10. Aludj velem!

Sziasztok!

Sajnálom, de a magánéletem némiképp felforgatta az elmúlt nyolc napomat, és rettenetesen sajnálom, hogy már most kések a részekkel. Hamarosan újabb adag ZH vár rám, remélem azt kevésbé fogjátok észrevenni.

xx Lu 

„...one step closer to be two steps far from you...”

~Eire~

Üveges szemmel bámulok magam elé, ölemben egy díszpárnával, amibe akármikor belemélyeszthetem a körmeim, ha rám jönne egy hirtelen távozó, ám pusztító dühroham. Már azt sem tudom, mit gondoljak, mert rettenetesen szeretnék hinni neki. Borzasztóan. De nem megy. Még csak azt sem mondhatom, hogy bíztató a viselkedése, mert ha úgy vislekedne ahogy szokott, amitől Ő Niall Horan, akkor most épp velem szemben állna, és az igazát a képembe üvöltené, de nem teszi meg, és nem tudom, hogy azért hagyja, hogy kerüljem őt, mert belefáradt a házzasságunk mindennapos pusztulásába, vagy azért, mert lebuktattam, és valóban megtette azt, amit a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna róla.

Britanny nem veszi fel a telefont, ez rettenetesen dühít, egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy hazautazott a családjához Dublinba, és minden bizonnyal a repülőn ül tizenpárezer láb magasságban. Pedig nagyon szeretnék beszélni valakivel, akinek felvázolhatom a helyzetet, elmesélhetném az elmúlt napok eseményeit a saját szemszögemből, hátha jól képen törölne, és közölné, hogy én vagyok a hülye, a hisztis, a rossz. De nincs jelenleg senki ilyen, és egyenlőre maradok abban a hitben, hogy nekem van igazam, és jogos a felháborodásom. 

Figyelem a neszeket, hátha meghallom a szoba felé közeledni, szeretném, ha úgy viselkedne, mint régen, rám törne minden ajtót egy szóért, egy hang vagy érintés miatt. Küzdött, értem, értünk, a kapcsolatunkért. De ahogy azok a boldog évek, így az a Niall is eltűnt, ettől pedig minden nap egy kicsit elkeseredettebb vagyok. Legszívesebben most is a falat kaparnám, érezni akarok igazi, valódi fájdalmat, fizikait, csak hogy tudjam, még élek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a dohányzóasztalhoz hajolok, elveszem a mobilom, és vadul keresni kezdem Harry számát. Fogalmam sincs, kit hívhatnék fel, csak ő jut eszembe, és Zayn. De Zaynhez még nem vagyok elég bátor, Harrynek pedig kevesebb magyarázattal sírhatom el a bánatom a telefonba.

- Eire? Késő van, miért nem alazol? - szinte azonnal felveszi, épp csak elindítom a hívást.

- Te sem alszol - megrántom a vállam, mintha látna, és ebből leszűrhetne bármit.

- Baj van? Nagyon furcsa a hangod - mit mondhatnék? Baj az van. Az mindig van. Csupán az a kérdés, hogyan vázoljam fel a helyzetet.

- Nem tudod, hogy mostanában Niall találkozott-e valakivel? - gyerekesnek tartom a viselkedésem, de muszáj megtudnom. Harry nem hazudna nekem, legalábbis remélem.

- Minden nap találkozik valakivel - hallhatóan jól szórakozik a saját viccén, de miután nem érkezik erre válasz tőlem, abbahagyja a nevetést. - Mire gondolsz?

- Nem tudom. Volt valaki, akivel mondjuk elment volna enni valahova? Vagy nem viselkedett máshogy a napokban?

- Eire? - idegesít az értetlenkedése, de még így sem merek konkrétan rákérdezni, inkább megpróbálom megkerülni a témát. - Inkább bökd ki, mire akarsz kilyukadni.

- Találtam egy számlát, abból az étteremből van, ahol régen voltunk egyszer Niallel. És nem hiszem, hogy egyedül ment volna - mihelyst befejezem a mondatot, ráharapok a számra. Utoljára akkor csináltam ezt, amikor a tergességi teszt eredményére vártam. Akkor izgultam utoljára így, amikor kiderült, Sonia megfogant és meg fog születni.

- Voltunk nem rég kajálni, de nem emlékszem a hely nevére. Megkérdezhetem Louist, ha ez annyira fontos.

- Az jó lenne, köszönöm - most már igazán idiótának érzem magam, úgy hogy mindegy, faggatózok tovább. - És arra nem emlészel, helyileg hol volt?

- Valahol a belvárosban, nem messze a stúdiótól - Harrynek fogalma sem lehet róla, most mekkora kést döfött belém. 

- Ó - ez minden, amit mondani tudok, mielőtt elsírom magam.

- Hé, hé, ne sírj! Kérlek, Eire, csak ne sírj - kétségbeesett hangon szólongat, de csak másodpercekkel később tudok újra megszólalni.

- Miért? Mit csináljak? Harry, nevetni nost nem fogok, ne haragudj - hallom, hogy a vonal túlsó felén minden elcsendesedik.

- Elmegyünk kocsikázni, tíz perc és ott vagyok. Öltözz fel rendesen, rendezd el Soniat, addigra ott is leszek.

Meg sem várja a válaszom, egyszerűen leteszi, semmiféle ellenkezésre nem hagy időt. És csak később, amikor a szekrényben pulóver után kutatok, akkor jövök rá, hogy Harry az, akitől sorra kapom a figyelmeztető fenékbe rúgásokat hetek óta. Ő az, aki akkor, aznap felszedett a földről, és azóta is azon fáradozik, hogy ne kerüljek újra a padlóra. És igaza van, talán tényleg az lenne a legjobb, ha elhagynám egy-két órára a lakást, és elinduljak az éjszakába.
Megpróbálom összeszedni a legfontosabb dolgokat, de rájövök, hogy nem kell semmi. A telefonomra semmi szükség, az irataimra sem. Nem kell más, csak a cipőm és a kulcsom a földszintről, de mielőtt lemennék, még ránézek Soniara, bár tekintve, hogy este fél tizenegy lesz nem sokára, egész biztos alszik.
A lehető lecsendesebben osonok át a szobájába, ahol mámorító baba- és hintőporillat uralkodik. Kellemesen ismerős, megnyugtató ez az illat, és a látvány, hogy a lányom a legnagyobb nyugalomban szuszog, ökölbe szorított kezekkel, elnyúlva a plüssök és a párnái közt. Leküzdöm minden anyai aggodalmam, lekapcsolom a lámpát, és visszaaraszolok a folyosóra. A biztonság kedvéért körül nézek, de semmi jel nem mutat arra, hogy Niall is itt lenne. A lépcsőfokokat kettesével veszem lefelé, nem akarom, hogy Harry sokat várjon rám, mert a zúgó motor túl nagy fetűnést keltene.
- Mész valahova? - meg sem lep, hogy a konyhában van, kezében egy üres üveg, a pulton pedig már a következő sör megbontva. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem kéne rábíznom Soniat, ha ilyen állapotban van, de az erősebbik felem azonnal elcsitítja az aggodalmaim. Mégis csak az apja, és felnőtt ember, biztosan van annyi esze, hogy nem részegedik le, ha a lányára kell vigyáznia.
- Igen - felelem kurtán. Furcsa hallani a hangját, mert napok óta még csak nem is telefonált a közelemben, és már majdnem elfelejtettem, milyen karcos a hangja, amikor rossz kedve van.
- Mikor jössz?
- Mióta kell beszámolnom arról, hova megyek?
- Ne haragudj, hogy érdeklődtem - sértődötten kiviharzik, vállával épp csak hogy nem súrolja az én vállam. Megcsap az arcszeszének illata, keveredve a mentollal és a keserű komlóval. Egyszerre önt el kismillió emlék és érzelem, de ahogy ma már oly sok mindent, ezeket is blokkolom. Nincs szükségem most ezekre, mert nem akarom, hogy elgyengítsenek.
- Ez nem érdeklődés volt - vetem oda, csak hogy észrevegye magát végre, mjad a lehető legnagyobb gonddal veszem fel a cipőm, egy vékony bőrkabátot, és kisétálok az ajtón. Csak a kaput zárom be, azt is villám tempóban, mert meglátok közeledni egy autót, ami minél közelebb kerül hozzám, annál inkább világossá válik, kié.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan elkészülsz - hatalmas vigyorral az arcán ölel meg, amikor beülök mellé.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen ráveszel - visszaölelem és adok két puszit az arcára.- Egyébként hova megyünk?
- Lényegtelen - megrántja a vállát, és továbbra is vigyorogva indul el lassan.
Innentől kezdve egy kicsit megreked a beszélgetés, és nem igazán tudom, hogyan kéne belevágnom a dolgokba, Harry pedig nem akar feleslegesen beszélni. Amíg megfelelő távolságra nem jutunk el, képtelen vagyok arról beszélni, mi zajlik a négy fal közt, aztán közben eszembe jut Zayn hívása is, hogy Britanny hazautazott, én viszont nem tudok elmenekülni a szüleimhez. Eszembe jut Niall kis akciója, vagyis csak a zsebéből kihullott parkolójegy és a számlák. Túl sokat pörgetem az agyam azon vajon kinek vett virágot, és miért pont ott ettek, ahol. Rengeteg kérdés is felmerül bennem, például, hogy Harry vajon elmondja Niallnek azt, hogy miről beszélünk? Egyáltalán tudja a férjem, hogy a legjobb barátja a családom helyett a családom, a legjobb barátom, és a legfőbb támaszom? Vagy titkolózik a találkozásainkat illetően? Amikor eljön a stúdióból, hogy megnézze, hogy vagyok, akkor mit mond? Mert azt nem hinném, hogy valóban Niall küldte hozzám, sőt, egyre biztosabb vagyok abban, hogy a puszta kíváncsiság, és a megérzése vezérelte aznap hozzánk. Sosem mondaná Niall másnak, hogy személyesen szóljon nekem, akkor sem, ha rendkívül fontos papírok vagy telefonszám kéne neki. Ami effajta prioritást érdemel, arra különösen odafigyel.
- Jesszus, Eire, inkább mondd ki, mert rossz rádnézni - lekanyarodunk jobbra az egyik kereszteződésnél, és a távolban körvonalazódni kezd az úti céunk.
- Miért? Minden kérdésem ezzel kezdődik - sóhajtok, és hátra vetem a fejem a támlához, hogy ne kelljen a szemébe néznem, és ne lássam az arcát sem, amikor felteszem neki az összes kérdést, ami bennem kavarog. Ígyhát csukott szemmel, láthatatlan védőburkot vonva magam köré kezdem faggatni. - Miért jutottunk ide? Miért jöttél el hozzánk a lakáshoz aznap? Miért nem vagyok képes kibékülni a szüleimmel? Miért kell ennyi szenvedés után még tovább szenvedni? Mikor leszünk végre megint boldogok? Mikor fogok újra megbízni a férjemben? Mikor lesz végre rend az életünkben? Miért vagyunk elátkozva? Miért, Harry, a francba is, miért!?
- Azt, hogy mi történt, azt még én se tudom, de amikor elmentem hozzátok, Niall mesélte, hogy összevesztetek. Tudok a dobozba hajított képekről, a kis tárgyaitokról. Akkor azt hittem, felpofozom, sőt, igazából, elég sokszor érzem azt, hogy ráférne egy atyai pofon. Na meg rád is. Teljesen értelmetlen, amit csináltatok eddig. Én komolyan, nem is értem, hiszen nem történt semmi. Vagy de? - leállítja a motort, de a biztonsági övet bekapcsolva hagyja.
- Mostanra már abban sem vagyok biztos, hogy én mit tettem - megpróbálom kivenni az arcát most, hogy a sötétben ücsörgünk. A rádió még mindig szól, valami ócska dalt adnak, semmitmondó szöveggel a boldogságról, és a bugyuta életigazságok abban a pillanatban távoznak a fejemből, amint véget ér az aktuális sor.
- Szükségetek van valami kikapcsolódásra, hogy tiszta fejjel gondolkodhassatok el. És ott van Victoria, ő is azért van, hogy megkönnyítse a dolgotokat - már a neve hallatától is kiráz a hideg, pedig Harrynek abszolút igaza van.
- Persze, és Niallnek ott is van a golf meg a foci, de nekem? Ha nem dolgozom, akkor otthon ülök, és gyereket nevelek, vagy elmegyek vásárolni. Neki ott vagytok ti minden nap, a rengeteg újdonság, a barátai, és csupa szép dolgot írogatnak neki a tinilányok. Harry, nekem az a hobbim, hogy várom a csodát. És ez, valljuk be, szánalmas.
- Tévedsz. Nagyon tévedsz - a fejét csóválja, közben kiszáll a kocsiból. Mire sikerülne kikapcsolnom a biztonsági övet, és kinyitnám az ajtót, már rég mellém ér. Benyújtja a karját, segít kiszállni, és figyel arra, hogy ne bukjak orra a kikopott füves parkolóban.
- Ha jobban belegondolok, Niall előtt sem volt semmi hasznos dolog az életemben - kínzó lassúsággal kezdünk el távolodni Harry kocsijától, belőlem pedig újra feltörnek a lelekem mélyén szunnyadó gondolataim.
- Egyetemre jártál, Eire, és megnevelted a világ legnagyobb gyerekét - bohókásan oldalba bök, és még mosolyogni is tudok ezen, pedig egyáltalán nem vicces.
- Nem akartam, hogy megváltozzon. Soha. Imádtam, amikor levetkőzte a komoly felnőtt álcáját. Azért azt ne felejtsd el, hogy gyakorlatilag gyerekek voltatok, amikor megismerkedtünk.
- Húsz elmúlt - rám kapja a tekintetét.
- 22. Na de milyen! Pofátlan volt, és helyes. De már nem önmaga.
- Csak nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, és valld be, hogy te sem. Azt sem tudjátok, mi a baj.
- Az, hogy hazudik, titkolózik, találkozgat mindenféle lánnyal, akiknek virágot vesz, nyilvánosan gratulál neki, gyönyörűen beszél velük és róluk, engem pedig...- elcsuklik a hangom, és a sötétben próbálom elrejteni a könnyeimet, gyors mozdulatokkal maszatolom el az ujjaimmal.- Nézd , Harry, erről nem szívesen beszélek.
- Ha nem Victorianak, vagy nekem mondod el, akkor kinek?
- Britannynek.
- Britanny nem ismer mindkettőtöket eléggé, nem hallgatja Niall dühkitöréseit. Nyalogathatjátok együtt a sebeidet, de én segíteni akarok.
Ezt kicsit sértőnek találom, ugyanis Britannyt ismerem, mióta az eszemet tudom, és lehet, hogy őrült, szétszórt, és sokszor feledékeny is, de a legjobb barátnőm, szinte a testvérem, sőt! De Harry is közel áll hozzám, és bízom az objektivitásában, abban, hogy valóban tud tenni valamit értünk. Ezért is hagyom figyelmen kívül a Britannyt ért, kvázi vádakat, de sajnos az álmaim és az emlékeim bekavarnak, és muszáj az orra alá dörgölnöm egy picikét a múltunk egy darabját.
- Mégis azok egyike volt, akik szinte beköltöztek velünk a kórházba, bármi is történt - megfelelő távolságra az emberektől és a város zajától, sokkal könnyebbnek érzem azt, hogy beszéljek a történtekről és arról, amit most érzek.
- Igaz - keserűen elmosolyodik, megváltozik a testtartása is.
Szívesen rászólnék, de csak mert nem szeretem, ha nem húzza ki magát rendesen. Niallt is sokszor piszkáltam, végül sikerült valami csoda folytán leszoktatnom róla.
- Néha még álmodom róla - Harry a legmegfelelőbb hallgatóság, mert tudja, hogy folytatni fogom, csak kell néhány másodperc. - Hogy fájdalmat okozott, sírtam miatta, pedig meg se született.
Egy szót se szól, csak elkapja a karom, de nem úgy, mint Niall tette a minap, annál sokkal finomabban, óvatosabban. Ugyanis amikor először kiderült, hogy babát várok, azt hiszem minden a legrosszabbkor történt, és ha nincsenek ilyen barátaink, és Mauraval nem ápolunk ilyen jó viszonyt, sosem tudtam volna még ennyire sem túltenni magam a történteken.
- De ugye tudod, hogy nem a te hibád? - még a mostani tempónknál is jobban lelassít, megállunk a tó partján és csak bámulunk bele a nagy semmibe.
- Nem tehet róla senki tudom. De bánt, mert képtelen voltam végigcsinálni. Harry, ilyet normális ember nem tesz - lehunyom a szemem, habár ha nyitva tartanám se látnék semmit.
Mindenre emlékszem, még arra is, hogy egy szerdai napon történt minden. Reggel még nem éreztem különösebben semmit, semmi olyat, amit nem szoktam. Talán álmosabb voltam a megszokottnál, de baj nem volt. Az irodában voltam, Niall aznap délután is meglátogatott, mint szinte minden nap. „Rohannom kell Kicsim, otthon találkozunk.” Ez volt aznap az utolsó mondata felém. Tisztában voltam, hogy rengeteg dolga van, néhány héten belül utazik tovább, csak valami Isteni szerencse folytán hosszabb ideig otthon aludt. Miután elment, nem sokkal később iszonyú rosszullét fogott el, egyszerre volt melegem és fáztam is, nem tudtam mit kezdeni magammal. Britanny segítségével a délután hátralevő részét a női mosdóban töltöttem, és szánalmasan éreztem magam. Fájt minden másodperc, amíg odabent voltam. A barátnőm végül 5-6 óra tájban mit sem törődve a hányástól kifáradt testemmel és szellememmel, néhány tesztet nyomott a kezembe. Értetlenül pislogtam fel rá, „csak csinálj meg párat”, utasított, s lám, igaza lett. Várandós voltam. Egy kisfiút hordtam a szívem alatt, Niall legnagyobb örömére- de bánatára is egyben.
- Nem, el se kezd! Ez egy szörnyű véletlen volt, de ha már valakit hibáztatni akarsz, hát akkor fogd rá a sorsra, de ne ostorozd magad, mert hülyeség - látni ugyan nem látom, de hallom a hangján, hogy bepöccent.
- Sajnálom, de ez nem olyan egyszerű.
- Emiatt kezdődtek a vitáitok?
- Őszintén fogalmam sincs, mit kéne mondanom, mert nem. Nem azért veszekszünk, hiszen azóta megszületett Sonia.
- Így végképp nem értem - én sem, mondanám, de már elégszer említettem.
- Furcsa itt lenni most.
- Fázol? Szeretnéd, hogy hazavigyelek?
- Nem, sokkal jobb, mint a vendégszobában. Bár ugyan ezt csinálom ott is, bámulok ki az abalkon, és azon gondolkodom, hol rontottuk el.
- A vendégszobában? - maga felé fordít, mint egy gyereket, akit kérdő akarnak vonni.- Mit keresel ott?
- Néhány hete átköltöztem ideiglenesen egy veszekedés után. Az hittem, Niall ezt is elmesélte.
- Valahogy kimaradt - szűk farmerjával küzdve hajol le egy lapos kavicsért, amit aztán elhajít a víz közepe felé. Szegény kő pattan kettőt, majd elsüllyed. - Bár gondolom nem büszke arra az estére.
- Ahogy én sem - kissé távolabb állok, hogy kényelmesen dobálózhasson tovább a kövekkel. - Aznap vágta földhöz az esküvői képünket.
Felidézem magamban, ahogy teli torokból üvöltözünk, én rosszat mondok, Niall pedig elfehéredő ujjakkal kapaszkodik a keretbe, üvölt valamit, majd a képünk hangos robbanással csattan neki a hálószobafalnak. Alig néhány centire repül el mellettem, én megijedek, sírok, remegek, félelmemben csapkodok. Pedig tudom, hogy soha az életben nem bántana fizikailag. Szándékosan nem.
- De ha megkérne rá, visszaköltöznél, nem? - annyira sajnálom ilyenkor, hogy Harrynek nincs menyasszonya, vagy felesége, mert vannak olyan apróságok, amiket egyszerűen képtelenség elmagyarázni.
- Ha kiderül, hogy elment egy másik nővel enni, és vett neki egy méregdrága virágcsokrot, akkor egészen biztos lehet abban, hogy előbb alszom anyámmal, mint vele - magamban, mélyen, legbelül elviccelődök a saját nyomoromon, hiszen valószínűleg anyám úgy penderítene ki az életéből, ahogy én tudnám Niallt, abban az esetben, ha kiderülne, megcsalt, mégis az anyámat választanám, őt hoztam fel példának, tehát ő jutott eszembe először.
- Szerintem Niall nem képes erre - újabb követ hajít el, ezúttal már majdnem négyet pattan a víz tükrén, mielőtt lesüllyedne.

~Niall~

Vissza se néz, úgy lép ki az ajtón. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a nappaliba sietek, a tenyerem szinte kitöri az ablakot, próbálok leskelődni utána. Nem látom, mit csinál, és az autóból sem látok sokat, amibe beszáll, de amint elindulnak, felismerem Harry rendszámát. Ebben a pillanatban pedig nem tudom eldönteni, ez jó, vagy rossz jel. Tudom, hogy Harry csak segíteni szeretne, de elég bizarrnak tartom, hogy késő este, anélkül, hogy szólna, egyszerűen magával viszi a feleségem valahová. Sör helyett keresek valami erősebbet, de csak vodkát találok. Anélkül kezdem el inni, hogy felfognám, mit teszek.

Beteges féltékenység lesz úrrá rajtam, a szekrényről mindent lesöprök a padlóra, ami még épségben volt. Kihúzom a fiókokat, azt az átkozott naplót keresem, hátha találok valamit, ami elvezethet oda, amivel bosszút akar állni a semmiért.

A földszintet négyzetcentiről négyzetcentire átkutatom, mindent feltúrok, vagy szétszedek, de nem találom. Az emeleten már csak két helyre megyek be. A vendégszobában lévő heverő alatt, a földön porosodva találok rá, de mindössze pár sor van benne arról, hogy lassan kezdi feladni, és a lap alján a Mark név. Szeretném azt hinni, hogy ez direkt íródott, és nem egy szörnyű egybeeséses véletlen, minek során egy Mark nevű pasassal vígasztalódik.
Még az is eszembe jut, mielőtt elkalanoznának a gondolataim, hogy Harry talán ahhoz a Mark nevű alakhoz vitte őt, de aztán elfoglalja az elmém a kisfiam emléke.
Sírva rogyok le az ágy mellé. Soha olyan szörnyen nem éreztem magam, mint akkor, még most sem, pedig mára is bőven elég volt mindenből.
Mikor elköszöntem tőle, még nem volt semmi baj. Ült, nagy szemekkel pislogott rám, mert megtiltottam neki, hogy megerőltesse magát, és ebbe beletartozott az is, hogy nem kelhet fel csak azért, hogy lekísérjen az ajtóig. Mindent megtettünk, amit csak tudtunk, de nem volt elég. Aznap este úgy száguldoztam be vele a kórházba, mintha a saját életemért küzdöttem volna, remegő kezekkel segítettem ki Eire-t a kocsiból. Üvöltöttem, ahogy csak tudtam, orvosért, segítségért, miközben a feleségem ott tartottam a kezemben. A karjaim közt történt minden, ott kezdődött és végződött. 
- Niall? Mi a fenét műveltél? - fogalmam sincs, mennyi idő telt el, csak ülök, és bőgök, mint egy gyerek.- Mire volt ez jó?
- Nem tettem semmit. Én nem - felnézek rá, a nőre, aki most is, smink nélkül, felfogott hajjal, egyszerű pólóban és farmerben is gyönyörű, akár egy Istennő, de legalább olyan haragtartó is.
- Persze, akkor mi történt a földszinten? Annyira utálom, ha agresszív vagy! Úgy néz ki a ház, mint ahol tornádó söpört végig, mégis, mivel tudnád megmagyarázni? - a legrémisztőbb, hogy nem kiabál.
- Gyere vissza - a könyvével a kezemben kuporgok, és reménykedek, hogy igent mond.
- És Sonia? Arra nem gondoltál, hogy esetleg szüksége lehet rád, Niall, az apjára!? Komolyan mondom, el sem hiszem, hogy valaha azt képzeltem, te lehetsz a legmegfelelőbb ember arra, hogy családot alapítsak vele, ha egyetlen estét sem bírsz ki a lányoddal kettesben pia élkül. Ez szánalmas és undorító - sír. Határozottan könnyezik a szeme.
Felállok, a noteszt leejtem. Kicsit ingatag a talaj, a körvonalai itt-ott elmosódnak.
- Aludj velem - kinyögöm. Egyszerűen, és gyorsan.
- Hogy micsoda? - mit meg nem adnék azért, hogy lássam az arcát!
- A feleségem vagy. Én vagyok a férjed. És azt szeretném, ha közös hálószobában aludnánk.
Hosszú percekig ácsorgunk ott. Eire nem válaszol, megágyaz a kanapén, és belefektet a frissen húzott ágyneműbe, ő pedig a fotelbe kucorodik be.
- Gyere ide - párnába nyomott fejjel nyöszörgök neki, és nagyon szeretném, hogy meghallja. - Kérlek.
- Részeg vagy. És büdös - elfordítja az arcát, az ablak felé fordulva lassul le a légzése.
Sosem gondoltam volna, hogy egyik pillanatról a másikra ilyen bátor leszek. És akármennyire is szeretném, ha a háta hozzásimulna a mellkasomhoz, már ez is óriási eredmény.