem?

- Figyeljen ide. A férjét jelenleg a kórház egyik legjobb sebésze vizsgálja, de abból, amit láttam, arra következtetnék, hogy el fogják küldeni ahhoz az orvoshoz, aki műtötte - egy pillanatra elakad a lélegzetem. Egy szóval sem mondtam a nőnek, hogy volt műtve Niall.

- De hisz..- csak hebegek.

- Ne vicceljen velem! Tudom, hogy ki a férje, mint ahogy gyakorlatileg mindenki ebben a kórházban. Naiv lenne magától azt gondolni, hogy egy ilyen névvel csak úgy el lehet tűnni. De tényleg, nyugodjon meg, tényleg nem lesz baj. Amúgy mindenkit köt a titoktartás, nem kell emiatt sem izgulnia. Úgy tippelem, hogy még egy bő fél órát kell várnia. Mr. Horan kap majd még fájdalomcsillapító injekciót, és majd eldöntheti, hogy itt kíván lábadozni, vagy saját felelősségére haza megy. Mindenképp pihentetnie kell a lábát, rendszeres orvosi felügyeletre lesz szüksége, amit akár magánúton, akár itt, Londonban igényel. De higgyen nekem, a férje valószínűleg azt fogja mondani, hogy a tengeren túlon akar átesni a műtéten.

Csak pislogok, és nem igazán tudom elhinni, hogy az eddigi félelmeim, és óriási védelmező mechanizmusom ellenére tényleg azt hittem, hogy a nő velem szemben majd teljesen érdektelenül áll majd hozzánk, a családunkhoz. Ez nyilvánvalóan nem így van, és arcon csap a felismerés, hogy néha olyannyira képes vagyok túlaggódni magam, hogy észre sem veszem, valójában mi történik körülöttem.

- Kevesebb pánik, több levegő - veregeti meg a vállam. - Ha valamire szüksége van, itt megtalál valahol. Nem azért hívtam félre, mert rossz híreket akarok közölni, csak valóban nem túl etikus, hogy más orvosokhoz beosztott betegek után kutakodom, engedély vagy belső utasítás nélkül.

- Köszönöm - ez minden, amit mondok, mielőtt biccentene, és elsétálna.

Döbbenten pislogok, majd visszasétálok a fiúkhoz.

- Na? - mindketten kíváncsian néznek rám, miközben soniát szórakoztatják.

- Teljesen és tökéletesen hülye vagyok - ülök le melléjük.- Nem is tudom, mi történt most. Valósznűleg a lehető legudvariasabb módon közölték velem, hogy egy kibírhatatlan, hisztis nő vagyok, aki feleslegesen pánikol állandó jelleggel, és fel kéne nőnie - nem érzek semmiféle rosszat ezzel kapcsolatban. Teljes mértékben igazat tudok adni a nőnek, akiről azt sem tudom egyébként, hogy pontosan milyen munkakörben dolgozik itt, de biztosan nem orvos. Nem bántott meg, tényleg, inkább felnyitotta a szemem, és végre sikerült megnyugtatnia. Hiszen igaza van, nem lehetek ennyire vak és naiv.

- Miért, mit mondott? - Liam értetlenül néz rám. Biztos vagyok benne, hogy ahogy engem ismer, legalább egy órás bőgés várt tőlem, és nem azt, hogy csak ülök, mint akit leforráztak, és igazat adok egy vadidegen nőnek, aki az imént hülyézett le.

- Nos, tulajdonképpen azt, hogy Niallt még vizsgálják, és szinte biztos, hogy műteni kell. De mivel Niall az, aki, így ő állítja, hogy mindez nem itthon fog megtörténni - széttárom a kezem, amit csupán azért teszek, mert értetlenül állok a helyzet előtt, de a lányom felhívásnak érzi, és felém nyújtja a kis kezeit.

Mosolyt csal az arcomra, mint mindig, és amint átveszem az ölemben, rögtön ragacsos puszikat kapok tőle. Ez az a kezelés, amire minden nap szüksége van a lelkemnek, hogy ne háborogjon végre, hanem élvezze a mindennapok apró örömeit.

Mindannyian csendben ücsörgünk, mígnem fel nem bukkan Harry és Britanny is, akik ugyan azokat a kérdéseket teszik fel, amiket ilyenkor fel lehet tenni, majd csatlakoznak hozzánk, és a korábbi tevékenységünkhöz. Sonia is egy hang vagy pisszenés nélkül babrál egy kulcstartóval, amit Liam nyomott a kezébe néhány perce.

- Mrs. Horan? - nem messze tőlünk feltűnik egy fehér köpenyes orvos, kezében papírok és toll.

- Én vagyok - átadom Harry kezébe Soniat és felpattanok.

- A férjét most kísértük el a kórtermébe, ha gondolja, bemehetnek hozzá. Mutatom az utat - kedvesen mosolyog, és megvárja, míg összeszedjük magunkat.

- Köszönjük - mosolygok, és követjük őt.

Csak akkor kezdek el újra izgulni, amikor lelassít az egyik ajtó előtt, és az ablakon belesve meglátom Niallt, bekötözött lábbal, kimerülten.

- Menj be, megvárunk itt- Liam szinte belök az ajtón, ők egy tapodtat sem mozdulnak.

Magunkra csukom az ajtót, ha már van rá lehetőségem, kettesben akarok maradni Niallel.

- Szia - kábán néz rám, a feje erőtlenül biccen oldalra, de még így, ilyen állapotban is mosolyog és megpróbálja felém nyújtani a kezét.

- Hogy vagy? - gondolkodás nélkül húzom közvetlenül az ágya mellé az egyik széket, és elkapom a kezét. 

- Pokolian fáj a lábam- nevet, és látni rajta, hogy ez már nem a gyógyszerek hatása. - Legkésőbb jövőhéten megműtik. Megint.

- Jó, semmi baj. De utána biztosan jobb lesz - elsimítom a haját, hogy ne hulljon a szemébe.- Megoldjuk.

- Eire, nem akartam ezt. Megint hetekig fekszem majd, nem tudok majd semmit se csinálni, csak púp leszek a hátadon, és mindenki más hátán.

- Ne beszélj butaságokat, nem teher. Csak ígérd meg, hogy most még jobban fogsz vigyázni majd magadra. Semmi hősködés. Engedd, hogy normálisan meggyógyítsanak.

- Eire, nekem erre nincs időm, és neked sem!

- Niall, kérlek! Ezen most ne vitázzunk. Nem fogom megvárni, hogy visszafordíthatatlan legyen ez az egész. 

- Nem is ezt mondtam, csak hogy most ez nagyon nem jókor jött.

- Erre nincsen jó időpont. Tudod nagyon jól - nem bírom megállni, és rendezgetni kezdem a takaróját, megigazítom a párnáját.

- De ezt tudod, hogy mit jelent? - látom, hogy tényleg fájdalmai vannak, és hogy küzd az ellen, hogy káromkodjon, és üvöltözzön kínjában.

- Igen, de nem érdekel. Niall, most hazamegyek, elpakolok neked néhány fontos dolgot, és elintézem a repjegyed. Addig keresd fel az orvosod. És nem akarom azt hallani, hogy ellenkezel. 

- De..- felemelem az ujjam, nem engedem, hogy végig mondja.

- Ebből most nem engedek, Niall. Neked még sok dolgod van, többek között elkísétned a lányod majd az első iskolai napján. És ahhoz az kell, hogy most elutazz, és rászánj jópár hetet a gyógyulásodra. És nincs apelláta!

- Nem hiszlek el - végre valahára megint mosolyog, és nyújtogatja a nyakát. - Gyere, hajolj ide.

Egy másodpercig sem habozok, és valamiért nagyon boldognak érzem magam. Olyannak, mint akinek felrobbant a szíve, és most tele van konfettivel.

- Kint vannak a többiek, beküldöm, hogy szórakoztassanak, amíg visszajövök.

- Nem akarok bent maradni. Feküdni otthon is tudok - belekapaszkodik a kezembe, nekem meg azonnal megesik rajta a szívem.

- Rendben. Megteszek mindent az ügy érdekében, de most maradj itt, és legfőképp maradj nyugton.

- De..

-Mit mondtam!? - visszafordulok az ajtóból, és megintcsak beléfojtom a szót.- Nem sokára visszajövök.

Amint kilépek, megszűnik a nyugalmam, és magam mellé veszem Britannyt, hogy a fiúk nyugodtan tudjanak beszélni Niallel, én meg ki tudjam faggatni a barátnőmet.

Mert bármennyi idősek is legyünk, felnőttek, vagy ostoba tinédzserek, sosem változunk. Nekik szükségük lesz egymásra, nekem pedig szükségem lesz egy megerősítő barátra, akivel komoly dolgokról tudunk pletykálni. Vagy hát kevésbé komolyakról.

- Mit mondott Niall? Makacs, mi? - válaszra sem méltatom, mert tudja, biztosan tudja, hogy milyen Niall, hogy nem hajlandó nyugton tűrni a gyógyítást, utál fetrengeni hetekig, és képtelen kompromisszumot kötni, ha a másik fél nem elég határozott.

- Mi van közted és Harry között?- szögezem felé a kérdést szinte rögtön, amint kocsiba ülünk.

- Azt hittem most a lelked kis darabkáit kell majd sepregetnem! - szinte felháborodik a kérdésem hallatán, kikerekednek a szemei.

- Az ráér majd akkor, ha Niall elutazott. Nos?- ellentmondást nem tűrő hangon kérdezek rá újra, persze kedvesen.

- Semmi!

- Persze. Amikor legutoljára azt mondtad valakire, hogy nincs köztetek semmi, hetekig összejártatok egy-egy...

- Jó, fúj, ne is emlegesd, kérlek! Az egy óriási baklövés volt!

- És Harry?

- Nem, tényleg nincs semmi.

- Kár - vonom meg a vállam és átpillantok a teljes sokkhatás alá került barátnőmre. - Gyereket akarok.

- Tessék?- újabb döbbenet, és szerintem már tudja, miért pont őt ragadtam ki a társaságból, hogy kísérjen el pakolni.- Eire, mi van veled?

- Gyereket akarok szülni Niallnek. Vagyis, még egyet. Legalább. - Túl sok mindent akarok mondani egyszerre, a gondolatok ezerrel kavarognak a fejemben. De megkönnyebbülök, amint ezt a dolgot elmondom Britannynek.

Percekig meg sem szólal, csak néha élesen beszívja a levegőt, és kinyitja a száját, de végül nem mond semmit. Az én örökmozgó, folyton fecsegő, szeleburdi barátnőm szótlanul ül mellettem a kocsiban, és nem hajlandó megszólalni, míg ki nem szállunk a kocsiból.

- Együtt aludtunk, úgy, hogy nem volt rajtam egy rohadt melltartó sem. Csak az egyetemi pulcsid meg egy melegítő - ez minden, amit hozzá tud fűzni a beszélgetésünkhöz.- Nem is tudtam, hogy még megvan.

- Puha és kényelmes. A legjobb anyagösszetételű ruhám a gardróbomban - nem élvezem különösebben, hogy elsétálunk a valódi beszédtémánk mellett, de alapnak jó. Britanny imád dumálni, és előbb vagy utóbb célba érünk.- Szóval nincs semmi, csak együtt aludtatok? És most is teljesen véletlenül érkeztetek együtt, ugye?
- Eire, drágám. Imádlak, amiért okos, türelmes, figyelmes és minden vagy, ami én nem, de egészen véletlenül elmeséltem múltkor, hogy nincs autóm. Tudod, összetört. - Egy csepp szarkazmust visz a beszélgetésünkbe. Kicsit csípős, azonban jogos válasz.
- Értem. - Biccentek, és felgurulok a házunk elé.
Ugyan itt abbamarad a csevej, örülök, hogy ezt elmondta, mert tudom, hogy bárkit felhívhatott volna, sőt, ha nem tud a saját autójával menni valahova, az az első, hogy taxit hív. Ennek ellenére Harry oldalán jelent meg, ami, még ha most csak a stressz és a túlzottan szentimentális hangulatom miatt is, de megmelengeti a szívem. Egy röpke pillanatra arról is megfeledkezem, miért jöttünk ide, és csak akkor tudatosodik bennem mindez, amikor belépek a lakásba, és megérzem a kávé illatát, meglátom a pulton hagyott tányért és a földre rántott holmikat.
Összeszorított fogakkal állok,és igyekszem nem kitörni, mint egy vulkán, hogy üvöltve bőgjek. Nem lehet, pláne nem azok után, hogy ma már egyszer sikerült összeszednem magam, és ha most legyengülök, akkor Niall és Sonia is ezt fogja rajtam látni, ezt meg aztáb végképp nem engedhetem meg magamnak most.
- Hé, Eire - lazán mellém sétál a barátnőm, átfogja a vállam, és szinte hallom, ahogy lassan visszaszámol 3-tól
- Nekem ez sok - ebben a pillanatban tudna kirobbanni belőlem a sírás, de csak lebiggyesztett ajkakkal nyelem a könnyeimet, hátha elmúlik egyszer a fojtogató, szúró érzés.