2018. február 11., vasárnap

57. Hiányoztál

Sziasztok!
Nem egy túl eseménydús rész, ezért elnézést kérek, ahogy a csúszásért is. Kereken egy éve voltam utoljára beteg, de most 4 napja a lázzal küzdök, és csak annyi volt kész, amit addig megírtam, ami nemhogy sok nem volt, alig a fele ennek. De megpróbálok jövőhétre valami jobbat, izgalmasabbat produkálni, sőt, igazából már konkrét terveim vannak a folytatást és a lezárást tekintve, viszont hétfőtől visszaülök én is az iskolába, elkezdődik a következő szemeszter. Ezzel kapcsolatban meg csak annyit tudok mondani, hogy a péntek necces, de hétvégéig akkor is fel fogom tenni a részeket.
Ami pedig az elgépeléseket illeti, mivel betegen fekszem itthon, végig fogom nézni a részeket, mert néha beleolvasok egy-egy részbe, és frászt kapok. Ne haragudjatok a trehányságomért.

Remélem csodás hetetek lesz.
<3
xx Lu



Eire

Meglepően kipihentnek érzem magam, amikor magamhoz térek. A nyitott ablakon beszűrődő zajok megerősítik bennem, hogy javában zajlik már kint az élet, de egyáltalán nem zavaró, pedig jócskán eltér az otthon megszokottól.
A telefonomra pillantva meglepődök, ugyanis az első, amit meglátok, hogy este 7 óra van. Egy percig zavartan ülök, aztán eszembe jut, hogy hol vagyok, és rögtön számolgatni kezdek. 11. Los Angelesben még csak délelőtt 11 van.
A szívem majd' kiugrik, és úgy, ahogy vagyok, a kényelmes utazós göncömben kitáncolok a folyosóra. Hallgatózom, és követem a nappaliból érkező beszélgetést.
- Jó reggelt, Csipkerózsika - Louis az éjszakai mosolyát viseli, Britanny és Harry viszot valamivel nyúzottabban ücsörög egy-egy bögrével a kezükben.
- Sziasztok - zuhanok le közéjük, és elfogadom a felém nyújtott kávét. - Köszönöm.
- Hogy aludtál? - mielőtt válaszolnék Louisnak, gyorsan beleiszom a feketémbe.
- Jobban, mint ahogy utaztam - egy félmosoly kíséretében bököm ki. - Sonia alszik még?
- Már megint alszik - javít ki a legjobb barátnőm. - Reggel 8 előtt fent volt, de visszaaludt, miután engem kirángatott az ágyból.
- Miért nem szóltál? Felkeltem volna! - nem az a baj, hogy Brits kelt fel hozzá, csak bűntudatom támad.
- Te? Egy kirobbanó világháborúra sem ébredtél volna fel - vereget vállon Harry.- Szerinted nem mentem be hozzád?
Megszeppenve utánzom le a szemben ülőket, és csak szorongatom a bögrém, miközben azon gondolkodom, vajon mikor váltam ilyen rossz szülővé? Mikor lettem az a felelőtlen anya, amilyen sosem akartam lenni? És mikor jön el az a pillanat, amikor valamit jól csinálok?
- Ne haragudj - szó szerint elszégyellem magam, és a lehető legkisebbre húzom magam össze.
- Ugyan Szivi, kimerült vagy. Nincs baj, csak cukkollak. Tudod, hogy bármit megtennék a keresztlányomért, és ha fel kell kelnem, hogy megnyugtassam, akkor örömmel! - Tudom, hogy komolyan gondolja Britanny, de ettől függetlenül egy fikarcnyit sem lett jobb, továbbra is bűntudatom van, amiért más pesztrálja az én gyerekem. Az anyja vagyok, és kötelességem mellette lenni.
- Na, mielőtt teljesen kinyírjátok a hangulatot, öltözzetek, foglaltam asztalt ebédre - átveszi Louis az irányítást, és mindannyiunkat terelgetni kezd, hogy öltözzünk fel valami normális göncbe és vegyük fel az amerikai tempót. Itt ugyanis nincs kényemes várakozás a taxira, mindenki legalább háromszor olyan gyorsan megy, akár gyalog, akár autóval van, türelmetlenek, és baromi sokan vannak.
Pezseg az élet, Los Angeles ilyenkor rosszabb, mint képzeltem, a sok ember idegesít, pláne, hogy majdnem minden második járókelő az arcunkba bámul, gyanúsan méreget, vagy leszólít minket.
- Ez mindig ilyen? - érzem, ahogy elönt a stressz, a szorogás és hogy legszívesebben egy láthatatlanná tévő köpeny mögé bújnék, pedig Louis teljes testével véd engem.
- Néha rosszabb. De ne félj, mindjárt vége - megszorítja a kezem, és int a sofőrnek, hogy ide álljon, elénk. 
Miután mind a négyen bepréselődünk a sárga taxiba, valamivel jobban érzem magam, de az emberundorom továbbra sem hagy alább. Hiába a lelkesedés, hogy hamarosan ismét együtt lesz a csepp kis családunk, nem érzem azt, hogy elárasztana az indokolatlan- vagy hát nagyon is indokoltnak tekinthető - boldogság. Egyszerűen megrekedve érzem magam, és szükségem lenne egy olyan pofonra, amitől helyreáll végre a gondolkodásom, felnyitja a szemem, és rájövök, hogyan lehetne a visszájára fordítani mindazt, ami bennem van. Hogy ne csak perceken, pillanatokon keresztül érezzem azt, hogy rendben vannak a dolgok, hogy végre valahára kiszoríthassam a gondolataimból a sötétséget, és sikerüljön túllépnem mindenen.  Tényleg nem kérek sokat magamtól, de amint látszik, még mindig nem vagyok képes teljesíteni mindezt.
Minden nap eszembe jutnak a veszekedések, hogy pengeélen táncoltunk, és bárhogy igyekszem a szépre és a jóra emlékezni, nem megy. Mert míg folyton vitatkoztunk, és egymás mellett éltünk Niallel, addig folyton az esküvőnk járt a fejemben és az azt megelőző évek, most pedig, hogy visszakaptam őt,úgy érzem még inkább próbára tesz az élet, rendszeresen gondolkodom azon, hogy vajon tényleg az én hibám volt-e az egész. És igen. Minden nap egyre inkább csak magamat indoklom, és minden nap kevesebb és kevesebb érvet tudok felhozni magam mellett, hogy miben volt igazam. És még itt van ez  sérülés is, hogy felkészületlen voltam és napokat töltöttem egyedül, tudva, hogy sem éjjel, sem hajnalban, sem semmikor nem esik haza a férjem. Hiába Mark kedvessége, őszintesége és támogatása, a barátaim segítsége, olyan érzésem van, mintha mindezek ellenére a fejem fölé kerekedett volna most hirtelen minden, és ha tegnap, vagy két napja, vagy tudja az ég, hogy otthoni idő szerint mikor, nem vesznek rá Harryék az utazásra, biztos vagyok benne, hogy óráim lettek volna csak hátra a teljes összeomlásig. Azt pedig már sehogy sem tudtam volna elkerülni, mert egyedül képtelen vagyok visszafogni magam, és megzabolázni a rosszabbik felem. Erre egyedül Victoria volt képes, akinél az ég tudja, mikor voltunk utoljára, és mikor legutóbb beszéltem vele, lemondtam minden soron következő időpontunkat.
- Minden rendben? - Louis egészen közel hajol, hogy csak én hallhassam őt.
- Persze, minden - hogy el is hihesse, amit mondok, nyomatékosítom az elangzottakat azzal, hogy megfogom a kezét és rámosolygok.
Tuom, hogy ez is csak egy újabb szakasza az életemnek, amit át fogogk tudni vészelni. Lehet, hogy tovább fog tartani, mint gondolom, és segítség nélkül nehéz lesz, de menni fog, mert eddig mindent túléltem. Ezen a tulajdonságomon pedig a legkevésbé sem szeretnék változtatni.
- Biztos? Nem tűnsz úgy, mint aki itt lenne fejben - mosolyogva a halántékomnak nyomja  amuatóujját. - Hé, nem sokára odaérünk az étteremhez. Eszünk egy jót, és akkor megnyugszol.
- Nyugodt vagyok, tényleg nem kell aggódni, csak elgondolkodtam.
- Amiről éjjel beszéltünk? - kíváncsian fordul felém, és hiába próbálja tagadni, Britanny is ránk pillant, kizökkenve az ő kis beszélgetésükből Harryvel.
- Részben, de ezt ne most. Majd ebéd után - megfogom a hasam, és úgy teszek, mint aki már alig várja, hogy tele ehesse magát.
Tudom, hogy nem lehet őket hülyének nézni, és tisztában vannak azzal, hogy nem mondok el nekik valamit, de becsülöm a barátainkban azt, hogy rám hagyják a dolgot. Nem faggatóznak feleslegesen, engedik, hgy a saját tempómban dolgozzam fel a dolgokat, akkor és azt megosztva velük, amit én szeretnék. Éppen ezért, amiért ilyen remek hozzáállásuk van, egészen megjön a kedvem az evéshez, a jókedvemért pedig mind a kilátás, mind az engem körülvevő csodálatos emberek gondoskodnak innentől kezdve. Ameddig a szem ellát Los Angeles van, a rengeteg épület, a hihetetlen fények és a meleg, óceánillatú szél, és a pálmafák. Nem tudom, hozzá lehet-e szokni egy magamfajtának, mert látom, hogy még Louis és Harry is a város hatása alá kerülnek, széles mosollyal az arcukon dőlnek hátra, élvezik a napsütést és hangosan nevetnek.
- Liamék mikorra lesznek kész? - egy pillanatra el is felejtettem, miért is vagyok itt pontosan, és figyelmesen hallgatom a fiúk beszélgetését.
- Elvileg már jól áll a dolog. A kórházba menet beugorhatunk, ha gondoljátok -Louis két falat között a telefonját nézegeti.
- Beleférne még egy megálló addig? - feltolom a napszemüvegem a fejem tetjére és leteszem a villám. - Lenne egy kis elintéznivalóm. Pár perc az egész.
- Hogyne. Merre? - mind meglepettnek tűnnek.
- Még nem tudom pontosan, útközben kitalálom.
Ennyiben hagyom az egészet, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan kéne elmondanom a többieknek, hogy megkérem a férjem kezét a születésnapján.
Merthogy ez a terv. Most már tudom, egyrészt mert én is nagyon, nagyon szeretném, másrészt ezzel tudnám igazolni magamnak, neki és a világnak, hogy igenis szeretem és megérdemlem őt.
Miután fizetünk, ismét felkészítem magam egy esetleges kellemetlen helyzetre, amikoris kérdések és felénk nyúló karok elől kell menekülnünk, és csak akkor enged fel, mikor ismét ránk csukják az ajtót, és négyen maradunk.
- Hol szeretnél megállni majd? - Harry bírja a legrövidebb ideig, hogy ne kezdjen el kérdezősködni, ami már csak azért sem lep meg, mert Louis valószínűleg kezdi sejteni, mire készülök, már ha képes összekapcsolni ezt a korábbi beszélgetésünkkel, Britanny pedig a mobiljába merül ismét, és olyannyira kizárja a külvilágot, hogy azt sem veszi észre, hogy becsapódik a mellette lévő ajtó is. Meg se rezzen.
- Valami ékszer boltban. Csak nézelődni - megvonom a vállam, és a nyakamat nyújtogatva igyekszem kiszúrni az üzletek közt egyet.
Félek, hogy elkerüli a figyelmem valami vagy valaki, ezért meredten bámulok kifelé, nem nézek semerre a kocsiban, nem válaszolok semmire, azt sem tudom, kérdeznek-e tőle valamit. Csak figyelek, és amikor meglátok messziről egy feliratot, megkérem a sofőrt, hogy álljon meg.
- Bemegyek veled - ugrik Harry és Louis egyszerre.
- Nem, még az kéne, hogy veletek együtt még egy csapat idegent is kapjak kísérőként. Pár perc, ígérem - megpuszilom mindkettőjük arcát és amilyen gyorsan csak tudok, kiszállok. A járdán kopog a cipőm, de alig hallom a torkomban dobogó szívemtől. Mielőtt bemegyek, megnézem, benne van-e még a pénztárcámban a gyűrűje, amit levetettek vele a londoni kórházban.
Izgulok.
Félve lököm be az ajtót, de néhány másodperccel később már ott állok a üvegfalú fiókok előtt.
- Segíthetek, hölgyem? - egy idős férfi áll előttem, amikor felpillantok.
- Igen. Vagyis - kiveszem a tárcámból a gyűrűt, leveszem az ujjamról a sajátomat és leteszem mindkettőt a pultra. - Szeretnék egy új párat, ezekben a méretekben. Mindegy, ezüst is jó vagy fehér arany, ami épp van, ami ekkora.
Egy sablonra téve leméri mindkettő atmérőjét. Szaporán veszek levegőt, szinte alig hallom, amit mond.
- Elég sok van - elővesz egy dobozt - ezek csak a ferfi gyűrűk. A nőit azonnal hozom.
Az üveglapon dobolva várok, közben a tekintrtem végigfuttatom az előttem heverő ékszereken.
Azt sem tudom, mit keresek itt. Nem sok értelme van kidobni egy halom pénzt ilyenekre, de ettől a döntésemtől várom a megváltást. Hogy majd ettől megnyugszom, vagy jobb lesz.
- Tudja mit!? Később visszajövök - felkapom a gyűrűinket, és kirohanok a boltból.
Nem megy. Nekem ez nem megy, ráadásul még ostobának is érzem magam tőle.
Visszaszállok a taxiba. Üres kézzel, néhány száz dollárt megóvva, gyűrűkkel a kezemben.
- Nem sikerült. Majd később elintézem - meg sem várom, hogy rákérdezzenek. Megigazítom Sonia cipőjének a nyelvét, és türelmesen várom, hogy odaérjünk Liamékhez. Vagy ahol most vannak. Igazából már fogalmam sincs, mi fog kisülni ebből a napból, teljesen összezavarodtam. A lányom pedig újra elaludt. Nem csodálom, a helyében én is vagy sírnék, vagy aludnék, mert ez már őrület. Ide-oda rángatjuk, minden zavaros, és a legtöbb alkalommal idegenek veszik körül. Ha sír, vagy felébred, nem a szüleit látja meg először, és az apjával több, mint egy hete nem találkozott. Az anyja szörnyen viselkedik, nem énekel neki, nem mosolyog rá, nem az ő karjaiban alszik el s ébred fel.
- Kész vannak, mehetünk - Harry széles vigyorral az arcán tolja a képünkbe a telefonját. A számhoz kapok, és nagyokat pislogva nézem a képet, mert amit ezek a srácok csináltak, egyszerűen elképesztő.
Egy elég nagy helyiséget díszítettek fel teljesen, elszórva könyöklők, asztalok, minden tele lufival. Zayn és Gigi a földön ülve fújja őket, egy másik képen integetnek. És ezt most nagyon jól esik látni, mert rég volt példa arra, hogy ennyire összetartottak, és ennyire jó barátai voltak egymásnak.
- Niall imádni fogja - suttogom halkan, és szinte várom, mikor kezd elhomályosodni a tekintetem a könnyektől.
- Szerintem is szuper ett, de hol a pia? Valamivel koccintani is kell majd, nem? - Britanny lelkesen csapkodja Harry lábait, és kissé előrehajolva tolja fel a szemüvegét. -Mert nincs születésnap vodka és pezsgő nélkül, nemde!?
- Persze, és mindenki ott fog fetrendeni, még mit nem - kontrázok, és nem azért, mert egyáltalán nem akarom, hogy alkohol kerüljön a kezükben, hanem mert ha nem teszem, akkor félő, hogy elvesztik a kontrollt.
- Jajj, anyuci - Louis pont úgy túrja szét a hajam, mint amikor Harry megpróbált kioktatni az irodámban néhány hete, és aggódó anyának hívott.
- Komolyan, srácok. Niallt most műttték, nem kell hogy elveszítse az egyensúlyát - erősködöm, de nincs túl nagy hatással a többiekre az észérv, mint olyan.
- Niallt majd te megvéded, én viszont csak addig fogom vissza magam, amíg Sonia ébren lesz, utána viszont igenis ünnepelni kell - Harry is az ő pártjukat fogja természetesen, és nem is haragszom ezért, de nem vagyok hajlandó feladni a küzdelmet, mert akkor elbízzák magukat.
- Majd meglátjuk - visszadőlök, és az út további részében inkább a háttérbe vonulok, és csak hallgatom, hogy miket tervezgetnek, és miket találnak ki a férjemnek meglepetésként. Aztán nem sokkkal később, legfeljebb húsz percnyi autókázást követően megállunk. Louis int, hogy csak ő száll ki, maradjunk nyugodtan, és mikor újra kinyílik az ajtó, egy csepp kisfiúval az ölében tér vissza.
Freddiet nagyon ritkán látjuk, mert ha Louval van, akkor inkább fiús napot tartanak, és kettesben vannak, ezért meg sem lep, hogy eleinte nem igazán tetszik neki, hogy mi is ott vagyunk, különösen Soniat nem érti, mert szerintem még sosem látta.
- Kezd a taxi egy fura hely lenni - Britanny nem igen tudja magában tartani a vélemányét, amivl nincs semmi baj, csak nem feltétlenül viccesek a csípős megjegyzései. - Neked nins véletlenül valahol egy gyereked? Csak mert akkor többet utazgatnánk, így mindannyian. Mondjuk egy ausztrál lánytól? Vagy ázsiai is jó, ott sem voltam még. - Teli szájjal vigyorog rá, és láhatóan csak Harrynek nem tetszik a vicc. - Hé, csak ugratlak.
- Szólok, ha nevetek majd ezen - mindenféle harag nélkül böki oldalba, de azért elcsendesedik a társaságunk.
Legközelebb, mikor megállunk már a kórház parkolójában vagyunk. A fiúk ragaszkodnak ahhoz, hogy ők fizessék az utat, nem is vitatkozom velük, mert tudom, hogy felesleges. Harry és Britanny a végszükség esetére bekészített gyerekholmikat hozzák, Louis Freddievel és pedig Soniával a karomon sétálunka bejárathoz. Mint valami küldöttség, pláne, mikor meglátom Liaméket a bejáratnál.
- Sziasztok - azonnal Gigi ugrik a nyakamba, persze óvatosan, és puszival köszön mindenkinek, ahogy Liam és Zayn is.
- Minden rendben ment az úton? - Liam azonnal Sonit kezdi el simogatni és babusgatni.- Nem volt nyűgös az úton?
- Jobban bírta, mint gondoltuk - válaszol Harry, és mivel állandó jelleggel a keresztlánya körül akar ugrálni, nem bírja ki, hogy ne érjen hozzá a hajához, ne igazítson valamit a ruháin, vagy ne puszilgassa.
- Istenem, milyen nagyok vagytok már - csatlakozik Z is, és mindkét lurkó haját összeborzolja. - Kettőt pislogunk és már végeznek a suliban.
- Ne is mondd - azonnal bólogatni kezdek és helyeselek, - pont az utazás előtt gondolkodtam, hogy milyen gyorsan elszaladt az első éve, és azt sem tudom, mi történt ezalatt, egyszercsak megnőtt, és ilyen kis ügyes lett. Már tipeg és ha van kedve, akkor véletlenszerűen mond egy-két szót.
- Ideje, hogy ezt az apukája is hallja meg lássa - Britanny ezzel megindítja a kis csapatunkat az emeletre, Gigivel az oldalán. Ők már kiderítették, hol fekszik Niall, melyik kórteremben.
- Fél órája beszéltem vele, akkor jött vissza a kötelező vizes dologról, mostranra már túlvan az eéden és elvileg, ha nem szökött meg, akkor ágyban fekve várja, hogy történjen valami. Mondjuk hogy felvedd a telefonod - Zayn a végére egyenesen a szemembe néz.- Mondta, hogy kicsit nehéz utolérni téged mostanában.
- Tudom, de ez az utazás kicsit felforgatta az elmúlt másfél napom - próbálom védeni magam, több-kevesebb sikerrel.
- Ez az - Gigi mosolyogva áll meg. - Menj csak!- bíztat, én pedig leteszm magam elé Soniát, aki már éber annyira, hogy ha fogom a kezét, akkor szép lassan el tud indulni a saját lábán.
Iszonyat édesen topog, járás közben jobbra-balra inog, és koncentrál. Ezt csak onnan tudom, hogy hangosan szuszog minden egyes megtett lépése után.
Amikor átlépem én is  küszöböt, egy pillanatra felnézek, majd Sonia hajába puszilok.
- Nézd ki van itt, Sonia! Apa - elkap újra valami nagyon erős, feszítő érzékenység, és amint megláátom Niall döbbent, könnyektől csillogó tekintetét, nekem is nagyokat kell nyelnem, hogy meg tudjak szólalni. - Úgy hallottam, hiányzunk.
Köpni-nyelni nem tud, de én sem. Jó érzés megint a közelében lenni, az ölébe adni a lányunkat, az oldalának dőlni, és megcsókolni. Úristen, mintha évek teltek volna el a legutóbbi alkalom óta, amikor megölelhettem, beszívhattam volna az illatát.
- Nagyon hiányoztál - súgom a fülébe, és lehunyt szemmel szorítom, amennyire csak tudom a kötése miatt. - Nagyon, nagyon, nagyon.
- Te is nekem, Szerelmem - hallom, hogy még mindig remeg a hangja.

3 megjegyzés: