2018. június 5., kedd

Epilógus



Eire

A talpam alatt besüpped a homok, minden lépés egy kicsit jobban éget, mint az azt megelőző. A súlyos, sós párát mélyen beszívom, és élvezem, hogy egy kicsit marja a torkom. Parányi jele sincs az estére jósolt esőnek, az égen egy felhő sem látszik, és ha sokáig nézem az óceánt, valahol, valahogy egybefolyik az egész, és csak a kékséget látom, ameddig a szem ellát. Egyszerre rémisztő és lélegzetelállító a látvány, olyannyira, hogy néhány másodpercig csak pislogok magam elé, és próbálom felfogni az elém táruló kép minden apró részletét. Mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne, akár csak egy délibáb, vagy elvehetné tőlem csak úgy valaki a szemem világát.
Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor kérdés nélkül kijelenthető, hogy hálás vagyok. Csak sajnos fogalmam sincs, kinek vagy minek kéne köszönetet mondanom mindazért, amim van, amit kaptam az élettől, másoktól, a családomtól, a barátaimtól, a lányomtól és végül de nem utolsó sorban magamtól, mert lehetne másképp is. Lehetnék itt most egyedül, ami pokolian nehéz és szomorú lenne, de szerencsére nem így van, ugyanis itt van velem mindenki, aki fontos számomra, leszámítva a nővéremet. De a legfontosabb, hogy Niall itt van. Igazából, ha most azonnal felhívna Britanny, hogy ő most azonnal hazamegy Londonba, vagy a szüleihez Dublinba, akkor sem érezném magam kevesebbnek, mert a férjem itt van. Nem menekült el előlem, sőt, most talán még boldogabbak vagyunk, mint az első esküvőnket megelőzően vagy Sonia születésekor.
4 év.
Emlékszem, milyen érzés volt rádöbbenni, hogy elszaladt az első egy évünk hármasban, hogy ennyi időbe telt tönkretenni, majd valahogyan mégiscsak helyrehozni a házasságunkat, mennyi minden történt. Fel sem tudtam dolgozni egykönnyen, most pedig újabb 3 év telt el, magam mögött hagytam a második otthonomat is, hogy Los Angelesben élhessünk tovább. Akár még rosszul is érinthetne, sőt, eleinte feltörtek bennem olyan gondolatok, minthogy sehol sem találom a helyem, ott hagytam a munkám, Niall után a második nagy szerelmemet, a cégem, amit én alapítottam a két legjobb barátommal, mégsem érzem azt, hogy bármi is hiányozna most. Tárgyak, helyek, mindegy. Bármikor elutazhatunk Londonba, nem lettem kitiltva sem onnan, sem Dublinból - onnan is legfeljebb anyám utasíthatna ki, de nem teszi meg, mert meg sem kísérelem megközelíteni azt a házat. Egyedül az hiányzik, hogy napi kapcsolatban legyek a testvéremmel, és igen, azt hiszem apa is hiányzik. De ezek akkor is itt lennének bennem, eszembe jutnának, ha a Picadilly környékén ülnék valami szörnyű délutáni dugóban.
Néhány méter megtétele után elfáradok a hőségtől, a farmer kabátom leterítem a homokba és ráülök. Percekig csak figyelem, ahogy Sonia örömittasan szaladgál Niall lábai körül, és hangosan felsikít, ha váratlanul elkapja a bokáját a partra felnyúló hullám. Aprócska kezeivel forró homokot szorongat, hogy eldobhassa. Ahogy nézem őket, és hallgatom Niall legkevésbé sem szigorú szavait, elkezd megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy vajon ha elkezdenék kutakodni az emlékeim közt, találnék-e ehhez hasonló pillanatokat, velem és a szüleim főszereplésével? Hogy törekedtek-e valójában arra, hogy boldog, kiegyensúlyozott gyerek lehessek, vagy "csak" felneveltek a maguk furcsa, poroszos szabályaik betartatásával? Vajon volt-e bármi értelme annak, hogy nem engedtek minket ilyen szabadon létezni? Mert egyszerűen sehogy sem tudom beilleszteni a képbe azt a szűk két évtizedet az általam tapasztalt normális életbe, de még úgy sem, ha az ezredforduló előttről kell beszélni, mert Britanny szülei az enyémek szöges ellentétei, pedig ismerik egymást, jó barátok (voltak), ám ez sem volt elég ahhoz, hogy befolyásolni tudják Meredith és Jeff Reed álláspontját a gyereknevelésben.
Panaszkodni mégsem tudok. A következetesség, ami átszőtte az első húsz évem végeredményben nem volt rossz. Legalábbis kevesebb rossz hatással bírtak rám, mint amennyit a javamra fordítottam. Pontos, szakszerű munkát vártak el, és meg is kapták egy diploma formájában, és ahogy én, úgy Erin is sikeresen elvégezte az egyetemet. Az meg már rejtély, mitől szeretik a nővéremet jobban. Talán mert szebb, csendesebb vagy engedelmesebb volt. Legalábbis annak tűnt.
Niall Soniával kézen fogva indul el felém vissza. Lassan haladnak, néhány ember fel is ismeri őket, de csak távolról intenek, vagy feltűnően bámulnak rájuk, de nem közelítik meg őket, nem kérnek képet és sikítozás sincs.
Ezt már egy ideje észrevettem, hogy a rajongók felnőttek, és megkomolyodtak valamelyest, még a legelvetemültebbek sem ugranak rá rögtön, amint feltűnik valahol. Éppen ezért lehetséges, hogy mint más, normális emberek, mi is tudjunk nyilvános helyeken sétálni, beszélgetni. Sőt, amióta itt lakunk, már többször reggeliztünk és vacsoráztunk éttermekben, ami Niallt a lehető legboldogabb emberévé tudja tenni.
- Elfáradtál kincsem? - Sonia leomlik mellém, fejét az ölembe hajtva kapaszkodik a pólómba.
- Mami, ehetek egy fagyit? - széles vigyorral, összeszűkült szemmel néz rám, a mancsait összefűzi, mintha imádkozna.
- Nos, ha nagyon szeretnél, akkor persze. De vacsorázni is kell majd rendesen, jó? - megsimogatom a haját, ami átmelegedett a napon. -Menjetek majd árnyékba, nehogy hőgutát kapjon. -ezt már Niallnek mondom, aki egyetértően bólogat.
- Te nem jössz? - óvatosan leguggol, majd leül mellém. Szabad kezemet szorongatja, hüvelykujjával a gyűrűmet piszkálja.
- Nem, menjetek csak. Ez a ti randitok - nevetek, és egy gyors csókot követően elengedem őket.
Mostanában sokkal több időt töltök a háttérben. Csak figyelem Soniát, hogy milyen nagy már, és milyen érdeklődő. Niall is többet tud vele lenni most, hogy kevesebbet dolgozik. Szeretem őket, szeretem, ahogy szeretik egymást, azt, hogy milyen egyformák.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve kikotrom a határidőnaplóm a táskámból egy tollal, és a hátsó, egyszerű vonalazású oldalakra írni kezdek. Kicsit régimódinak érzem magam, mert ahogy körbepillantok, mindenkinél telefonok, tabletek vannak, rögzítik életük minden pillanatát, én meg csak írok. Azóta, hogy Victoria odaadta a kis könyvecskéinket, és végül legalább tizenöt oldalt karistoltam tele, újra rákaptam erre. Nem napló, ahhoz nem elég rendszeres és a tartalma sem mindig egyezik meg azzal, ami tipikusan egy naplóbejegyzésnek nevezhető szöveg, de jól esik egy-két dolgot kiírnom magamból.
Ez is egy ilyen pillanat. Amikor csak tollat ragadok, kiírom magamból a gondolatokat, és reménykedek, hogy jobb lesz.


Kedves Apa!
Drága Apa!
Kedves Jeff!
Tisztelt Jeffrey Humphrey Reed!

Fogalmam sincs, hogyan kéne Önt szólítanom. És egyáltalán! Magázzam? Vagy tegezzelek? 
Tegezlek.
Apa! Édesapa! Te kedves, néha morcos, fura alak. Nem hiányzol, de azt sem mondhatom, hogy nem fáj, amiért Te már nem vagy köztünk. De nem erről akarok beszélni, mert ennél sokkal fontosabb megbeszélni valónk van.
Emlékszem, amikor 16 éves lettem, azt kaptam születésnapomra, hogy elmentünk hétvégén Braybe, és semmi mást nem csináltunk, csak anya fahéjas kekszét majszoltuk és végigsétáltunk majdnem az egész partszakaszon. Hiányzik? Nem. De szeretném, ha még egyszer lenne lehetőségem ilyen hosszú időt veled tölteni, mert akkor el tudnám mondani, mennyire rosszul esett, ahogy viselkedtél. Hogy nem dicsértél, csak szidtál, kemény kézzel terelgettél. Még meg is köszönhetném, de nem fogom.
Ha ezt most szemtől szembe mondanám, itt csattanna az első pofonod.
De csak hogy tudd: megcsináltam. Nem sokkal az után, hogy visszatértünk Dublinba, kijelentetted, hogy nem dönthetek a jövőmről, mert akkor sosem leszek sikeres. Persze te a sikert pénzben méred.
(Újabb pofon...?)
Sikeres lettem. Hogyan? Lett egy cégem, amiről valószínűleg hallhattál, mert mindenki tudta a környéken, még a szemközt lakók is. Gratuláltak a temetésed előtt, hogy sikerült egyedül talpra állnom, és nem, ne hidd azt, hogy a férjem pénzéből! Felépítettem Britannyvel és Phillel a birodalmat, amire azt mondtad, sosem lehet az enyém. Az lett. Ott volt a nevem évekig, és jó volt.
Férjhez mentem, méghozzá egy jó emberhez. Boldog vagyok. Sikeres. Felnőtt. 
Van egy lányom. Őt jobban szeretnéd nálam, mert nagyon okos, sosem hisztizik, nem akaratos és kevésbé makacs mint én voltam, vagy Erin. Sonia egy igazi csoda, és nem csak azért, mert az én lányom, hanem mert valóban ő az én csodám, a féltett, óvott kincsem, aki nem csak szebbé teszi a mindennapjaimat, de talán részben neki is köszönhető, hogy nem dobtam el magamtól a szerelmet. Tényleg nagyon szeretnéd őt.
Ja, és majdnem lemaradt: házban lakom.

Üdvözlettel és a legnagyobb tisztelettel lányod,
Eire Reed-Horan
édesanya, feleség, várandós

Az utolsó sort nézem, és azon gondolkodom vajon mennyire volt elhamarkodott odaírni, vagy mennyire rossz ötlet kihúzni? Csupán én akarom, hogy az legyek, vagy tényleg jók a megérzéseim? Befolyásolja bármivel is ez a kisatírozás az eredményt? Szeretném? Vagy Niall akarja, és emiatt érzem szükségét? És Sonia? Szeretne egyáltalán kistestvért? Szeretjük, ő is minket, és az utóbbi években nagyon szépen élünk, jól érezzük magunkat hárman, arról nem is beszélve, hogy néha még azzal is meg kell birkóznia, hogy valahogyan bekategorizálja Britanny és Harry kisfiát, hiszen nem érti, ki is ő neki pontosan.
Kitépem a lapot óvatosan, majd ketté hajtom, és visszadobom a táskámba, mielőtt Niall visszaérne. Ugyan még nem látom őket sehol, de jobb a biztonság. Felesleges rágódnom mindezeken az apróságokon, amíg még semmi sem biztos, de sehogy sem tudok elvonatkoztatni attól, amit érzek. Nehéz szavakkal elmondani, mi ez, de egészen más a közérzetem, mintha máshogy reagálnék illatokra, a hőmérséklet változásra, rosszul esik légkondicionált helyiségbe belépni, és nem kívánom a bort. Persze, ez utóbbi nem is baj, mert nem normális, ha valaki állandóan ahhoz nyúl, de amikor legutóbb étteremben voltunk, már csak alkoholmentes koktélt és limonádét rendeltem, ráadásul elment az étvágyam a steaktől, pedig szeretem és mindig ugyan azt rendelem, akárhányszor abban az étteremben eszünk, kivétel nélkül. De most mégsem esett jól.
Reménykedek, mert a remény hal meg utoljára, ám mindeközben ott motoszkál a gondolat a fejemben, hogy szinte lehetetlen, hogy ugyan az a csoda kétszer is megessen velem.
- Anya, nézd - Sonia lelkesen berobban mellém, és mutogat valami borzalmas, sárga pacát a karján- Most már nekem is van olyan tetoválásom, mint Harrynek!
- Azta, ez nagyon klassz - kisimítom a haját az arcából, és egy zsebkendővel megtörlöm az arcát, mert tiszta maszat lett a jégkrémtől. - És neked is úgy fájt, mint neki?
- Nem - megrázza a fejét, majd felpattan és visszatér a saját kis dolgaihoz, kiveszi a hátizsákból a zöld homokozókészletét és alig egy méterre tőlünk leül a fenekére építeni.
- Hoztam neked is, hátha mégis megkívánod - kissé összerezzenek Niall hangjától, aki egy papírpoharat nyom a kezembe, közvetlenül az után, hogy felszerelte a lányunkat minden fontos dologgal, ami megvédi a tűző Naptól.
- Köszönöm - összefut a nyál a számban és a kis műanyag kanállal habzsolni kezdem a jeges finomságot.
- Azt gondoltam, hogy te is kérsz, de azért lassabban - nevetve megfogja a kezem, mivel alig négy-öt kanalazás után alig marad valami. - Nem vagy éhes?
- Nem, viszont lassan mennünk kéne, nehogy tényleg rosszul legyen Soni a melegtől - kivégzem a fagyit, és amíg Niall lovagiasan kidobja a szemetem, addig összeszedem a lányom és a holminkat, hogy minél hamarabb hazaindulhassunk.
Félúton már valóban nyűgössé válik a kisasszony, ami egyáltalán nem meglepő és nem is esik nehezemre felkapni őt az ölembe, és úgy bevinni a lakásba, miután megérkezünk haza.
- Menjetek csak, a többit elrendezem én - egy sietve lopott csók után bólintok és elindulok a lányommal a karjaimban az emeletre.
Három éve majdnem ugyan ezt csináltam, csak egy másik országban, és már most frászt kapok a gondolattól, hogy egy nap ez a kislány nem is lesz olyan kicsi, és nem akarja már, hogy babusgassam, felvigyem a szobájába és addig simogassam a homlokát, amíg el nem alszik.
- Mami? - résnyire nyitott szemmel, kábán ül fel, mikor már lefektettem az ágyába.
- Mondjad Kincsem - megigazítom a párnáját, de közben arra koncentrálok, amit mond.
- Mi már mindig itt fogunk lakni?
Nem tudom eldönteni, hogy ettől boldog, vagy sem.
- Szeretnél? - megfogom a kezét, hátha ez megnyugtatja.
- Csak ha nem maradunk ennyire egyedül - mintha szomorú lenne a ténytől, hogy Liam és Louis utoljára akkor találkozott vele, mikor Londonban voltunk a kórházban, Zayn pedig azóta csupán egyszer tudott átjönni, amikor beköltöztünk ide.
- Ide bármikor jöhetnek vendégeink, csak úgy, ahogy a másik házba is bármikor. Kit szeretnél, ki jöjjön?
- Nem tudom - szégyenlősen pillantgat körbe. - Mindenki.
- Rendben, majd felhívom őket - kissé aggaszt, hogy a kortársai társasága semmilyen formában nem kelti fel az érdeklődését, de bizonyára ez csakis azért van, mert még túl zűrös az életünk ahhoz, hogy idegen gyerekek társaságába legyen. Pár hét, és majd meglátjuk, hogy viseli a várost, aztán ha megkedveli, akkor hajlandó leszek őt magára hagyni pár órára. De amíg nem vagyok ezer százalékig biztos abban, hogy pár napon belül nem pakolunk össze és költözünk vissza Sonia miatt Londonba, addig marad a felnőttek közt.
- Jó - becsukja a szemét, hátat fordít, és mint aki megkapta minden kérdésére a választ, elégedetten lélegzik mélyeket.
- Aludj jól, uzsonna előtt felébresztelek - belepuszilok a nyakába, majd miután elmarad a szokásos reakciója, megszeppenve elhagyom a birodalmát.
- És mami - még egyszer utoljára felül, mielőtt végleg elaludna.
- Mondjad drágám - az ajtóból fordulok vissza, egyik kezem már a kilincsen van.
- Lehet majd kiskutyám? - kérlelő pillantások kereszttüzébe kerülök, és nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak.
- Meglátjuk. Aludj szépen.
Ha Niallön múlna, már egy kisebb farmot üzemeltethetnénk, én viszont ódzkodom tőle. Nem hiszem, hogy képes lennék felelősséget vállalni egy négylábúért, mindemellett viszont tisztában vagyok azzal, mennyire szeretné mindkét Horan, ha egész nap ugrabugrálna körülöttük egy kiskutya.
A nappaliban találom Niallt, elnyúlva a kanapén. Unottan nézeget valamit a telefonján, én viszont alig várom, hogy elérjek hozzá, és amint tudok, bemászok mellé.
- Szia - félre rakja a mobilját, én meg bebújok a karjai alá. - Szabad tudni, mi ez a nagy idebújás? - a hideg futkos a hátamon attól, ahogy felnevet. Még mindig ezt imádom benne a legjobban.
- Hiányoztál - vallom be tüzetesen, miközben felemelt fejjel próbálom elérni az arcát, hogy megpuszilhassam.
- Az más.
- Tudod mit mondott  lányod? - kérdésemre csak meredten néz rám, felvont szemöldökkel. - Szeretne egy kiskutyát.
- Kutyát? - próbálja leplezni az izgatottságát. - És te mit mondtál neki?
- Hogy majd meglátjuk. - Megvonom a vállam. Várom a reakcióját.
- Ezek szerint keresnem kell egy menhelyet? - lelkesedik fel. - Várj, a múltkor láttam, hogy a környéken nem sokára lesznek elhozható kölykök.
- Elbírunk mi egy kutyával? - én persze aggodalmaskodom, és nem értem, ő miért nem!? - Nem is lesz rá időnk.
- Szívem, mindenkinek arra van ideje, amire akarja - olyan természetes neki ez a kijelentés, mintha nem válhatna egyik pillanatról a másikra meghitt, nyugodt hétköznapról egy világ körüli turnévá.
- Jó, és ha huzamosabb időre el kell utaznod? - faggatom tovább, hátha megreked valahol, de ennél sokkal okosabbnak kell lennem, ha le akarom győzni ebben a témában az egyszerű észérveimmel.
- Eire, ne csináld már. Így, hogy itt lakunk, már nem kell olyan sokat utazni, és ha megyek, jöttök velem. - Tart egy pillanatnyi szünetet. -És a kutya is. Vagy ha nem megoldható, akkor legfeljebb pár nap az egész. És biztos vagyok benne, hogy végül te fogod szeretni a legjobban,
- Nem tudom, még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet.
- Majd ha meglátod őt, és a szemébe nézel, tudni fogod, hogy kell neked - megvillantja az édes mosolyát, és sok-sok apró csókot hagy az arcomon.
- Persze, aztán úgy járok vele, mint veled. Egy életre a nyakamon marad. Nevelem, etetem, takarítok utána.
- Ilyenkor érzem igazán, hogy tiszta szívből szeretsz.
- Tudod, hogy így van. - Összekulcsolom a kezeinket és még jobban hozzábújok, már ha ez egyáltalán lehetséges.
Hamar átmegy a heverészésünk egy szörnyen szerelmes babusgatásba, és végül az egész esténk így telik. Csendesen, de rózsaszín felhőkön utazva. Soniát felkeltem enni valamit, aztán persze utol sem lehet érni őt. Fontos játszani valója van az apjával, ezért megint a háttérben maradok, de már nem csak azért, mert ezt szeretném, hanem mert megfájdul a fejem, és szédülni kezdek.
Lassan kortyolom a teámat, amíg ők kint futkároznak a kertben, és közben már titokban mindenféle kutyafajtáról olvasgatok. Őszintén szólva nem ismerem őket, de ha a lányomat és Niallt is ennyire boldoggá tenné egy kis blöki, akkor nem lehetek semmi jónak elrontója, és el kell fogadnom a helyzetet, hogy egy négylábú kis kedvenc költözik az otthonunkba hamarosan. Bár be kell vallanom, annyira azért nem esik nehezemre, csak rettenetesen félek azoktól az újdonságoktól és kihívásoktól, ami ezzel jár. Viszont értük bármit megtennék, így kerül valahogy a szemem elé egy gyönyörű kislány, és a megadott elérhetőségek egyikét megragadva írok egy gyors üzenetet a menhelynek, hogy mikor tudnánk megnézni, és mennyire jó döntés egy négyéves gyerek közelébe engedni? De ezt a válasz megérkezéséig még nem tárgyalom meg a családommal, hátha sikerül egy kis meglepetést szereznem nekik.
Késő estig várok, percenként nézem, írtak-e valamit, és alig tudom eltitkolni Niall elől, hogy mitől vagyok ilyen izgága. "Csak a front miatt" fogom rá, és valóban mire eljön a vacsora ideje, elkezd felsősödni az ég és a teraszról ömlik be a párás meleg, amitől Sonia a szokásosnál is hamarabb elfárad. Mint délután a fagyizást követően, most is lógó végtagokkal ül az ölemben, mikor beviszem a szobájába és nincs szívem felkelteni, hogy átöltözzön, Niall és én ketten adjuk rá a már javában alvó lányunkra a pizsamáját. Az én gondolataim még mindig a kutya és a gyerektéma körül forognak, és annyira felidegesítem magam, hogy a napközbeni fáradtság egy pillanat alatt elpárolog. Leköltözök egy könyvvel és még élvezem is a teljes csendet és az egyedüllétet egy ideig, de aztán hirtelen minden kényelmetlenné válik. Túl meleg van, izzadni kezdek. A nyakamban kunkorodó babahaj csiklandozza a bőröm, és rémülten kapok oda percenként, attól félve, hogy egyszer csak egy bogár vagy pók mászik ki a kezemre. Az eső csendes, monoton kopogással érkezik meg. Sóhajtok egy utolsót, majd kimászom a kanapé kényelméből, és egy határozott mozdulattal becsukom az ablakot. Amíg nem cikázik végig az égen az első liláskék villám, addig összeszűkült szemmel nézek fel az égre, a végeláthatatlan feketeségre.
Hiába égnek az utcai lámpák, aligha érnek valamit, mindent elnyel a sötétség. Aztán villanás, én hátraugrok, és remegve elodázok az üveg közeléből.
Haragszom.
Ennek a napnak könnyűnek, frissnek kellene lennie. Ehelyett éberen fülelek és sehogy sem tudok elaludni, hol a vihar, hol valami apróság miatt. 
Furcsa itt.
Nem csak az eső zavar, hanem a hőséghez is szoknom kell. A forró levegő a mellkasomon ül, és csak kóválygok erre-arra a lakásban. Képtelen vagyok felmászni az emeletre, nem akarok betakarózni, vágyom valami hűvösre, de akárhányszor inni próbálok, szinte azonnal kicsapódik a bőrömön.
Ilyen a fulladás? Ilyen elszáradni, és néhány óra alatt kimúlni?
Na jó, ennyire nem rossz, csak a szervezetem egyszerűen képtelen hozzászokni ehhez a klímához, mintha még sosem jártam volna itt, és túl hamar a bolhából elefántot szintre lépett.
- Eire? - halk léptek, kérdő hangsúly. Niall keres, de nem talál, mert már a földön kuporgok.
- Itt vagyok - felemelem a fejem, kihúzom magam, hogy lásson.
- Baj van? - lecsúszik mellém a földre, én meg automatikusan nyúlok a műtött térde felé.- Rendben van.
- Nem fáj? - a vállának dőlök, és fészkelődök egy kicsit, hogy kényelmes legyen.
- Már nem. - Megcsókolja a homlokom, kezemet a kezei közé fogja és a szájához húzza.
Csendben maradunk.
Nem kellenek szavak, mert mindketten tudjuk, amit tudnunk kell.
Megcsináltuk.
Hiába zörög az ég, ez már nem az a vihar, ahol a mennydörgést kell túlkiabálnunk. Nyoma sincs veszekedésnek, kiabálásnak, rosszindulatú megjegyzéseknek.
Az igazat megvallva semmi mást nem érzek, csak a meleget. Kintről, ahol az aszfalt önti magából a forró gőzt az esőnek köszönhetően. Itt bent, amiért beragad a házba a pára. A mellkasomban, mert annyira boldog és szerelmes vagyok, hogy az majd' szétfeszíti minden csontom. Eltör. Niall ujjai is melegek, érzem, ahogy süt minden ujjpercéből. A kényelem is meleg illatú. Hosszú idő óta most érzem igazán azt, hogy hazaértem. Itthon vagyok. A férjemmel, aki az én kissé szétszórt, bohókás, makacs szőke hercegem, aki a legkevésbé sem szőke már. A legjobb barátom, a társam, a másik felem. 
Mintha érezné, amit én, vagy hallaná a gondolataimat, orrával megböki a nyakam. Kiráz a hideg tőle, mindkét karom libabőrös lesz. 
- Annyira szeretlek - szakad fel belőlem, és fittyet hányva a hőségre, ami órák óta túlóráztat, még inkább hozzá bújok és megcsókolom.
Leginkább arra emlékeztet ez az egész, mint amikor még csak néhány hónapja ismertük egymást és úton-útfélen egymásnak estünk ha nagy ritkán találkoztunk. Most is meggondolatlanul a padlón fekszünk, de engem nem érdekel.
- Na gyere csak velem - eltol magától és a fülembe kuncog. Teljesen megrészegített az, hogy nem vettem levegőt, kábán hagyom, hogy két lábra pattanjon és felkapjon az ölébe. Nem gondolkodom egy pillanatig sem, a felsőtestébe csimpaszkodok, mint egy kis majom. Minden pillanatban annak a húszévesnek érzem magam, aki mellette lehettem, és mintha minden szövetem és idegpályám is emlékeznének mindenre. Ugyanúgy reagálok az érintéseire, mint akkor és pont annyira vagyok szerelmes, mint annak idején. Ha nem jobban.
Félúton elnevetem magam, mert nekiesik a falnak, velem együtt, de nem fáj. A pokolba is, most már semmi sem fáj, vagy rossz. Minden eltűnt, ha nem is örökre, de egy nagyon boldog és gondtalan ideig nem kell majd a házasságom és a férjem miatt stresszben élnem.



Niall

Késő délután nyílik csak ki a szemem, és még mielőtt bármit is tennék, lerúgom magamról a takarót. Szörnyen meleg van, félig nyitott szemmel a klímát próbálom állítgatni.
- Eire? - erőtlenül hanyatlok vissza, tapogatózom a feleségem után.
A percekig tartó csöndet követően kénytelen vagyok kikászálódni az ágyból és én magam megkeresni őt. Csak egy nadrágot veszek fel, nehogy váratlanul belebotoljak valahol egy vendégbe, bár az is igaz, hogy legfeljebb Harryék lehetnek itt.
Lassan sétálok végig a folyosón, hátha valahonnan meghallom a hangját, de teljes csend van.
- Apu - Sonia amint meglát, felpattan a szőnyegről és odaszalad hozzám.
-Szia Hercegnőm - leguggolok és belepuszilok a puha, babaillatú hajába- Hol van anya?
- Ott - mutat a földszinti mosdó ajtajára. - De már nagyon sok ideje nem jött ki. Beteg a mami?
- Nem hiszem, Kincsem. Mami sosem beteg - kissé aggasztani kezd a dolog, mert szerintem még sosem láttam lázasan, vagy csak nem emlékszem. A feje néha fáj, de akkor vagy túlhajszolja magát, vagy sokáig van fent és mindenféle híreket meg cikkeket olvas a laptopján. De soha egy köhintés vagy panasz. Eire sosem beteg.
Halkan kopogtatok az ajtón.
- Szivem, itt vagy?
- Igen - jön azonnal a rövid, határozott válasz.
- Minden rendben? - nekidőlök az ajtónak, és várok. Tudom, hogy nem szabad siettetni őt,  de egyre inkább biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül zárkózott be. - Sonia mondta, hogy elég régóta bent vagy.
- Persze, minden jó, csak öhm - egy pár másodpercre elhallgat - Mindjárt kimegyek.
- Jó. Kérsz kávét? Vagy ennél valamit? Éhes vagyok - elszégyellem magam, mert a feleségemnek is lehet teljesen saját, privát élete, és félek, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam.
- Niall...? - hallom elfordulni a kulcsot, ellépek az ajtótól. Amint kinyílik, Eire előttem áll, kissé kócosan, kisírt szemmel, fáradtan.- Beszélnünk kéne.
- Tudtam, hogy baj van. Mi történt? - automatikusan a könnyeit kezdem törölgetni, és hosszan megcsókolom a homlokát. - Rosszul vagy?
- Nem biztos, hogy pont most kéne kiskutyát venni - vallja be.
- Gondoltam, hogy nem lesz olyan egyszerű meggyőzni téged - megilletődve nevetek fel. - Azt hittem, ennél komolyabb dologról van szó, mert sápadt vagy. De biztos csak vitaminhiány. Gyere, csinálok egy finom shaket vagy bármit, amit szeretnél.
- Niall, befognád egy kicsit? - lehajtott fejjel kuncog. - Most épp össze akarom szedni minden bátorságom.
- Minek? - most már tényleg fogalmam sincs, mi történik. Nagyokat pislogva nézek rá, amikor is előhúz a farzsebéből egy kis műanyag vackot.
- Ez mi? Letört valahonnan? - mintha óriási szakértő lennék, a kezembe fogom. Forgatom, nézegetem, aztán kis híján eldobom.- Hogy micsoda?
- Ez csak az első teszt eredménye, még semmi sem biztos - elveszi tőlem a tesztet, és mosolyogva néz rám.
- Most meg tudnálak csókolni, ha nem tudnám, hogy nemrég rápisiltél arra a valamire - elnevetem magam, aztán mégiscsak felkapom őt a karjaimba és megpörgetem.
- Mami? Apu? - Sonia kérdőn néz ránk.
- Nincs baj, anyu nem beteg - most rajta a sor, hogy felkapjam az ölembe. - Hallom szeretnél egy kiskutyát. Így van?
- Hát... - elgondolkodik. - Lehet. - - megvonja a vállát.
- És mi lenne, ha nem kis kutyát kapnál? - faggatom őt, mire Eire oldalba bök.
- Még ne, még nem biztos - pisszegi, de Sonia hallását semmi sem kerüli el.
- Mit kapok? Cicát? - felragyognak a szemei, és irtó édesen kezd ránk bámulni, hol rám, hol az anyukájára.
- Soni, mit szólnál ahhoz, ha mondjuk egyszer a mami hasában lenne egy kisbaba? - Eire nagyon finoman közelíti meg a témát, és úgy puhatolózik, mintha még csak egy feltevés lenne.
A lányunk döbbenten kapkodja a fejét.
- Nem kapok kutyát? - majdnem elsírja magát, ezért muszáj megmentenem a helyzetet.
- Hé, királylány, ezt senki sem mondta. Inkább nem csak egy kiskutyát kapnál.
- Szeretném - vonogatja továbbra is a vállait. - Olyan aranyos lenne, mint Harry és Britanny kisbabája? Mert nekem csak akkor kell.
- Még aranyosabb lesz - súgom a fülébe, és hagyom, hogy a nyakamba boruljon.
Kell néhány perc, hogy felfogjam, na meg még jó pár nap, hogy valóban be is bizonyosodjon, hogy a teszt igazat mond, de egyszerűen nem tudok uralkodni az érzelmeimen, és egy nap többször elsírom magam, amikor eszembe jut, hogy másodjára is apa leszek.
Mindig is erre vágytam, hogy apa lehessek, méghozzá a legjobb. Hogy legye egy szerető, odaadó családom, akik támogatnak és akiket én is támogathatok az álmaik megvalósulásában.
Sokáig azt hittem, az én családom kizárólag a szüleimre, a testvéremre és a barátaimra fog lekorlátozódni, de végül mégiscsak megkaptam én is a lehetőséget arra, hogy én is kaphassak egy szeletet az élet nagy tortájából.
Én, Niall Horan, a férj, az apa és a világ egyik legboldogabb embere.

2 megjegyzés:

  1. Köszi a szép lezárâst, mâr nagyon vârtam, ugyanakkor sajnálom, hogy véget ért. Ha még van vizsgád egy kalappal, nyárra még jó pihenést!😉😘

    VálaszTörlés
  2. Drága Lucám!
    Hetek, hónapok elteltével végre újra idedugtam a képem, és most úgy bőgök, mint akinek elment az esze.
    Nagyon hiányzott a blogod, csak ezt, az utolsó részt olvasva jöttem rá, hogy mennyire.
    Emlékszem, mennyire beleszerettem már az első részbe, hogy milyen izgatottan vártam az újakat, és mennyit gondolkodtam azon, hogy vajon mik fognak még történni, rendben lesz-e valaha ennek a két embernek a kapcsolata. El sem hiszem, hogy vége.
    Utáltam Eire-t, teljes szívemből, és bár látom a változását meg hogy mi lett belőle, valamiért még most sem a szívem csücske, de ezt ráfogom arra, hogy mindig is Niallt pártoltam.
    Számítottam is erre a befejezésre, meg nem is, nálad tulajdonképpen sosem volt túl kiszámítható a folytatás, és ez az egyik ok a sok közül, amiért annyira szeretem ezt a történetet. Egy élmény volt olvasni, és valószínűleg újra nekiállok majd, és egyszerre elolvasom az egészet. Már most tudom, hogy másodjára is pont annyira fogom imádni, mint elsőre.
    Köszönöm, hogy a részese lehettem ennek a csodának! ❤
    N.x
    (Légyszi légyszi légyszi írj egy sztorit Harryvel és Bethanyvel!❤❤❤❤❤)

    VálaszTörlés