51. Összeesküvés elmélet

Sziasztok!

Nos, én kezdem feladni, és úgy érzem, hogy már sosem fogom tudni időben feltenni a részeket. Ennek ellenére igyekezni fogok jövőre is, hogy ez mégis sikerüljön valahogy.

Addig viszont már nem jelentkezem, ezért itt és most követelem, hogy mindenki érezze jól magát az év utolsó napjaiban: buliban vagy otthon, könyvekkel, mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok, és egy óriási adag szerencsét, kitartást a következő évre!

De azért valljuk be, még egy pár hétig nem fogjuk leírni 2018-at, csak egy rossz, átjavított 2017 lesz! :D

xx Lu

Niall

Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnám át az életem. Hogy mekkora szerencsém volt, van és remélem lesz is. Szerető családban nőhettem fel, minden - vagyis csak majdnem minden - álmom valóra válthattam, láttam a világ legszebb helyeit, egyszerre három csodálatos országban élhetek, hangulatomnak megfelelően válogathatok az autóim és lakásaim közt, mégis, most bármit megtennék azért, hogy mindenből csak egy jutott volna nekem, egy ország, egy autó, egy lakás, és eggyel kevesebb rossz térd, amit műteni kell.

- Mr. Horan, üdvözlöm - udvarias biccentéssel lép be az orvosom a kórterembe.

A nap süt, hisz Los Angelesben vagyok, ez természetes. Az ablak elé behúzott függönyök vékony résein jut csak be a fény, még kímélni akarnak a hosszas altatást követően, de érzem, ahogy szinte éget a hőség, és ez az, amit egyszerre imádok és utálok egyszerre ebben a városban.

Általában szeretem érezni a bőrömön ezt a forróságot, ahogy percről percre egyre barnásabb pirosasabb a bőröm, és mélyen beszívni az óceánnal teli, sós, nehéz párás levegőt, ami szinte érezhetően tisztítja mindenemet. Nem lehet megunni, sem az időjárást, sem a jótékony meleget, sem a kilátást, az embereket, hogy rengetegfélék és mégis egyformák, a zsongást, azt az elképesztő életigenlést, ami árad mindenkiből itt, Kaliforniában.

- Üdv, doki - nem bajlódom az udvarias beszéddel, hiszen nem fontos. Ismerjük egymást, ez az ember virrasztott mellettem a legtöbbet a családom után minden egyes orvosi kezelésem, műtéti beavatkozásom után. Már csak akkor lenne szorosabb ez a kapcsolat, ha nála születik a lányom, vagy ha vér szerinti rokonom lenne.
- Hogy érzi magát? - az ágyam végén lévő papírokat nézegeti, lapozgatja őket, néha hümmög.
- Remekül, mint mindig - tudja, hogy ki nem állhatom ezt a kiszolgáltatottságot, hogy rendszeresen gyógyszerekkel tömnek, naponta többször hoznak és visznek, tologatnak ilyen-olyan vizsgálatokra, mindezt úgy, hogy egyedül vagyok itt, mint a kisujjam.
- Ízületi vagy izomfájdalom, fejfájás, hányinger, rossz közérzet, remegés? - sorolja a dolgokat, és ahogy intek a fejemmel, úgy adminisztrálja a nemleges válaszaim. - Rendben. Nem sokára megérkezik a véreredménye, valószínűleg nem lesz baj. A lábát 1.5-2 óránként valaki meg fogja nézni, ebéd 13.15-kor, vizit a délutáni látogatást követően.
Fa arccal hallgatom végig, hiszen tudom, hogy senki nem jön be majd hozzám, legfeljebb akkor látom a családom és a barátaim, ha kijönnek elém a reptérre, de annak sem látom sok esélyét, mert nincs kedvem ahhoz, hogy pátyolgassanak. Majd otthon, Londonban látjuk egymást, és az bőven elég lesz. Csak jönne már el az a pillanat, hogy két lábra állok és elhúzok innen.
- Ne legyen ilyen negatív, tudja, hogy ez ezzel jár. Megígértem magának, hogy a tudásomhoz mérten a legjobb ellátásban fog részesülni, és bár nem garantálhatom a végleges gyógyulását, azért nem rossz, ha csak 10-15 évente kell pihennie, nem igaz!? De azért vigyázzon, nem szeretném, ha három hét múlva lépcsőkön ugrálna meg színpadon dobálná magát. Csak óvatosan, semmi hegymászás meg szörf - amíg az orvosom igyekszik pozitív maradni, csak arra gondolok, hogy sokkal előbb akartam színpadon állni, mint tudok, és az sem nyugtat meg igazán, hogy ülve még megjelenhetek.
Egyedül maradok a steril bútorokkal és a rekkenő hőséggel. A telefonom nyomogatom, hátha történik valami, egyik képről a másikra ugrok, és a kislányom legújabb vonásait tanulmányozom. Mivel lassan eljön az ősz, otthon egyre kevesebbet süt a nap. A bőre világosabb, a haja sötétebb, de mégis, mintha ennél sokkal többről lenne szó. Egy éves lesz, már csak pár hét van a jeles napig, és félek, hogy nem leszek ott vele. Nem tarthatom majd az ölemben, nem is tudnám, csak ülve. Pedig az apukája vagyok, kötelességem feltartani a magasba, elirányítani a tortája felé, hogy elfújhassuk a gyertyákat. Ajándékokat kell bontogatnom vele és sütimérgezéstől fetrengeni a gyerekszoba padlóján. És mindezt nem fogom tudni megtenni a lányomért, pedig nem hazudok, ha azt mondom, ő mindennél és mindenkinél fontosabb, az életemnél, a zenénél és még életem szerelménél, a feleségemnél is! Persze örökké hálás leszek Eirenak, amiért megajándékozott Vele, de Sonia mindig egy hajszállal többet fog érni nekem.
- Mr. Horan, alszik? - bedugja a fejét egy kórházi dolgozó, én meg mint akit tetten értek, eldugom a telefonom a párnám alá. - Látogatója van. Bejöhet?
- Persze, természetesen- megilletődve pislogok, és bénán a hajamba túrok. A műtét előtt akkor láttam magam utoljára tükörben, mielőtt Eire mentőt hívott hozzám a londoni lakásunkba. Fogalmam sincs, hogy festek, de lefogadom: szörnyen, vagy még rosszabban.
- Jöjjön csak - hátrébb lép, maga mögé beszél.- De maximum fél óra, utána hoznom kell a gyógyszereket.
- Rendben, köszönöm - a hamg hallatán ozgatottan megugrik a szívem. Álmomban sem gondoltam volna, hog, pont ő fog eljönni hozzám!
Persze az meg sem lep, hogy mindenki tudja, mi történt, hisz a legelső műtétem is hajszál híján nem derült csak ki idő előtt. Most viszont bizonyára minden azzal lett kiplakátolva, hogy nyomorék lettem, egy selejt, aki a rossz térde miatt egy életre sínylődni fog.
- Szia - becsukja maga mögött az ajtót. Magasabbnak tűnim, mint amekkora valójában, pláne most, hogy én fekszem. Kicsit ékénkebb az arca, mint mikor legutóbb láttam, mégis valahol, mélyen jólesően terül szét bennem a felismerés, hogy ő egy varáton, a valaha volt legjobb.
- Hello, Zayn - megpróbálok felülni, kicsit vállalhatóbb pozícióba tornázni magam, hogy kezet foghassunk.
- Hé, nyugi. Azt mondták, pihenned kell, friss a sebed, haver- ahogy ezeket a szavakat mondja, teljesen szétcsúszok.
- Minden rendben van velem, ne aggódj - idegesen nézelődök, mit mondhatnék, hova üljön, de nem kellenek az ostoba szavaim, egyszerűen lehupan a legközelebbi székre, és az ágyam mellé húzza magát.- Valahol van gyümölcslé, víz, talán valami más is, szolgald ki magad. Sajnos most nekem nem megy - stesszesen nevetünk mindketten. Érzem, hogy ez neki sincs rendben.
- Ugyan, hagyd. Nem azért jöttem - benyúl a zsebébe, és pár darab csokis műzliszeletet csempészik a fiókomba- Ilyen cuccot tuti nem adnak itt. Kell egy kis boldogság.
- Köszönöm - hálás vagyok, amiért igyekszik a lehető legkevésbé feszengeni. - Mi szél hozott?
- A legjobb barátom kórházban van, a családjától távol, egy teljesen más földrészen, frissen műtött térddel, és biztos voltam benne, hogy megtiltod mindenkinek, hogy ideutazzon. Ja, meg Gigi is mondta, hogy illene beugrani, hamár erre járunk - egy olyan rég nem látott mosoly jelenik meg az arcán, amit esküszöm, valamikor a második stúdióalbumunk készítése közben láttam csak. Tudom, hogy az utosló mondatát nem gondolja teljesen komolyan, de azért észben tartom, hogy minden vicc fele igaz. Most az, hogy épp melyik fele az, teljesen lényegtelen.
- Kösz - vetem oda, mintha nem esne nehezemre azt hallani, hogy még mindig legjobb barátokként tekint ránk.
Ízlelgetem a szavait, mondogatom magamban, és közben felrémlik előttem a kép, amint leszegett fejjel áll előttünk, a kezéből kiesik a mikrofon, a fülesei a vállára lógnak. Egyszerre kér bocsánatot a tekintetével és tesz szemrehányást. Fogalmam sincs, mire gondol, mit akar, hogy ez végleges, vagy időszakos kiborulás. Szorongas? Félelem? Felszínes hisztéria? Fáradtság? Netán halál komoly? Nem tudom. Nem tudtam. Sem akkor, sem most.
- Zayn, figyelj - megköszörülöm a torkom. - Ha csak kín, tudod, hogy nem kell itt lenned.
- Nem, nem, nem- leállít, nem enged tovább beszélni.- Sok mindent elszúrtam már, többek között azt az estét is. Szeretném valahogy jóvá tenni, és komolyan sajnálom a történteket, meg azt is, hogy most itt vagy.
- Fátylat rá - összeszorított foggal préselem ki magamból a szavakat, a fájdalom úgy nyilall bele a térdembe, mintha forró acélt nyomnának egészen a csontomhoz.
- Lesz valaha jobb? - aggódó pillantással bök a lábam felé, én meg csak rázom a fejem.- Úgy érted, soha?
- Sokkal jobb nem lesz, valószínűleg ilyenkor csak halogatjuk, hogy még rosszabb legyen. De ez van, hozzá kellene már szoknom.
- Sajnálom.
- Nem kell, ez ellen nem tehetek semmit, sőt, senki más sem. Már legelső alkalommal közölték, hogy ez így lesz. Most megint 10-12 évig minden a legnagyobb rendben lesz, aztán majd gondolom elkövetek egy hasonló hőstettet, mint most, és akkor újra itt kötök ki. - Igyekszem pozitívan állni a dolgokhoz, és nem csak azért, hogy ne tereljem el egy szörnyen lapos, depresszív irányba a beszélgetésünket, hanem azért is, mert tudom, hogy Eire örülne, ha ilyen hozzáállásról kapna híreket, és végső soron ha kesergek sem lenne jobb semmi. Tehát jobb derűsen tekinteni a helyzetemre.
- Értem. De mi történt? Egyszer csak összeestél? - felvont szemöldökkel, kevésbé aggódóan, inkább kíváncsian dől előrébb, az irányomba.
- Gyakorlatilag igen. Előtte persze boldogan szökdécseltem lefelé a lépcsőn, és az utolsó három fokot egy szabályos ugrással tettem meg, szóval itt lehetett a baj. Mármint hogy ugráltam. Előtte pedig megerőltettem a sok fent léttel, és a futással.
- És ilyenkor ennyi? Fáj és nem tudsz felkelni?
- Igen - kiveszem a telefonom magam mögül, mert érzem, hogy folyamatosan rezeg. -Ne haragudj, Eire küldött valamit, ezt megnézem gyorsan - gyors mozdulatokkal pörgetem végig a beszélgetést, ami egyoldalú, és csak kérdésekből áll: hogy vagyok, mit csinálok, mikor tud hívni, ilyesmik. A végén pedig egy videó.
- Semmi baj, amúgy is megyek, nem kaptam sok időt - már épp felállna, amikor megálljt parancsolok.
- Hé, még van vagy húsz percünk, nem maradsz? - Érzem, hogy pofátlan és tolakodó kissé a stílusom.- Ne haragudj, ha dolgod van persze, az más, nem akarlak erőszakkal itt tartani.
- Azt gondolná az ember, hogy amekkorát ütsz, annyira vagy mogorva ilyen helyzetben - kitárt karokkal áll mellettem, a kórházi szobára gondol.
Nevetek.
Annyira hiányzik az a furakodó, mégis kedves keserűség, ami Zayn természetes velejárója, hogy erre nincsenek is szavak. Szeretem a személyiségét, hogy mindent másképp lát, mint én, hogy egyáltalán nem azonos az ízlésünk, de még akkor sem, ha pizzáról van szó, nemhogy az életről!
Ő nem akar apa lenni, legfeljebb egy édes kutyáé, én meg már lassan egy éve az vagyok. Rajta millió tűszúrás van, rajtam évente egy, amikor vért adok. Mégis, valahogy még most sem érzem azt, hogy olyan veszélyesen távol lenne tőlem. És ezt nem csak a fizikai térre értem.
- Komolyan, ha nincs dolgod, szívesen látlak. Úgysem jön hozzám senki - egyáltalán nem sajnáltatni szeretném magam. Erről szó nincs. Csak az igazat mondom, a színtiszta igazat.
- Eire? - visszaereszkedik a székre.
- Otthon van, nem sokára Sonia születésnapja lesz. Meg amúgy is dolgozik, nem várhatom el tőle, hogy folyamatosan felfüggessze miattam a dolgait, és őszintén szólva jobb is, hogy nincs itt.
- De nincs baj köztetek most, ugye? - félve folytatja a beszélgetést, amit egyébként megértek.
nem rég még meg tudtuk volna verni egymást, sőt, én komolyan gondoltam, hogy addig ütöm, amíg el nem ájul valamelyikünk, most pedig a lehető legnagyobb lelki nyugalommal készülök elmesélni a  magánéletemben történt változásokról.
- Nem, abszolút. Sőt, azt hiszem mostanra igazán helyre rázódtak a dolgok, egyszerűen csak tudom, hogy tehetetlen vagyok, és eleget fog ugrálni körülöttem. Nem várhatok el ennyi mindent a feleségemtől. Munkája van, gyereket nevel, és néha még helyettem is gondolkodik. - Szinte biztos vagyok abba, hogy megjelenik mindaz az arcomon, amit most érzek. Hála, szerelem, büszkeség, mindez megbolondítva egy jó adag honvággyal és egy csipetnyi szomorúság.
- Tehetetlen? Niall, átestél egy műtéten. Ez csak egy állapot, elmúlik. Gondolom Eire sem szereti hallani, ha ilyen negatív vagy. -Igaza van, és tudom, hogy mindketten jól ismerjük azt a szeszélyes nőszemélyt, aki otthon valószínűleg egy pompás vacsorával fog várni, kényelmes házzal, egy otthonnal, és olyan szeretettel fogja adagolni a fájdalomcsillapítóimat, amitől el fog árasztani engem is a boldogság. Ha pedig megpróbálok ehhez hasonló stílusban beszélni, akkor tarkón vág. - Annak viszont örülök, hogy kibékültetek. Baromi fura lett volna titeket külön látni.
- Ne is mondd - kezdek feloldódni a társaságában, ezét már képes vagyok úgy tartani a fejem, hogy ne görcsöljenek a nyakizmaim. - Volt egy pont, amikor komolyan megrémültem, de szerencsére lebeszéltem az összes határidős hülyeségéről. Viszont azt hiszem, Harry az, akinek meg kell majd köszönnöm a közreműködést, és azt, hogy nem hagyott minket békén addig, amíg nem voltunk hajlandóak változtatni.
- Tudom - egy pillanatra elnéz mögém, mintha teljesen máshol járna, de aztán gyorsan visszatér ide gondolatban.- elég sokat beszéltem vele. Főleg azóta, amióta kiderült, hogy Eire apja, Jeff. nos tudod. Szóval akkortájt megint elkezdtünk rendszeresen beszélni, és bár egy hete nem nagyon sikerült elérnünk a másikat, azt hiszem, sikerült visszaszereznem a bizalmát. Szóval ő mondta, hogy mi a helyzet, de persze csak vonalakban, és csak akkor, ha rákérdeztem.
- Oh - ez minden, amit hozzá tudok fűzni.
Gondoltam, hogy mindezeket Harry is megosztja valakivel, de azt hittem ez nem épp Zayn lesz.
Aki teljesen véletlenül felbukkan abban a városban, ahol műtenek. És pont arra van dolga, amerre ez a kórház is van.
És Harryről beszél, aki néha furcsán viselkedik, és bár remek játékos, sokszor átlátszó módszerei vannak. Mint amikor kizárta magát véletlenül a házából és néhány napra beköltözött hozzánk, elfoglalva a vendégszobát, és nevetett magában, hogy most aztán felügyelet alatt tarthat minket.
Mindez pont akkor történik meg, amikor Eire és én újra megtanuljuk értékelni a másikat, a közösen eltöltött pillanatokat, a szerelmünket, és a tényt, hogy itt vagyunk egymásnak, ha esik, ha fúj.
- Hé, Gigivel mi van? Dolgozik? Vagy nem miatta vagytok most itt? - személyesen nem sokszor találkoztunk, de a közös barátaink és ismerőseink mind azt mesélték, hogy jó hatással van Zaynre, és boldogok, mindemellett kedves és okos. Szóval én abszolút ki merem jelenteni, hogy kedvelem.
- Fogalmam sincs, mit csinál épp, nekem túl bonyolult a napirendje, de igen, neki van itt valami elintéznivalója, nem hiszem, hogy komoly dolog lenne, akkor meg tudtam volna jegyezni. - Mosolyogva hajtja le a fejét, és én minden apró jelet felkutatok, ami arra utalna, hogy nem mond igazat. De olyan régen láttam, és annyira nincs fogalmam arról, mit is kéne keresnem ilyenkor!
A beszélgetésünk olyan irányt vesz, ami ugyan bármikor véget érhetne, tudnánk folytatni a végtelenségekig. El nem mondott történetek, ismeretlen, szövevényes emlékek koncertekről, nyaralásról, barátokról. Direkt arról kérdezem, ami beleilleszthető lenne a véletlen egybeesésekből álló kirakósomba, de semmilyen meglepő, új dolog nem derül ki a gyógyszerosztásig.
- Most már tényleg mennem kell. Nem szeretném megvárni, hogy kidobjanak -biccent és visszateszi a széket oda, ahonnan elvette. -Később benézek, Nialler. Persze csak ha nem bánod.
Megvonom a vállam, és megint azt érzem, mintha a tizenkilenc éves Zaynnel beszélnék.
- Jó, gyere. És hozz csokit. Szerintem ezt szép csendben el fogom pusztítani még estig. Felemelem a karomat, hogy kezet tudjak fogni Zaynnel.
- Mindenképp - kacsint és már fordul is ki. - Ja, és Niall, ha beszélnél addig Eireval, üdvözlöm!
Intek, és még azt sem akarom elhinni, ami kérdeznek tőlem.
Biztosan nem véletlen, hogy így alakult a napom. Nem lehet véletlen.
Előkapom megint a mobilomat, és megnézem a videót, amin Sonia integet az etetőszékében ülve. Bizonyítékokat keresek, egy összepakolt bőröndöt, bármit. de semmi ilyesmit nem veszek észre.
Csalódottan válaszolok a feleségem üzenetére, és biztosítom afelől, hogy velem minden rendben van, és hívhat bármikor.
Észre sem veszem, amikor belép az egyik nővér, kezében a kartonom és a gyógyszereim. Csak akkor ugrok meg egy kicsit, amikor megköszörüli a torkát és bocsánatkérően megszólít.
Megméri a lázam, ami szerencsére nincs, kiadagolja a bogyóimat, és megnézi a térdem is. De nem szól semmit, csak felír néhány dolgot a papíromra, és már távozik is.
Még csak most maradtam egyedül, de máris unatkozom, épen ezért folytatom az összeesküvés elméletemet, miszerint a családom és a barátaim meg fognak jelenni itt, és bizonyítékot próbálok szerezni. Természetesen sikertelenül. Azonban megfogalmazódik bennem még valami. Olyasmi ez, mint egy tűszúrás. Legutóbb Eire boldogságát akartam tetézni, és nem csak a randevúnkkal, hanem azon felül is, most viszont egy egészen őrült dolog jut eszembe. Már majdnem elkezdem megfogalmazni az üzenetet, amikor megcsörren a telefonom, és szembe találom magam Eire mosolyával a képernyőmön.
- Szia, Szerelmem - azonnal felvillanyozódok, és törlődik minden felesleges baromság a gondolataim közül, és csak annyi marad, hogy mennyire várom már, hogy magamhoz öleljem őt, fogjam a kezét, és érezzem a samponjának illatát.