8. Naplóbejegyzések

Eire

A plafont bámulom, miközben arra várok, hogy az ismerős mélybe zuhanjak, és elaludjak. Állandó készültségben állok, hogy ha Sonia felébredne, minél hamarabb ott lehessek, de ezek a napok elteltével ritkábbá válnak, és ha ez így halad tovább, néhány héten belül végleg megszűnnek a virrasztások, a hajnalig húzódó ringatások és vígasz séták. Ami egyfelől jó, mert a lányunk egészséges, fejlődik, de az anyasággal járó félelmeim felnagyítják a problémát, ami valójában nem is az, és azon kapom magam, hogy éjfél után már azon stresszelek, mi lesz, ha egyszer felnő, átjár majd a barátnőihez filmet nézni, vagy a barátjánál alszik, később pedig elköltözik, hogy az egyetemi évei alatt szép lassan leváljon a szüleitől. Azt fogja tenni, amit én, vagy bármelyik másik lány, én mégis előre félek a magánytól, és attól, hogy kettesben kell majd maradnom Niallel. Egyáltalán együtt fogunk élni? Hívhatom még akkor is a férjemnek, amikor Sonia sorra hordja majd haza a bizonyítványait, diplomáját, majd gyönyörű, hófehér ruhában áll oltár elé, életét, s minden szeretetét, szabadságát feláldozva a házasság oltáránál? Hülyeség, és felesleges ezen aggodalmaskodni, mégsem tudom megállítani, elsodornak a félelmeim.

Elfog a szorongás, muszáj kitakaróznom, hogy ne fulladjak meg, de a falak egyre szűkebbé teszik a szobát. Nincs más menekülési útvonalam, csak a folyosó. Kár, pedig most én is szívesen kizárnám magam az erkélyre, ahonnan belátni a város nagyrészét. Kedvem lenne csak úgy figyelni a forgalmat, a kivilágított tereket és utcákat, hallgatni a nyüzsgő Londont, ahol észrevétlenül lopakodik elő a nappal, és az első napsugarak igyekeznek minden tócsát felszárítani. Fejest akarok ugrani a reggeli ködbe, elveszni a tömegben, futni, szaladni a problémáim és az egyre csak halmozódó munkám elől. Persze, a legjobb az lenne, ha ebben Niall a társam lehetne, és nem a menekülésem legfőbb tárgya.

Ha sikerül is lehunynom a szemem, szörnyű rémképek rontanak rám, és sikerül is kikecmeregnem ebből a süllyesztőből, zakatoló szívvel, sírva ébredek. Válogatott kegyetlenségekkel ajándékozom meg magam, álmomban újra meg újra végig kell hallgatnom, hogy sosem lehet kisbabám, hogy a várandósságom harmadábál meg kell szakítanom a tehességem, hogy Sonia torz lesz, beteg, és nem adhatok önzőségből életet egy életképtelen magzatnak. Ostoba vagyok, ha belevágok, és nyomorba döntöm a gyermekem, a családom és a saját életem. 

Nem sokkal 3 előtt megunom az önkínzást, és távozok a búvóhelyemről. Feltépem az ajtót, dobogva rohanok le a nappaliba, ahol a tér jóval nagyobb, és az üvegajtón át nézhetem a kertet.

A kert, ahol még minden bizonnyal találnék valamit, amit Niall dobott ki, vagy bámulhatom a képek helyét, amik most összezúzva, törött keretben hevernek valami dobozban vagy zsákban. Talán már nincs is itt, hanem egy szeméttelepen várja, hogy feloldozást kapjon, és végleg megsemmisítsék, vagy újra összerakják. A kis Eiffel toronyra gondolok, amit Párizsban vettünk egy kacatosnál, alig pár euróért, mégis nagyon szerettük, és nagy becsben tartottuk. 

A francia kiruccanásunk alatt derült ki, hogy bizony úton van a trónőrökös, még akkor is, ha lány lett. Nem törődtünk semmivel, csak boldogok voltunk, szerelmesek, és faltuk az életet. Legalább négy napig, amikor is repülőre kellett ülnünk, és Londonban folytatni az életünket ott, ahol abba hagytuk.

Nem bírom elszakítani a tekintetem arról a pontról, ahol büszkén magasodott az apró szuvenír, és hamar rá kell jönnöm arra is, hogy ez, ha lehetséges, csak még szörnyűbb hely. Kimerült vagyok, fáradt, de addig nem tudok elaludni, amíg valahogyan le nem állítom ezt a borzalmat a fejemben. Bevonszolom magam a konyhába, nekiállok kávét főzni, hátha a koffein segít a fáradtság egy másik szintjére eljutni, ahol könnyen elbóbiskolhatok, esetleg mély álomba zuhanhatnék. Reménykedve töltök magamnak egy bögrével, kicsoszogok a teraszra, hogy tovább élvezhessem az éjszaka elmúlását.

Furcsa úgy üldögélni, hogy a lelkem jogtalanul háborog. Már a második olyan éjjelt hagyom magam mögött, amit nem veszekszünk át. Két nap kiabálás, veszekedés, hangos szó nélkül. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy aludni se aludtam többet, pláne ma, mégis örülök. Ha most, ebben a percben vitába kéne szállnom a férjemmel, nem menne. Már a gondolattól is émelygek, hogy beszéem kell hozzá, valamiért mégis mágnesként vonz.

Fázom. Hajnali 4 táján feltápászkodom a terasz lépcsőjéről, a bögrémet a nappaliban hagyva osonok vissza az emeletre, de nem állok meg az első ajtónál. Tovább megyek, és csupán néhány méter, egy örökkévalóságnak tűnik, mire elérem a nyers faajtót. 

Ostobának érzem magam, hiszen ez egy lehetetlen időpont, egy egész napja nem beszéltem vele, ő dolgozott, én szintén, miután hazaértem, bezárkóztam Sonia szobájába, nem főztem semmit, nem pakoltam, egy vízcseppet sem töröltem le az étkezőasztalról. Haszontalan és bunkó voltam, most pedig épp arra készülök, hogy meghunyászkodjak. A tenyerem nyirkossá válik, izgulok, félek, hirtelen minden bajom lesz, szédülni kezdek. Percekig a kilincs felett tartom a kezem, azon gondolkodom, hogy szóó nélkül besétáljak, vagy óvatos kopogtatással kérjek erre engedélyt. Végül megfutamodom, mert képtelen vagyok megtenni.

Bánom. Bánok mindent, amit a fejéhez vágtam, mert bár akkor a dolgok logikusnak tűntek, és jogosnak éreztem a sértettségemet, mégsem vagyok abban biztos jelenleg, hogy meg kellett volna tennünk bizonyos lépéseket, és pontosan emiatt nem tudnék a szemébe nézni, és mondanivalós sem lenne sok. Elordítom az arcom a hálószoba bejáratától, háttal a falnak dőlve várom, hogy elmúljon a végtagjaimat fogvatartó remegés, közben már egészen máson gondolkodom. Gondolatbna felkutatom a konyhát, hátha van alvást elősegítő tea, vagy gyógyszer itthon. Titkon remélem, hogy Niall másnaposság ellen összerakott, turnés csomagjaiban találok még valamit, aminek nem járt le a szavatossága, vagy használható. És bár valószínűleg nem kéne ezt tennem, felkapom az önérzetem, zsebre vágom a bátorságom, és visszatámolygok a földszintre, minen lépésem után meg-megállva, hátha Sonia hangját meghallom.
Kinyitom az összes fiókot, dobozt sorra, az egyik szekrényhez emelem a kezem, bögréért nyúlok, de amint megérintem a porcelán fület, Victoria tesztje jut eszembe, és az, hogy vajon az, amit mondott, milyen hatással lesz ránk. Már ha egyáltalán lesz jeletősége annak, hogy most rókát vagy mókust láttam, mert én magam még semmi értelmét nem látom, ráadásul mindketten feszültek és idegesebbek vagyunk az átlagnál, mióta elkezdtük a terápiát.
Bekapcsolom a vízforralót, nagy gonddal ejtem a filtert bele a csészémbe, kiskanalat, mézet veszek elő, közben találok még pár szemet Niall gyógynövényes altatójából. Emlékszem, minden hosszú útról úgy tért haza, mint aki egy másik dimenzióban van. Sokat szenvedett az időeltolódással, a napokig tartó fentléttel, ilyenkor sokszor hasznát vette ezeknek a bogyóknak, és most úgy érzem, ideje, hogy engem is szolgáljanak, mert tegnap sem volt túl jó éjszakám, és félek, hogy most sem fog sikerülni. Muszáj aludnom, nem egészséges, hogy naphosszat ébren vagyok, és különben sem akarok ennyit gondolodni, mint most. Úgy érzem, túlbonyolítom a dolgainkat, és hiába akarok a problémáink mögé látni, csak mindent összezavarok magam körül, végül nem fog maradni semmim.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve az étkezőbe költözöm, viszem a teám, és a kis könyvet, amit Victoria adott nekünk. Sebtében elpakolok magam után, a gyógyszeres üveget a zsebembe süllyesztem, de végül nem veszek be egy darabot sem. Ehelyett tollat ragadok, és a notesz első oldalára írni kezdek. Kétségekről, álmokról, vágyakról, az elszenvedett kudarcról, ami összefoglalja a házasságom utóbbi néhány hónapját.
Ha ezzel az volt Victoria célja, hogy kétségbeesetten sírjak magányosan, az alvó hajnali házban, értéktelennek és szerencsétlennek érezzem magam, hát elérte. Nem tudom, mit tehetnék annak érdekében, hogy megmentsem a házasságom, ha még a saját lelkiismeretemmel sem tudok elszámolni. Fogalmam sincs, hogy kell ezt csinálni, fel akarom hívni az anyámat, de erre sajnos nincs lehetőségem. Túlságosan is utál ahhoz, hogy szóba álljon velem hajnalok hajnalán. A nővérem úgyszint. Így hát tizen pár sort követően elgyengülök, és összecsukom a könyvecskét. Kiiszom az utolsó cseppig mind a teát, és az irományomat magamhoz szorítva visszavonulót fújok.

Niall

Mindig is könnyebb volt elbújni, ha valami fájt, bántott, vagy csak az önérzetem miatt nem esett jól. Túl büszke voltam ahhoz, hogy engem csak úgy valaki sírni lásson, nem engedtem, hogy kiüljön az arcomra ez a fajta érzelem, a félelem, a sértettség. Pontosabban, csak addig, amíg meg nem ismertem, mert onnantól kezdve, hogy Ő ott volt mellettem, nem kellett bújkálnom napokig, csak felhívtam, később meg csak megkerestem a házban. Addig kellett egy hely, hogy megnyugodjak, de először meg kellett hogy szokjam. A régi lakásom átjáróházzá vált, több idegen járkált benne ki-be, mint a lépcsőház többi lakójánál összesen, ezért hamar elvesztette a funkcióját. De Eire teremtett valamit, ami sokkal biztonságosabbá tett bármilyen várost, vagy szobát. Eire közelsége jelentette az otthont. Ezt ugyan még érzem, ott lebeg körülöttem, sejtetve a létezését, de amikor összetalálkozik a tekintetünk, már nem ér egyikünket sem áramütés. Szép csendben álljuk azt a néhány tizedmásodpercet, majd mintha nem történt volna semmi, csinálom tovább a dolgomat, és ő is.

- Sonia! - csengő hangon szól rá a lányunkra, aki egyfolytában dobálózik. Hol egy plüss, hol a párnája, valami mindig a levegőbe repül, hogy Eire lábánál landolhasson. Vagy az én ölemben.

Nem szól többet, keserű lemondással fordul vissza a pulthoz, ahol az ebéddel bíbelődik. Azaz csak Sonia ebédjével, mert idejét sem tudom már, mikor láttam őt normálisan enni, nem csak lopva belecsípni a gyümölcsökbe, vagy tejes kávét iszogatva, hátha így elég erőhöz jut, én pedig visszatérve a speciális diétámhoz, abszolút külön intézem a reggelimet, ebédemet, vacsorámat.

Sonia nem hagyja abba, kacagva dobálózik tovább, ezúttal megszerzi a járókán kívül heverő cipőcskéit, és a fél párat azonnal hozzám vágja. Nem fáj, a mosolya pedig még azelőtt ellágyít, mielőtt még megharagudnék, de Eire előtt nem szeretném felfedni ezt, jobbnak látom, ha következetesebbnek tűnök. Hirtelen nem is tudom, mi tévő legyek, két női tekintet kereszttüzébe kerülök, az egyik lopva pillant rám, a másik epekedve várja, hogy történjen valami.

- Nem szép dolog apádhoz vágni a cipőt, kis rosszaságom - felkapom az ölembe a csepp gyereket, aki hangosan nevet, a hajamba csimpaszkodik és szuszogva kapkodja a levegőt.- És még ki is nevetsz!? Na szép - arcát a nyakamba fúrja, azonnal megérzem a teste melegét, az ujjait, ahogy a hajszálaimat gyűrögeti.

Lassan sétálok el vele a nappaliba, kint rekkenő a hőség, ezért csak a nyitott teraszajtóig megyek. Hevesen mutogat, rúgkapál. Ki akar menni.

- Meg fogsz főni babám - nemet intek a fejemmel, de ő tovább noszogat. Nyöszörögve rángatózik a kezemben, és töretlenül mutogat apró ujjacskáival a napfényben úszó kertre.

- Egy kicsit - szabad kezemmel mutogatok én is, kifigurázva tehetetlen akaratosságát egy alig kilenc hónapos gyereknek. - De tényleg csak pár perc.

Úgy beszélek, mintha megértené, amit mondok. Bár, ki tudja. Annyira figyel minden szavunkra, mégsem fogad szót.

- Ne vidd ki őt, Niall, az orvos szerint...- mire utolér minket, már késő, a terasz szélén sétálgatok Soniaval az ölemben.

- Nem lesz semmi baja, Eire, nem cukorból van. Muszáj friss levegőn lennie, és csak pár perc.

Összeszorított ajkakkal fordít hátat, hogy elvonulhasson. Szememet forgatva ringatom tovább a lányomat, piszkálom az arcát, és szórakoztatom. Hidegen hagy a hiszti, ami bent vár, elegem van a túlzásba vitt aggodalomból, hogy nem csinálhatok tulajdonképpen semmit, mert Eire azonnal megtiltja, megakadályozza, és balhézik. Csak szeretnék minél több időt tölteni Soniaval, hiszen ki tudja, mikor lesz alkalmam így sétálgatni vele. Ha tényleg bevállaljuk a turnét, és újra nekivágunk körbeutazni a világot, félek nem fogom látni a lányom. Biztosan le fogok maradni egy tucat fontos pillanatáról, és ez az egyetlen egy dolog, ami belülről marcangol jelenleg. Mert ha nem lennének problémáink, Eire és Sonia is velem jöhetnének, sőt! Amúgy is gyűlölöm a tényt, hogy a feleségem ilyen korán munkába állt, abszolút nem egészséges, amit tesz, és ha mellettem lenne, tudnám hogy pihen eleget, és nem hajszolja túl magát a munkájával az anyasága mellett.

Persze a legideálisabb az lenne, ha magától akarna jönni. Ha még mindig egy hebrencs, kissé szétszórt, de alapjában véve eltökélt, szeretnivaló nő lenne, nem valaki, aki már csak külsőre emlékeztet a feleségemre.
Soniat óvatosan leteszem, aki boldogan tapicskolni kezdi az acélszürke kövezett földet, és bizonytalan mozdulatokkal négykézláb indul útnak. Minden mozzanatát árgus szemekkel figyelem, és már alig várom, hogy az ujjaimba kapaszkodva tipegjen felém, hogy lássam az arcán a büszke mosolyát. Minden percét szeretném emlékké csomagolni, hogy bármikor elővehessem a képzeletbeli polcomról, ha szükségem van rá.
A legkülönösebb abban, ha valakik házasságon belül így eltávolodnak, talán az, hogy még mindig szeretjük a másikat. Én legalábbis nem utálom Eire-t, hiszen a feleségem, akárkinek pedig nem kértem volna meg a kezét. Nem akartam volna családot alapítani, nem akartam volna gyereket nevelni  vele, de megtettem, és az érzéseim gyökerestül nem változtak meg. Éppen ezért nem akarom kisajátítani Soniat, és egész biztosan rosszul érezném magam, ha az első lépéseiről lemaradna csak azért, mert aznap én maradok itthon vele, vagy épp nem figyel egy percre a munkahelyén. Azt akarom, hogy ezek a pillanatok közösek legyenek, és egyikünk se szoruljon ki Sonia Taina Horan csodálatos életéből.

Mindemellett azt sem akarom, hogy Eire úgy érezze, neki több joga van figyelemmel kísérni a lábaim alatt kúszó csöppség fejlődését. Szeretném, ha ő is egyenjogú félnek látna, és nem egy szörnynek, egy lusta, megbízhatatlan apának.
- Most már elég - óriási szemekkel néz rám, amikor felkapom az ölembe, ezzel elszakítva a terasz aljzatától. Az arca kipirult, a tenyere tiszta kosz, ahogy a földet tapicsolta hosszú percekig. Az elszántsága, egészséges női akaratossága, és a szeméből felém szórt szikrák mind-mind Eire-ra emlékeztetnek. Arra a makacs lányra, aki daccolva a családjával, a világgal és minden ésszerű gondolattal, hozzám csapódott, elviselt, szeretett, és sokszor vitázik velem.
Szeretném azt hinni, hogy ez csak átmeneti, és nem lesz semmiféle negatív végkimenetele.
A járókát átköltöztetem a nappaliba, teledobálom zajos és szőrös jétákokkal, hogy Soniat minél tovább lekösse, és mivel Eire nem szól hozzám, sőt, azt sem tudom, hol lehet, előveszem a könyvet, amit Victoria nyomott a kezünkbe, és teljes titokban kezdek neki.
Kellemetlenül érzem magam, mintha illegális bűnbe keveredtem volna, pedig csupán őszintének kéne lennem egy papírlaphoz. Ha nem akarom, úgy sem találja meg senki, és nem fog beleolvasni, most mégis képtelen vagyok elkezdeni. Tudom, hogy sokat segíthetne, ha kiírnám magamból a keserűséget, ez azért nem olyan egyszerű. Faarkasszemet nézni a vonalas füzettel, és bevallani, mikor buktam el, hogy a magánéletemben fulladozom, és nincs kiút, se előre, se hátra.
Hogy megkönnyítsem a dolgom, felsorolás szintjén felelevenítem az elmúlt évek nyaralásait, azokat az együtt töltött heteket, amikor a legboldogabb minden bizonnyal én voltam ezen a világon, a megimserkedésünket, az első közös lakásunkat, a beköltözésünket ebbe a házba. Csakhogy egyszer csak elfogynak a jó dolgok, és újra ott találom magam a kórház folyosóján, ahol Eire keservesen sír az egyik műanyag széken, kezeivel átöleli magát, nem enged maga mellé, csapkod, bömböl, végül a nyakamba borul, és hüppögve kérlel, menjünk haza. Haza. Másnap repülőre ültünk, meg sem álltunk Mullingarig. Alighogy megéreztük a friss, óceánillatú, párás levegőt, mintha elillant volna minden félelmünk, Eire egyre többet mosolygott, anyával nevetve cseverészett, nyoma sem volt az orvosok miatti idegességének. Szerettem nézni őt ilyenkor, amikor a szemei résnyire szűkültek, a mosolya egész a füléig felszaladt, de sajnos ezt mostanra más nem sokat látom.
A legrémisztőbb pedig az az eltávolodásban, hogy sokszor úgy érzem, elvesztettem egy darabot magamból, és a nő, akit még a pillarebegéséről is felismertem bárhol, bármikor, mostanra idegenné vált, és sehogy sem tudom elérni, hogy legalább az éjszakáinkat töltsük egy szobában. Pedig a múlt éjjel sokkal nyugodtabb voltam, mert tudtam, hogy nem fog az éjszaka közepén hazamenekülni, mert rajta tudom tartani a szemem, és annak ellenére, hogy szörnyűséges rémálmok gyötörték, akárhányszor megnyugodott, az arcán kisimultak a ráncok, és úgy festett az éjszakai homályban, mint egy földre szállt angyal.