52. Házon kívüli ebéd

Eire

„Házon kívül töltöm az ebédet, bocsi”. Érkezik az üzenet, és én azonnal tudom, hogy a mai napon magamra maradok. Britanny előszeretettel hívatja meg magát a leendő üzleti partnerekkel egy gyors ebédre, ami annak a jele, hogy nem csak a feltételek jók, de az ügyfél is megér egy pillantást. Az ő esetében pedig még ajtócsapkodásról sem lehet szó. Néha irigyeltem, hogy nincs senkije a szűk családot leszámítva, főleg, amikor én is kezdtem elveszteni az irányítást a magánéletem felett.

- Halihó – Mark szikrázó mosollyal toppan be, meg sem kérdezve, hogy bejöhet-e, vagy zavarhat-e. Kezdem megszokni.

- Szia – csak egy fél mosolyra futja, meg egy csálé integetésre. – Segíthetek? – megpróbálom megtartani a kedvességet a hangomban, ahelyett, hogy elküldeném, mert végtére is ő itt az egyetlen, aki néha megkérdezi, hogy érzem magam. Nevetséges! Rajta és Britannyn kívül mindenki csak elmegy mellettem egy köszönést kierőszakolva magából, Mark pedig, aki alig ismer néhány hete, napi szinten érdeklődik felőlem.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy a drága főnököm nem kíván-e ebédelni? – lehervad a mosoly az arcáról, és csak a halvány emléke marad. -Egész nap ki sem jöttél, és korábban itt voltál. Eire, ez nem normális, jó lenne kimozdulnod.

Most erre mit mondjak? Mert hogy hangzana már az, hogy „hé, Mark, ezt beszéld meg a férjemmel, aki miatt nem alszom éjszakánként!” Szánalmas. Nem viselkedhetek így csak azért, mert nem utazhatok Niall után.

- Nem vagyok éhes – füllentek, Sonia felé pillantok, hátha ez eltereli a gyanút a hazugságomról.

- Rendben, akkor gondolom azért nézel ki úgy, mint akinek ingadozik a vércukorszintje, és azért iszol egész nap cukros üdítőket, hogy ne korogjon hangosan a gyomrod.

- Ne haragudj, de ehhez semmi közöd, Mark. Örülök, hogy aggódsz, de nem tartozom elszámolással feléd, és hidd el, elég nagy kislány már a te főnököd, hogy eldöntse, eszik ma, vagy sem – meg sem várom a reakcióját, csak mélyen a szemébe nézve, hűvösen küldöm el. – Jó étvágyat, Mark.

- Sajnálom, nem akartalak feldúlni – köszönés nélkül távozik, és ami a legmegdöbbentőbb, ettől rosszul érzem magam.

Szánalmasnak érzem magam, de néhány perc múlva a lányom, a telefonom és a táskám magamhoz véve indulok el a földszint felé, mindent úgy hagyva, ahogy van. Nem kapcsolom le a lámpát, sem a gépem, csak az a fontos, hogy utolérjem Markot.

- Ne haragudj – szuszogva érem utol őt, a folyosón lézengve várakozik. – Kezdjük elölről ezt a napot, Mark.

- Persze – kínosan mosolyog, az én gyomrom pedig összeszűkül, amiért most még hülyét is csinálok magamból. – Jajj, ne vágj ilyen arcot, nincs semmi baj, gondolom elég a stressz. Kínai? Vagy török? Nincs kedvem ma itt enni.

- Mindegy, csak el innen – fellélegzem, végtére is, nincs baj. De azért ott motoszkál a fejemben az, hogy a főnöke vagyok, nem biztos, hogy ki fogja mondani bármikor is azt, mit gondol valójában, meg persze Harry, aki bogarat ültetve a fülembe ejtette el az információit arról, hányan szeretnének a közelembe férkőzni. Nem kellett nagy dobra vernem a tényt, mimszerint elképzelhető, hogy egyedülálló anya leszek, és ezt csak a tekintetekből tudom leszűrni. Mióta Harry elviccelődött magában rajtam, mindenkit jobban megnézek, hátha tesz egy félreértelmezhetetlen utalást.

- Gyere, akkor mutatok egy helyet. Én nagyon szeretem, bár valljuk be, pár hónap elég kevés arra, hogy az ember ellátogasson London legjobb helyeire két meeting között, de szerintem ennél jobb nincs errefelé! – lelkesen indul el, az ajtóknál maga elé enged minket, és ha jönne velünk szembe valaki, óvatosan a karomban ücsörgő lányom közelébe teszi a kezét, hogy még véletlenül se ütközzenek nekem. De nem ér hozzám, amit értékelek.

Közel tíz perc hangtalan sétát követően egy ében boltíves étteremben kötünk ki, aminek a teraszán, ebédidő révén, csak néhány üres asztal áll, bent pedig a kellemesen légkondícionált helyiség zsúfolásig megtelt hozzánk hasonló ruházatú emberekkel, és olyan fiatalokkal, akik feltehetően két egyetemi előadás közt ugrottak ki egy fennhéjazó eszegetésre.

- Mark, ez nem komoly egy kicsit? 

- Miért, talán alulöltözöttek vagyunk? Eire, én nem eszem szemetet - elneveti magát, és a felénk közeledő pincér felé terelget. - Jó napot, két plusz egy személyre szeretnénk asztalt, lehetséges?

Persze, hogy lehetséges, a pincérünk alázattal, és túlcsordult jóneveltséggel mutat nekünk egy helyet távol a hangzavaros embersokaságtól.

- Eire, ne legyél ilyen karótnyelt! Mi csak kiugrottunk ebédidőben, hogy a sok egyforma papírmunkát hanyagolhassuk.

- Persze - de továbbra is feszengve ülök, magamhoz szorítva a kábán szuszgó lányom. - Csak nem szokásom ilyen puccos étterembe járni.

- Ha megengedsz egy észrevételt, lassan az is luxus, ha eszel - aggodalmaskodva nyúl a kezemért, amit ijedtemben inkább a combomra teszek az asztal helyett. - Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni.

- Tudom, semmi baj. Elvégre igazad van - szomorúan, de belátom, hogy egy idegen ember jobban ismer, és bátrabban aggódik értem, mint mások.

- Tényleg nem akarok tolakodó lenni, de pusmognak ezt-azt az irodában. Ugye nincs nagy baj?

Ez az a kérdés, amivel képtelen vagyok bármit is kezdeni. Vajon mennyire számít nagy bajnak az, ha Niall, életem egyetlen igazi szerelme, a legjobb barátom, férjem és a gyermekem apja épp csak visszafoglalja méltó helyét a szívemben, máris kilométerek ezreire van tőlem, egyedül, kórházban, frissen műtött térddel, napokkal a lányunk első születésnapja előtt!? Ráadásul nem sokára az ő napja is elérkezik, és talán még akkor sem lesz itthon.

- Mi számít annak? A házasságom még megvan, van egy egészséges, gyönyörű gyerekem, munkám, és nemsokára eszem egy hatalmas adag bármit – olyan erőltetettre sikerül a jókedvem, hogy a bájos mosoly átváltozik kínzóan fájó vigyorrá.

- Amíg ma reggel meg nem hallottam a pletykákat, addig egészen máshogy terveztem a napom, és azt hiszem, felesleges tovább titkolnom, hogy nem véletlenül hívtalak el – a gyomrom gyűszűnyire zsugorodik pillanatok alatt. Remegő ujjaimat az ébredező Sonia fürtjei közé rejtem. Nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni, pláne, hogy mostanra megbizonyosodtam arról, hogy Mark küldte a virágokat, és ő készít be reggelente egy kocka csokoládét az íróasztalomra, alkalmanként pár kedves sorral.

Nem akartam soha megcsalni Niallt, mert a férjem, szeretem, és bízom abban, hogy ez csak egy hullámvölgy volt, amin túl tudtunk jutni, de kétségtelen, hogy egyre gyakrabban vettem észre magamon, hogy hiányolom Mark jelenlétét, a barátságos közeledését, és úgy őt magát, de ez mára azt hittem, elmúlt. Most viszont veszettül zakatol a szívem, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem állít választás elé, mert egyértelműen Niallt választanám, de azt is tudom, hogy ha ez a beszélgetés közvetlenül akkor történt volna meg, amikor sokkal rosszabb helyzetben voltam, lelkileg egy roncs és bizalmatlanul leselkedtem a férjem minden lépése után, nos, abban az esetben ez közel sem lett volna ennyire nyilvánvaló. Hisz Mark egy vonzó férfi, intelligens, kedves, udvarias, és előzékeny.
És én ismét csak elemezgetni kezdem őt, és Niallt, hasonlítgatom őket, mintha csak versek lennének, és nem épp próbára tenném gondolatban a hűségemet, és nem igyekeznék minél több érvet felhozni magamban, amiért nem lett volna jó ölet megcsalni a férjem az új munkatársammal.

- Eire, tudom, hogy a főnököm vagy, és hogy ezért most valószínűleg ki fogsz rúgni, de szeretném, ha

tőlem tudnád meg, és nem mástól, valami undorító pletyka útján. Mert én így tudtam meg, hogy gondok voltak a házasságoddal, amit, őszintén szólva eddig nem vettem észre. De sajnos az én

esetemben ennél sokkal rosszabb vége lenne a dolognak, így hát arra jutottam, hogy ma lesz a napja annak, hogy elmondom neked, amit csak nagyon kevesen tudnak.

- Mark – suttogom, talán azért, hogy még én magam se halljam, mennyire remeg a

hangom, és milyen bizonytalannak érzem magam alatt a talajt.

- Szeretnék bemutatni neked valakit – lopva a bejárat felé kapja a fejét, amit nem tudok nem észrevenni. Én is arra fordítom a fejem, de nem látok semmi különöset, csak egy ajtót, amin ki-be

jönnek az emberek. Aztán egy Markéhoz hasonló, vakító fehér fogsor, makulátlan megjelenés tűnik fel. Szinte világít az emberek közt.

- Sziasztok – a hangja kellemes, bársonyos, szinte simogatja a lelkem. Ahhoz hasonló pozitív előérzetem van, mint mikor Markkal összefutottam első nap az irodában.

- Eire, ő az élettársam, Nathaniel – látszik Markon, hogy izgul, és fél. Fél, de nem tudom, miért.

Hirtelen rohamozzák meg az emlékek az elmém, a kézfogásunk, amikor megállapítottam, hogy

milyen puha a bőre. A reggeli dicséretei, hogy milyen jól nézek ki.

„Jó reggelt! Nahát, fantasztikus ez az ing! Szinte világít benne a zöld szemed!” ez visszhangzik a leghangosabban a fejemben, a tenyeremben pedig szinte érzem Mark érintését, amikor Nathaniellel fogok kezet.

- Örvendek, Nathaniel – nem csak hogy saját magam, de még Markot is meglepem ezzel a

hangsúllyal. Legszívesebben kirobbanna belőlem a nevetés, amiért nem vettem észre a jeleket. Túl

sok energiát fektettem felesleges dolgokra, és azért izgultam, hogy Mark soha, de soha ne értsen

félre, miközben én voltam az egyetlen, aki bármit is félreértelmezett. – Eire Reed.

- Már sokat hallottam rólad – még egyszer látni engedi a csodálatosan tökéletes mosolyát, majd

helyet foglal köztünk.- Na hát, ő pedig gondolom a kislányod! 
- Igen, ő Sonia, csak még nem biztos, hogy erről ő is nyilatkozna. Még csak ébredezik- belepuszilok a hajába, hátha fel akar kelni végre, mert kezd nehéz lenni. Annyira rohantam Mark után, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy babakocsit is hozzak, Soni csupán a karjaimra tud támaszkodni, amik kezdenek elfáradni.

- Egészen más reakciót vártam tőled – megkönnyebbülve, de a stressz okozta bizonytalanságot még magán hordva szólal fel Mark néhány mély lélegzetvétellel később, és ebben a pillanatban nem türtőztetem magam tovább, halkan elnevetem magam.

- Mégis mit? – az asztalra könyökölve támasztom meg a fejem, még mindig virágzó jókedvvel beszélek. A lelkemben mintha az egyik viharfelhő szertefoszlott volna, és foltokban megjelent a

napsütés. Rég éreztem ehhez hasonló boldogságot, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a kollégám soha egy ujjal sem fog hozzám érni, ahogy valószínűleg az egész emelet sem, de ez

mégiscsak fontosabb számomra, mint az idővel arctalanná vált névsor a címjegyzékek hosszú sorában.– Örülök, hogy azok után, amilyen bátorsággal faggattál már az első pillanatban is a

magánéletemről, most nekem is elárultál valamit. Értékelem, de még mindig nem értem azt a bujkáló

félelmet.

- Köszönöm – lesütött szemmel ül, Nathaniel pedig csendben mosolyog. Nem tudtam eddig, hogy létezik ez a fajta büszkeség, amit most mi érzünk. Nathaniel és én. Mark egy bátor, erős férfi, és ha

egy hozzá hasonló bátor, erős, és valljuk be, jóképű férfi mellett találta meg a boldogságot, akkor ki

vagyok én, hogy megbélyegezzem? Tényleg jól esik, hogy tart annyira, hogy megtette ezt a lépést.

- Ne viccelj, én köszönöm! - mindkettőjük kezét megfogom, mint egy büszke anya a fiai focimeccse után. Szeretném azt hinni, hogy lehetek egyszer még hasonlóan büszke, mert bár imádom Soniát, az életemnél is jobban, sosem tudnám eltitkolni magam elől, hogy még egy dolog hiányzik az életemből. Egy kisfiú.

Visszatér közénk a pincér, aki beengedett minket és megmutatta az asztalt, kezében lapok és egy babaszék.
- Köszönöm szépen, nagyon kedves - mosolygok rá, és beleültetem Sonit. A kezeim szinte sírnak a megkönnyebbüléstől, és látom, hogy neki is kényelmesebb így.
- Tényleg nagyon szép kislány. Mennyi idős? - Nathaniel bájos mosollyal fordul Sonia felé, aki kacagva kap az ismeretlen férfi keze után.
-Alig egy hét és 1 éves lesz - kifésülöm a szemébe lógó tincset, de nem igazán érdekli a lányom. Jelenleg sokkal nagyobb szenzáció neki az új barátocskája, Nathaniel, és így közvetve Mark is. Anya most nem érdekes a legkevésbé sem.
- Hasonlít rád, de mégis, mintha egészen más lenne - a lányom azonnal elbűvöli őket, mint egyébként mindenkit. Ez is egy olyan Horan dolog lehet. A szemükben csillog valami, ami mindenkit azonnal megbabonáz, és földbe gyökerezik az ember lába.
- Borzasztóan hasonlít az apukájára. A szeme, a haja színe, a nevetése, és a viselkedése is - ezekért a mondatokért éri meg talán leginkább Niall Horan gyerekének anyja lenni. Olyan mérhetetlen, mindent elsöprő szeretet érzek irántuk, hogy minden szavam úszik a szirupos büszkeségben, és minden vágyam, hogy a világ orra alá dörgöljem, hogy soha többé nem leszek az a nő, akit kifacsartak, akit széttépett a média, akinek a magánélete után tudnak kutatni, akit tönkre lehet tenni, aki gyenge, feladja. Egy büszke, erős édesanyának érzem magam, egy anyatigrisnek, akit nem tudnak eltiporni. Mindezt egy tizenkét hónapos gyerekkel az oldalamon érzem, de csakis azért, mert ennek a kislánynak van a legszuperebb, legbátrabb és legjobb apukája az egész világon.
Váltunk még néhány szót, mielőtt megérkezne az ebédünk. Igyekszem megtudni minél többet Nathanielről, persze mindezt úgy, hogy ne legyek túlságosan tolakodó. Szép számban gyűlnek a nevetések, a régi emlékek, és kiderül számomra, hogy ők talán még nálunk is szerelmesebbek.
Szeretem őket nézni, ahogy teljes összhangban működnek.
- Köszönöm ezt a csodálatos délutánt, de attól félek, mennem kell, elszaladt az idő - felkapom a blézerem és a táskám, ki akarom fizetni a rám eső részt, de Mark szinte leteremt, hogy meg ne próbáljam.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan? - néz rám a szemöldökét ráncolva.
- Mark, a főnököd vagyok, követelem, hogy fogadd el - kitartóan nyújtom felé a kezem, benne a pénzzel.
- Idekint nem vagy az, EIre. Majd legközelebb te fizetsz, vagy inkább soha. Feláll, hogy elköszönjön Soniától.- Vigyázz anyukádra, Hercegnő.
- Később találkozunk - nézek Markra hálásan, majd a tekintetem a mellette állóra vándorol. - Nathaniel, nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Remélem még találkozunk.
- Mindenképp. Pár napig még itt leszek, aztán visszautazom Manchesterbe, de egy hónapon belül valószínűleg én is átköltözöm ide - most, hogy már tisztában vagyok a helyzettel, még inkább irigylem a puha kezüket, a hibátlan modorukat é a reklámba illő, csillogó fogsoraikat.
- Ha tényleg így lesz, szívesen látunk majd bármikor, akár az irodában, akár ha gondoljátok egy vacsorára nálunk! De ezt még megbeszéljük - érzem, hogy ha folytatom, talán túl sok leszek nekik. Itt kell befejezni ezt.- Szép délutánt.
Hamar elköszönünk egymástól és én a lányommal a karjaimban indulok el vissza.
Számtalanszor eszembe jut, mennyire kínosan röhejes gondolataim voltak, és mégis óriási megkönnyebbülés volt megtudni Markról, hogy egy csapatban játszunk. Hihetetlen, hogy ilyesmi velem megtörtént, és már alig várom, hogy elújságoljam mindezt Britannynek, és Harry arcába vághassam, hogy akitől annyira féltett, vagy csak úgy tett, mintha igazán ezt tenné, teljesen ártalmatlan, abban az értelemben biztosan, ahogy eddig ő látta. Az irodába visszaérve azonban meggondolom magam, és elsőként visszateszem Soniát a benti kiságyába, és megnézem, írt-e Niall.

***

- Brits - kopogtatok óvatosan néhány óra elteltével az ajtaján, de nem válaszol. Benyitni nem tudok, mert zárva van, ezért lekapcsolom a saját kis helyiségemben a lámpát, és felpakolva babaholmival elindulok a földszint felé. Halkan dúdolgatom a dalt, amit Niall gitározott a teraszon, és az izgatottságtól darabjaimra tudnék hullani. 

Innen húsz perc az út haza, még 5, mire beérek a házba és 3, míg töltőre teszem a telefonom, és fel tudom hívni Niallt. Ez összességében közel fél óra, de én már igazán nem akarok ennyit várni, ezért toporogni kezdek, hátha akkor gyorsabban zuhan a lift, vagy fénysebességre kapcsol az autóm.

- Látod, baba? Anya már megint kezd megkattanni - belepuszilok Sonia tenyerébe, mire kacagva tapogatni kezdi az arcom.

A parkolóban már csak az én autóm ácsorog, így körül sem kell nagyon néznem, merre álljak ki. Beültetem a lányom hátra, én pedig amilyen gyorsan csak lehet, helyet foglalok a kormány mögött.

A telefont kiteszem a műszerfalra, és gyorshívón újra megpróbálom elérni Britannyt, aki meglepő módon néhány másodperc alatt válaszol.

- Szia, mi történt veled? Egész nap nem értelek utol! - a szavaim és a hangsúly, amit megütök olyannyira nincsenek összhangban, hogy még én magam is elnevetem magam. - Vagy maratoni kajálást szerveztél?

- Szia, nem, csak dolgom volt. Képzeld, végre van autóm!- -lelkesen mesélni kezd, én pedig csak hallgatom őt, elvégre a legjobb barátnőm. Imádom, ha boldog és sikert sikerre halmoz.- Sajnos a réginek el kellett engednem a kezét, végleg, viszont ma Harryvel elugrottunk ebédelni, és felajánlotta, hogy eljön velem megnézni néhányat, és azt hiszem megtaláltam az igazit!

- Mármint autóból vagy pasiból? - reménykedek abban, hogy van olyan izgatott állapotban, hogy nem figyel, és majdnem el is szólja magát, de végül rájön a csavarra.

- Ne legyél már ilyen, kérlek! Természetesen az autóra gondoltam elsősorban - a nevetését felismeri Soni, és azonnal magyarázni kezd  a maga kis baba nyelvén a hátsó ülésről. - Igen, Szivem, mondd meg anyának, hogy butaságokat beszél. Mondd csak neki!

- De most komolyan, egy egész éjszakát töltesz el Harryvel, majd együtt jöttök-mentek, végül vele mész el ebédelni, csak úgy, természetesen, aminek egy autóvásárlás a vége. Ne mondd már, hogy nem élvezed csak egy kicsit a társaságát. Nem mondom, hogy halálosan szerelmes vagy, de Brits, klassz csaj vagy, Harry pedig az egyik legjobb barátom, tudom, hogy jó ember.

- Igen, és ennyi. Eire, foglalkoznál egy kicsit a férjeddel!? - sértődöttnek halom  ahangját, de nem is rm az, szerintem csak fáj bevallania magának, hogy szívesen eltöltött volna még néhány pásztorórát is a lányom keresztapjával, csak legnagyobb sajnálatára nem úgy sikerültek a dolgok. - Még mindig tartod magad ahhoz, hogy nem utazol utána?

- Ezt kérte, nekem pedig tiszteletben kell tartanom a döntését.

- És ez hülyeség - a szavamba vág, majd levegővétel nélkül folytatja - Mi a hétvégén elmegyünk hozzá Harryvel. Sonia születésnapjára visszajöhetünk, ha tartod magad ahhoz az ostoba, földhözragadt elméletedhez, hogy azt kell csinálnod, amit a férjed nyilvánvalóan mártírkodásból mond. Szólj, ha visszatérsz közénk a 21. századba, és végre valahára a bankkártyád elővéve cselekedni is fogsz. Tudod mit meg nem adtam volna, ha az én első születésnapom nem Dublin külvárosában lehetett volna, hanem az apám Los Angelesben lévő óriási, medencés, jakuzzis, szaunás házában? Vagy a keresztapámnál, közvetlenül valami puccos villában? 

- Lődd le magad, Brits, és erre térjünk vissza akkor, ha felhívtam Niallt - most rajtam a sor, hogy elhallgattassam.- Nem sokára otthon vagyok, beszélek Niallel, aztán majd visszahívlak, jó?

- Rendben. Ha nem veszem fel, ne add fel! Puszi, szeretlek!
- Én is, vigyázz magadra - megvárom, míg leteszi, és csak utána kezdek hátrafelé beszélni a folyton vigyorgó Soniához. - Szóval téged is meg akar fertőzni a keresztanyád. Sebaj, ha te is szeretnéd, tarthatjuk LA-ben azt a babazsúrt. Mit szólsz? - amikor a piros lámpánál állva ismét hátrapillantok, épp boldogan nyálazza össze az ujjait, amit egy határozott igennek veszek.

- Rendben, akkor előbb meggyőzzük apádat arról, hogy itthon várjuk, aztán beszélünk Harry bácsival, hogy vigyen minket is magával.

Amikor ilyen gyors és elhamarkodott döntést hozok, vagy hagyom magam rábeszélni mindenféle őrültségre, újra tizenkilencnek érzem magam, ami ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz.

Akkor is Britanny unszolására mentem el bulizni, és lám, most az őrült, szőke srác felesége vagyok, és még ha voltak is problémáink, azt hiszem a világ egyik, ha nem a legboldogabb nőjévé tett.