Sziasztok!
Sajnos nem sikerült időben befejeznem ezt a részt, nem is nagyon tudtam, hogyan kéne befejeznem, ugyanis csütörtökig nem sokat haladtam, utána pedig pokolian fájt a karom, ezért sem telefonon, sem laptopon alig tudtam folytatni, és amikor végre lett volna alkalmam ezzel foglalkozni, akkor nem voltam internetközelben. Viszont tegnap hajnalban hazafelé nekiláttam, és most éjjel sikerült is befejezni.
Nem tudom, mit írhatnék még, bűntudatom van, amiért megint csúszok, de remélem ettől még szeretni fogjátok, ha nem is konkrétan ezt a részt, de a következő néhányat.
Ha jól tudom, mostanában volt/van/lesz a félévzárás. Ha már túlesett rajta mindneki, remélem jól sikerült és elégedettek vagytok vele.
És igaz, idő szerint már hétfő van, azért remélem mindenkinek csodás napja lesz, és könnyű hét elé néz.
❤
xx Lu
Eire
Amint kiteszi Britanny a lábát, idegesen járkálni kezdek. Próbáltam leplezni az idegességem előtte, most azonban bombaként robban fek bennem minden, ami felgyülemlett bennem.
Ez az az utazás, ami végre valahára helyre billentheti az életünket, és lezárhatunk valamit, ami nagyon messzinek tűnik, rengeteg fájdalmat és bizonytalanságot okozott. És én bizony semmi másra sem vágyom, csak arra, hogy új életet kezdhessek a férjemmel, és magunk mögött hagyhassuk mindazt, amit eddig elrontottunk. Megbocsássunk, felejtsünk és kezdjünk -majdnem- mindent újra.
A félig megtöltött bőröndöm felett ácsorogva piszkálni kezdem a gyűrűmet. Ez az aranykarika mentett már meg a teljes elmebajtól, és bosszantott már fel kora reggel, mégis a házasságunk egyetlen állandója. Egy darab fém, ami, akár csak az a darab papír, az összetartozásunkat jelképezi. Elérzékenyülök, ahogy eszembe jut a pillanat, amikor sírástól elhomályosult tekintettel néztem Niall arcát, mikor felhúzta az ujjamra. Megállíthatatlanul folytak a könnyei, alig látott, elsőre neki is koccant a gyűrű a körmömnek, és csak második próbálkozásra került a helyére.
Még most is libabőrös leszek, ha az esküvőnkre gondolok, mert bár rengeteg jó dolog történt velem az életben, az tényleg életem legszebb napja volt, mert hűséget fogadhattam egy olyan embernek, akit valószínűleg meg sem érdemlek, mert hisztérikus, makacs, gyanakvó és elviselhetetlen vagyok, ha csak egy kicsit is megbántva érzem magam, erre pedig kitűnő példa volt az elmúlt fél év. De tudom, hogy nála jobban nem szeretek senkit és kötelességemnek érzem ezt valóban be is bizonyítani. Ez pedig csak felidegesít, hiszen nincs meg a tökéletes terv a fejemben, még csak nem is körvonalazódott a lényeg. Csak azt tudom, hogy cselekednem kell.
Halk motoszkálásra figyelek fel, és döbbenten veszem észre, hogy Sonia betiped a szobába. Egy ideig próbálkozik a lépegetéssel, de hamar feladja, és négykézláb folytatja az utat hozzám.
- Te meg hogy szöktél meg, rosszaság? - ahelyett, hogy felkapnám az ölembe, leguggolok elé, és hagyom, hogy ismét két lábra álljon. Ingatag még egy kicsit, de ha bele tud kapaszkodni a kezembe, akkor határozottabbá válik, és egész sokáig képes sétálgatni.
Most is ezt csináljuk, ahelyett, hogy pakolnék, a lányom kezét fogom, és engedem, hogy arra menjen, amerre csak akar. Elindul a folyosó felé, ahol sokkal több hely van, mint jelenleg a hálószobánkban, ugyanis a bőröndöm még mindig ott hever az út közepén, körülötte meg azok a göncök, amiket Britannynek szánok.
- Na hová menjünk? Vissza a szobádba? - lehajolok az arcához, és hiába beszélek hozzá, Sonia csak megy,
Lassan elérünk a lépcsőhöz, ahol viszont már az ölembe kapom, visszafordulok vele a hálószoba felé, és arra igyekszünk tovább.
- Segíts anyunak pakolni, hogy minél hamarabb odaérjünk apuhoz, jó!? - még mindog ott tartom a kezeimet a két oldalán, de már csak néhány ujjunk akasztja össze.
- Appaa - furán kibukik belőle ez a kis szócska, nekem pedig azonnal ellágyul a szívem, mett anyira édesen igyekszik beszélni.
- Igen, apához megyünk. Nagyon jó lesz - megpuszilom mindkét tenyerét, majd felültetem az ágyra a hatalmas díszpárnák közé, hogy azokat paskolja és pakolgassa, amíg én bepakolom a maradék holminkat.
Két közepes bőröndöt tömök tele ruhákkal, kicsi takarókkal, pelenkával, krémekkel meg játékokkal, és mire végzek, mindketten megéhezünk.
A baj csak az, hogy minden, ami itthon van, és kenne időnk megenni, az néhány hideg pizzaszelet és Sonia kajái, így amíg melegszik az ő üveges ebédje, addig összedobok magamnak egy tartalmasabb szendvicset.
- Kopp-kopp - Harry és Britanny nem sokal az után esnek be, hogy leülök én is. - Sziasztok!
Sojia arcára hatalmas mosolyt húz, és mindkét kezével Harry felé nyúl.
- Szia te kis szépség! - leguggol mellé és össze-vissza cuppog az arcán.
- Sziasztok - döbbenten pislogok a szánalmasan kinéző, háromszögre vágott kenyeremmel a tányéromon.
- Gondoltam, hogy erre nem lesz időd, na tedd el innen azt a vackot - Britanny elvedzi a tányérom, és a helyére tesz egy dobozkát, amiben valami zöldséges csirkés tészta van. - Hoztam mindhármunknak. A vacsit Harry intézi majd.
- Nem kellett volna srácok, tényleg!
Amint belekezdek, mindketten felemelik a kezüket, hogy felémfojtsák a szót.
- Ne ezzel foglalkozz most. Nincs olyan sok időnk, menj készülődni. Készíts elő valami csini ruhát, menj el tusolni, mert még el kell intézni ezt-azt indulás előtt. Este nyolckor száll fel a gép, beülünk egy taxiba és elmegyünk Louishoz.
- Mi? Louis is ott van? - csak pislogok meglepettségemben, és hol Harryre, hol Britannyre nézek.
- Cica, mindenki ott lesz, Louis Freddievel, Zaynék, Liam, néhány közeli jóbarát, te, Sonia, és mi Harryvel. Dupla születésnapot tartunk. Kaja, pia, vendégek, ajándékok, és így együtt lesz a kis családotok - úgy beszél, mintha ez a világon a legegyértelműbb dolog lenne. Én pedig se köpni, se nyelni nem tudok, és azt hiszem, legalább annyira meglepődtem, mintha az én bulim is lenne.
- De...
- Semmi de! Már mindent megszerveztünk, Liam eleget túlórázott a projekten, szóval ne merd keresztbehúzni a számításainkat, Eire! - Harry segít a keresztlányának elfogyasztani az utolsó pár falatot, majd felkapja a karjaiba és ringatja, szeretgeti, a hátát simogatja.
- Rendben - megsemmisülve szúrom a villámra fel a tésztát, és tág pupillákkal eszem tovább. - Akkor csak annyit mondjatok, hogy mennyire lesz puccos a dolog.
- Szivi, a lehető legpuccosabb - Britanny is leül mellém és kinyitja a saját dobozkáját. - De ne aggódj, megyek, megmondom mit vegyél fel, mielőtt még magadra rángatsz valami kiskosztümöt.
- Hé!
- Nincs mit - teli szájjal vigyorog, és miközben eszik, azzal szórakoztatja magát, hogy hol Soniának integet, hol rajtam és a reakciómon nevetgél.
Így nem nagyon marad más választáson, miután elfogyasztom az ajándék ebédem, felrongyolok vissza az emeletre, egy kupacba rakom a promóciós ruhákat, és a szekrényemben maradt darabok közt válogatok, de egyik sem tetszik annyira. Vagy túl lenge, vagy túl szoros, vagy kényelmetlen, vagy nincs hozzá normális cipőm, vagy kismama koromban hordtam, vagy már egyáltalán nem tetszik. Sírhatnékom van, érzem, hogy felszakad bennem egy hártya, ami alól kibuggyan és feltör minden bennem szunnyadó stressz, félelem, aggodalom, és más dolgok is, amiket nem igazán tudok megnevezni, de szorongok tőkük még úgy is, hogy tisztában vagyok a ténnyel, mennyire felesleges mindez.
- Eire, minden rendben? - Harry félve lép be. - Miért sírsz, szivike?
- Nem tudom, biztos csak a pengeélen tancoló hormonszintem - mindenféle megjátszás nélkül mosolygok, és a melegítőnadrágom zsebét gyűrögetem. - Biztos szükség van ekkora felhajtásra?
- Évek óta így élünk. Sokat dolgoztok, te is, Niall is. Legalább ilyenkor engedd meg magatoknak azt, hogy lazítsatok, pihenjetek, érezzétek jól magatokat. - Olyan jó barát, amit én már tényleg nem tudok felfogni. Hű, igaz barát, aki megmondja, ha ostobaságokat csinálok, sőt, elég hangosan tudja magyarázni ezeket, de amikor kell, akkor pár mondattal, néhány jó szóval visszaadja mindazt a hitet, ami évek alatt lassacskán elkopott bennem.
- Azt hittem, hogy végre a sarkadra állsz. - Becsukom a szekrény ajtaját és leülök mellé az ágyra.
- Mire gondolsz? - Egyik kezével a szétdobált ruhák közt turkál.
- Britannyre. Emlékszel, mit mondtam mielőtt elmentünk Niallel vacsorázni!?
- Hogy hívjam fel. Tudom, de azt gondolom arra értetted, ha női segítségre lenne szükségem, vagy nem bírnék el egyedül Soniaval. Vagy tévedek? - ismerős kis gödröcskék tűnnek elő az arca két oldalán. Nyilvánvalóan tudja, mire gondolok, és reméltem, hogy ezzel legalább egy kicsit megpiszkálom a lelkiismeretét, de még nem tudom eldönteni, pontosan mit gondol most, mit akar ezzel elérni, vagy miért viselkedik így.
- Arra gondoltam, hogy nem kell udvariasságból kerülgetnetek egymást. Persze nem akarom erőltetni a dolgot, de szemlátomást jól megvagytok együtt. - Feszegetem a jóízlés határát, és figyelem a reakcióját, ám Harry megmarad a békés, nyugodt önmagának.
- Jó páros vagyunk, ezért is leszünk életünk végéig remek keresztszülei Sonianak, számíthat ránk bármiben, de ha igazán őszinte akarok lenni, nem lenne jó ötlet ebbe belebonyolódni nagyon. Ha érted, mire gondolok - félreérthetetlen grimaszokat vág, és én ebből mindent megtudok azonnal.
- Csak mondtam. És hogy tudd, engem nem zavarna, és Niallt sem - felkapom az egyik sötétzöld maxiruhát, amit eredetileg Britanny megkapott volna tőlem, és inkább behajtogatom az én bőröndömbe.
- Gigi boztos tud neked szerezni valamit, vagy hoz bákitől, egy szavadba kerül. - Megmosolyogtatja az enyhe undor, amit a rengeteg virágos és rövid kis anyagok iránt érzek, és talán egyike azon keveseknek, akik nem akarnak arra bátorítani, hogy anyaként úgy öltözködjek, mint egy csitri, akinek ég ott van a tojáshéj a fenekén, de már mutogatni akarja magát.
- Nem akarom kihasználni ezt most, köszönöm. Ez sem volt még rajtam.soha, szóval majd behúzom a hasam, belepréselem magam, és pár órán át ebben tipegek, amíg ájulásközeli állapotba nem kerülök.
Mindketten hangos nevetésben törünk ki, és egymás karjaiba borulunk.
Azért is szeretem Harryt annyira, mert az első perctől fogva olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha mindig is ismertem volna, és soha egyetlen egy másodpercre sem rendült meg a bizalmam az iráyába. Tisztában voltam vele, hogy mikor fog mellettem állni, és bár néha átfutott az agyamon, hogy talán Niall pártját fogná, rettenetesen meglepődtem, amikor a legmélyebb pillanataimban itt volt nekem, mintha csak megérezte volna, hogy szükségem van a társaságára, a bíztatására és arra is, hogy rám szóljon a hülyeségeim miatt.
- Na gyerünk, fejezzük be ezt, és pakoljunk be a kocsiba. Még sok dolgunk van ma! - Elkapja az arcom és hangos, cuppanós puszit nyom a homlokom kellős közepére.
A már összepakolt táskák egy részét felkapja a vállára, amíg én lezárom a kisebbik bőröndöt is, majd követem őt. Még azért egy utolsó pillantást vetek a fürdőszobára, hogy kihúztam-e mindent a hosszabbítókból, és elpakoltam-e tényleg minden fontos dolgot, de azt hiszem ennél többet nem tehetek az utazásunk érdekében. A biztonság edvéért azért bezárom az összes ajtót, amihez van kulcsom, becsukom az abalkokat, és csak ezután megyek le a többiekhez a nappaliba, akik már útra készen ücsörögnek. Britanny épp Sonia lábára próbálja felkönyörögni az egyik cipőjét, ami kiköpött olyan, mint a sajátja, és Harryé.
Egy lopott pillanatot megengedet magamnak, hogy úgy nézzek rájuk, mint egy családra, és komolyan nem tudom elhinni, hogy ők ketten még soha csak meg sem fogták egymás kezét, mert fogalmam sincs mitől, de elképesztő összhang van köztük. Olyasmi, ami nem alakulhat ki két különálló ember közt, akik legfeljebb barátok. Át akarok látni rajtuk, de nem mondanak semmit, és semmilyen más jel nem utal arra, hogy bármi is lenne vagy lett volna köztük, de azért még gyanakvó maradok, és puhatolózni fogok. Elvégre, van rá egy fél napom.
- Mehetünk? - Kérdezem vidáman, és mint az előbb, amikor Harryre mosolyogtam, most is annyira valóságosnak érzem az izgatottságom, mint még soha. Egy hajszálnyit sem játszom meg az örömöm, mert már rettenetesen várom, hogy fáradtan, nyűgösen, kialvatlanul, mégis boldogan megérkezzek Los Angelesbe, és meglepjem életem szerelmét azzal, hogy meglátogatom őt a lányunkkal, és megünnepelhessem mindkettőjüket a legjobb barátaink, zenésztársaik és ismerősök körében.
- Így jössz? - Brits felhúzza a szemöldökét, és felém bök a fejével.
- Mi? Ja, basszus. - A nagy rohanásban megfeledkeztem arról, hogy mi van rajtam, de még ez sem tud hatni a jókedvemre. Eldobom a táskát, amit magammal rángattam fentről, és felszaladok, hogy átvegyek egy farmert és egy mintás blúzt. Kikapok a szekrényből egy pulóvert, mert bár amikor leszállunk nyár lesz, itt már kezd hűlni a levegő.
Visszarohanok a földszintre, és igyekszem behozni a lemaradásomat a többiekhez képest.
- Amíg felveszed a cipőd, elkezdünk kipakolni, jó? - Britanny Soniaval a karján beszél, és mire bármit is mondhatnék, már el is indul.
Egy utolsó utáni ellenőrzést követően én is felkapok két kézipoggyászt, amit Harry nem vitt ki, majd bezárom magam után a bejárati ajtót.
- Biztos megvan mindened? - Kérdezi Harry, és mikor bólintok, beindítja az autót.
A gyomrom liftezik, alig tudok koncentrálni, így ki is maradok a beszélgetés nag részéből, de amikor megállunk Britanny lakásánál, és az ő egyetlen táskáját is bepasszírozzuk a csomagtartóba, valamivel nyugodtabb leszek.
- A többiek már kint vannak, pár hete egyébként is kint dolgozik Liam, nemrég beszéltem vele, és minden kész. Niall még bent van a kórházban, így nem kell majd őt kerülgetni. - A reakcióm nem épp olyan, mint várná, ezért gyorsan hozzáteszi: - Nyilván arra gondoltam, hogy nagyobb lesz a meglepteés, ha nem szagol ki semmit.
- Jó, persze, értem.
Többet nem beszélgetünk, mert Sonia elalszik hátul Britannyval együtt, legfeljebb megjegyezzük, amikor egy-egy olyan dalt játszanak a rádióban, amit rég hallottunk, vagy már baromira ununk.
Ez az az utazás, ami végre valahára helyre billentheti az életünket, és lezárhatunk valamit, ami nagyon messzinek tűnik, rengeteg fájdalmat és bizonytalanságot okozott. És én bizony semmi másra sem vágyom, csak arra, hogy új életet kezdhessek a férjemmel, és magunk mögött hagyhassuk mindazt, amit eddig elrontottunk. Megbocsássunk, felejtsünk és kezdjünk -majdnem- mindent újra.
A félig megtöltött bőröndöm felett ácsorogva piszkálni kezdem a gyűrűmet. Ez az aranykarika mentett már meg a teljes elmebajtól, és bosszantott már fel kora reggel, mégis a házasságunk egyetlen állandója. Egy darab fém, ami, akár csak az a darab papír, az összetartozásunkat jelképezi. Elérzékenyülök, ahogy eszembe jut a pillanat, amikor sírástól elhomályosult tekintettel néztem Niall arcát, mikor felhúzta az ujjamra. Megállíthatatlanul folytak a könnyei, alig látott, elsőre neki is koccant a gyűrű a körmömnek, és csak második próbálkozásra került a helyére.
Még most is libabőrös leszek, ha az esküvőnkre gondolok, mert bár rengeteg jó dolog történt velem az életben, az tényleg életem legszebb napja volt, mert hűséget fogadhattam egy olyan embernek, akit valószínűleg meg sem érdemlek, mert hisztérikus, makacs, gyanakvó és elviselhetetlen vagyok, ha csak egy kicsit is megbántva érzem magam, erre pedig kitűnő példa volt az elmúlt fél év. De tudom, hogy nála jobban nem szeretek senkit és kötelességemnek érzem ezt valóban be is bizonyítani. Ez pedig csak felidegesít, hiszen nincs meg a tökéletes terv a fejemben, még csak nem is körvonalazódott a lényeg. Csak azt tudom, hogy cselekednem kell.
Halk motoszkálásra figyelek fel, és döbbenten veszem észre, hogy Sonia betiped a szobába. Egy ideig próbálkozik a lépegetéssel, de hamar feladja, és négykézláb folytatja az utat hozzám.
- Te meg hogy szöktél meg, rosszaság? - ahelyett, hogy felkapnám az ölembe, leguggolok elé, és hagyom, hogy ismét két lábra álljon. Ingatag még egy kicsit, de ha bele tud kapaszkodni a kezembe, akkor határozottabbá válik, és egész sokáig képes sétálgatni.
Most is ezt csináljuk, ahelyett, hogy pakolnék, a lányom kezét fogom, és engedem, hogy arra menjen, amerre csak akar. Elindul a folyosó felé, ahol sokkal több hely van, mint jelenleg a hálószobánkban, ugyanis a bőröndöm még mindig ott hever az út közepén, körülötte meg azok a göncök, amiket Britannynek szánok.
- Na hová menjünk? Vissza a szobádba? - lehajolok az arcához, és hiába beszélek hozzá, Sonia csak megy,
Lassan elérünk a lépcsőhöz, ahol viszont már az ölembe kapom, visszafordulok vele a hálószoba felé, és arra igyekszünk tovább.
- Segíts anyunak pakolni, hogy minél hamarabb odaérjünk apuhoz, jó!? - még mindog ott tartom a kezeimet a két oldalán, de már csak néhány ujjunk akasztja össze.
- Appaa - furán kibukik belőle ez a kis szócska, nekem pedig azonnal ellágyul a szívem, mett anyira édesen igyekszik beszélni.
- Igen, apához megyünk. Nagyon jó lesz - megpuszilom mindkét tenyerét, majd felültetem az ágyra a hatalmas díszpárnák közé, hogy azokat paskolja és pakolgassa, amíg én bepakolom a maradék holminkat.
Két közepes bőröndöt tömök tele ruhákkal, kicsi takarókkal, pelenkával, krémekkel meg játékokkal, és mire végzek, mindketten megéhezünk.
A baj csak az, hogy minden, ami itthon van, és kenne időnk megenni, az néhány hideg pizzaszelet és Sonia kajái, így amíg melegszik az ő üveges ebédje, addig összedobok magamnak egy tartalmasabb szendvicset.
- Kopp-kopp - Harry és Britanny nem sokal az után esnek be, hogy leülök én is. - Sziasztok!
Sojia arcára hatalmas mosolyt húz, és mindkét kezével Harry felé nyúl.
- Szia te kis szépség! - leguggol mellé és össze-vissza cuppog az arcán.
- Sziasztok - döbbenten pislogok a szánalmasan kinéző, háromszögre vágott kenyeremmel a tányéromon.
- Gondoltam, hogy erre nem lesz időd, na tedd el innen azt a vackot - Britanny elvedzi a tányérom, és a helyére tesz egy dobozkát, amiben valami zöldséges csirkés tészta van. - Hoztam mindhármunknak. A vacsit Harry intézi majd.
- Nem kellett volna srácok, tényleg!
Amint belekezdek, mindketten felemelik a kezüket, hogy felémfojtsák a szót.
- Ne ezzel foglalkozz most. Nincs olyan sok időnk, menj készülődni. Készíts elő valami csini ruhát, menj el tusolni, mert még el kell intézni ezt-azt indulás előtt. Este nyolckor száll fel a gép, beülünk egy taxiba és elmegyünk Louishoz.
- Mi? Louis is ott van? - csak pislogok meglepettségemben, és hol Harryre, hol Britannyre nézek.
- Cica, mindenki ott lesz, Louis Freddievel, Zaynék, Liam, néhány közeli jóbarát, te, Sonia, és mi Harryvel. Dupla születésnapot tartunk. Kaja, pia, vendégek, ajándékok, és így együtt lesz a kis családotok - úgy beszél, mintha ez a világon a legegyértelműbb dolog lenne. Én pedig se köpni, se nyelni nem tudok, és azt hiszem, legalább annyira meglepődtem, mintha az én bulim is lenne.
- De...
- Semmi de! Már mindent megszerveztünk, Liam eleget túlórázott a projekten, szóval ne merd keresztbehúzni a számításainkat, Eire! - Harry segít a keresztlányának elfogyasztani az utolsó pár falatot, majd felkapja a karjaiba és ringatja, szeretgeti, a hátát simogatja.
- Rendben - megsemmisülve szúrom a villámra fel a tésztát, és tág pupillákkal eszem tovább. - Akkor csak annyit mondjatok, hogy mennyire lesz puccos a dolog.
- Szivi, a lehető legpuccosabb - Britanny is leül mellém és kinyitja a saját dobozkáját. - De ne aggódj, megyek, megmondom mit vegyél fel, mielőtt még magadra rángatsz valami kiskosztümöt.
- Hé!
- Nincs mit - teli szájjal vigyorog, és miközben eszik, azzal szórakoztatja magát, hogy hol Soniának integet, hol rajtam és a reakciómon nevetgél.
Így nem nagyon marad más választáson, miután elfogyasztom az ajándék ebédem, felrongyolok vissza az emeletre, egy kupacba rakom a promóciós ruhákat, és a szekrényemben maradt darabok közt válogatok, de egyik sem tetszik annyira. Vagy túl lenge, vagy túl szoros, vagy kényelmetlen, vagy nincs hozzá normális cipőm, vagy kismama koromban hordtam, vagy már egyáltalán nem tetszik. Sírhatnékom van, érzem, hogy felszakad bennem egy hártya, ami alól kibuggyan és feltör minden bennem szunnyadó stressz, félelem, aggodalom, és más dolgok is, amiket nem igazán tudok megnevezni, de szorongok tőkük még úgy is, hogy tisztában vagyok a ténnyel, mennyire felesleges mindez.
- Eire, minden rendben? - Harry félve lép be. - Miért sírsz, szivike?
- Nem tudom, biztos csak a pengeélen tancoló hormonszintem - mindenféle megjátszás nélkül mosolygok, és a melegítőnadrágom zsebét gyűrögetem. - Biztos szükség van ekkora felhajtásra?
- Évek óta így élünk. Sokat dolgoztok, te is, Niall is. Legalább ilyenkor engedd meg magatoknak azt, hogy lazítsatok, pihenjetek, érezzétek jól magatokat. - Olyan jó barát, amit én már tényleg nem tudok felfogni. Hű, igaz barát, aki megmondja, ha ostobaságokat csinálok, sőt, elég hangosan tudja magyarázni ezeket, de amikor kell, akkor pár mondattal, néhány jó szóval visszaadja mindazt a hitet, ami évek alatt lassacskán elkopott bennem.
- Azt hittem, hogy végre a sarkadra állsz. - Becsukom a szekrény ajtaját és leülök mellé az ágyra.
- Mire gondolsz? - Egyik kezével a szétdobált ruhák közt turkál.
- Britannyre. Emlékszel, mit mondtam mielőtt elmentünk Niallel vacsorázni!?
- Hogy hívjam fel. Tudom, de azt gondolom arra értetted, ha női segítségre lenne szükségem, vagy nem bírnék el egyedül Soniaval. Vagy tévedek? - ismerős kis gödröcskék tűnnek elő az arca két oldalán. Nyilvánvalóan tudja, mire gondolok, és reméltem, hogy ezzel legalább egy kicsit megpiszkálom a lelkiismeretét, de még nem tudom eldönteni, pontosan mit gondol most, mit akar ezzel elérni, vagy miért viselkedik így.
- Arra gondoltam, hogy nem kell udvariasságból kerülgetnetek egymást. Persze nem akarom erőltetni a dolgot, de szemlátomást jól megvagytok együtt. - Feszegetem a jóízlés határát, és figyelem a reakcióját, ám Harry megmarad a békés, nyugodt önmagának.
- Jó páros vagyunk, ezért is leszünk életünk végéig remek keresztszülei Sonianak, számíthat ránk bármiben, de ha igazán őszinte akarok lenni, nem lenne jó ötlet ebbe belebonyolódni nagyon. Ha érted, mire gondolok - félreérthetetlen grimaszokat vág, és én ebből mindent megtudok azonnal.
- Csak mondtam. És hogy tudd, engem nem zavarna, és Niallt sem - felkapom az egyik sötétzöld maxiruhát, amit eredetileg Britanny megkapott volna tőlem, és inkább behajtogatom az én bőröndömbe.
- Gigi boztos tud neked szerezni valamit, vagy hoz bákitől, egy szavadba kerül. - Megmosolyogtatja az enyhe undor, amit a rengeteg virágos és rövid kis anyagok iránt érzek, és talán egyike azon keveseknek, akik nem akarnak arra bátorítani, hogy anyaként úgy öltözködjek, mint egy csitri, akinek ég ott van a tojáshéj a fenekén, de már mutogatni akarja magát.
- Nem akarom kihasználni ezt most, köszönöm. Ez sem volt még rajtam.soha, szóval majd behúzom a hasam, belepréselem magam, és pár órán át ebben tipegek, amíg ájulásközeli állapotba nem kerülök.
Mindketten hangos nevetésben törünk ki, és egymás karjaiba borulunk.
Azért is szeretem Harryt annyira, mert az első perctől fogva olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha mindig is ismertem volna, és soha egyetlen egy másodpercre sem rendült meg a bizalmam az iráyába. Tisztában voltam vele, hogy mikor fog mellettem állni, és bár néha átfutott az agyamon, hogy talán Niall pártját fogná, rettenetesen meglepődtem, amikor a legmélyebb pillanataimban itt volt nekem, mintha csak megérezte volna, hogy szükségem van a társaságára, a bíztatására és arra is, hogy rám szóljon a hülyeségeim miatt.
- Na gyerünk, fejezzük be ezt, és pakoljunk be a kocsiba. Még sok dolgunk van ma! - Elkapja az arcom és hangos, cuppanós puszit nyom a homlokom kellős közepére.
A már összepakolt táskák egy részét felkapja a vállára, amíg én lezárom a kisebbik bőröndöt is, majd követem őt. Még azért egy utolsó pillantást vetek a fürdőszobára, hogy kihúztam-e mindent a hosszabbítókból, és elpakoltam-e tényleg minden fontos dolgot, de azt hiszem ennél többet nem tehetek az utazásunk érdekében. A biztonság edvéért azért bezárom az összes ajtót, amihez van kulcsom, becsukom az abalkokat, és csak ezután megyek le a többiekhez a nappaliba, akik már útra készen ücsörögnek. Britanny épp Sonia lábára próbálja felkönyörögni az egyik cipőjét, ami kiköpött olyan, mint a sajátja, és Harryé.
Egy lopott pillanatot megengedet magamnak, hogy úgy nézzek rájuk, mint egy családra, és komolyan nem tudom elhinni, hogy ők ketten még soha csak meg sem fogták egymás kezét, mert fogalmam sincs mitől, de elképesztő összhang van köztük. Olyasmi, ami nem alakulhat ki két különálló ember közt, akik legfeljebb barátok. Át akarok látni rajtuk, de nem mondanak semmit, és semmilyen más jel nem utal arra, hogy bármi is lenne vagy lett volna köztük, de azért még gyanakvó maradok, és puhatolózni fogok. Elvégre, van rá egy fél napom.
- Mehetünk? - Kérdezem vidáman, és mint az előbb, amikor Harryre mosolyogtam, most is annyira valóságosnak érzem az izgatottságom, mint még soha. Egy hajszálnyit sem játszom meg az örömöm, mert már rettenetesen várom, hogy fáradtan, nyűgösen, kialvatlanul, mégis boldogan megérkezzek Los Angelesbe, és meglepjem életem szerelmét azzal, hogy meglátogatom őt a lányunkkal, és megünnepelhessem mindkettőjüket a legjobb barátaink, zenésztársaik és ismerősök körében.
- Így jössz? - Brits felhúzza a szemöldökét, és felém bök a fejével.
- Mi? Ja, basszus. - A nagy rohanásban megfeledkeztem arról, hogy mi van rajtam, de még ez sem tud hatni a jókedvemre. Eldobom a táskát, amit magammal rángattam fentről, és felszaladok, hogy átvegyek egy farmert és egy mintás blúzt. Kikapok a szekrényből egy pulóvert, mert bár amikor leszállunk nyár lesz, itt már kezd hűlni a levegő.
Visszarohanok a földszintre, és igyekszem behozni a lemaradásomat a többiekhez képest.
- Amíg felveszed a cipőd, elkezdünk kipakolni, jó? - Britanny Soniaval a karján beszél, és mire bármit is mondhatnék, már el is indul.
Egy utolsó utáni ellenőrzést követően én is felkapok két kézipoggyászt, amit Harry nem vitt ki, majd bezárom magam után a bejárati ajtót.
- Biztos megvan mindened? - Kérdezi Harry, és mikor bólintok, beindítja az autót.
A gyomrom liftezik, alig tudok koncentrálni, így ki is maradok a beszélgetés nag részéből, de amikor megállunk Britanny lakásánál, és az ő egyetlen táskáját is bepasszírozzuk a csomagtartóba, valamivel nyugodtabb leszek.
- A többiek már kint vannak, pár hete egyébként is kint dolgozik Liam, nemrég beszéltem vele, és minden kész. Niall még bent van a kórházban, így nem kell majd őt kerülgetni. - A reakcióm nem épp olyan, mint várná, ezért gyorsan hozzáteszi: - Nyilván arra gondoltam, hogy nagyobb lesz a meglepteés, ha nem szagol ki semmit.
- Jó, persze, értem.
Többet nem beszélgetünk, mert Sonia elalszik hátul Britannyval együtt, legfeljebb megjegyezzük, amikor egy-egy olyan dalt játszanak a rádióban, amit rég hallottunk, vagy már baromira ununk.
Niall
Annak ellenére, hogy megígérte, Zayn azóta sem tudott ejönni, ezért kénytelen vagyok teljesen egyedül tölteni a mindennapokat. Sosem volt még ilyen hosszú hat napot nyugalomban tölteni, úgy, hogy nem beszélek csak egy marékniy emberrel, nincs semmiféle fizikai kapcsolatom a külvilággal, legfeljebb annyi, hogy a kórterem ablakához sántikálok, és pihenek pár percet a nyitott ablaknál. Élvezem, hogy süt a nap, és teljesen más kilátás tárul elém, mint az otthonomban. Persze, az egy fikarcnyit sem rosszabb, ahogy ez sem jobb, csak annyira más, és a fájdalom és magány ellenére egy részem örül, hogy újra láthatom ezt a gyönyörű várost. Ha csak egy apró résézletét is, és csak innen, akkor is. Hiányzott, mert szeretem, és szívesen töltenék itt több időt, de amíg Sonia ilyen kisi ,nem rángathatom időzónák tömkelegén keresztül az önző vágyaim miatt de a lányok nélkül rettenetesen nehéz utazgatni. Most sem könnyebb, csupán célszerű.
Visszabicegek az ágyhoz, ennyi idő bőven elég volt talpon, muszáj pihentetnem a térdem, hogy még kora este tudjak pár percet sétálgatni.
Végső megoldást az nyújt, hogy legalább telefonon tudom nézni azokat a meccseket, amik érdekelnek, híreket olvasgatok, és ha ezt megunom, még mindig lapul valahol egy könyv, amit az orvosom hozott be nekem unaloműzőként.
Az esti vizit előtt még egyszer megpróbálom felhívni Eiret, de ekkor már ki is van kapcsolva, ahogy Britanny, Harry és Liam is. Furcsa, hiszen nagyon ritkán történik ilyen, legfeljebb akkor, ha repülnek, de tudtommal mindannyian otthon vannak, mert megígérték, hogy fél szmüket a családomn tartják, Eire pedig szinte sosem kapcsolja ki a mobilját, a nap huszonnégy órájában elérhető a hét minden napján, pontosan abból kifolyólag, hogy elég sok időt töltünk távol a másiktól, másrészt pedig a munkája miatt is fontos, hogy bárki fel tudja hívni még a legőrültebb időpotokban is.
- Szia! Reméltem, hogy most már tudunk beszélni. Hiányzol, hívj vissza, kérlek! Szeretlek. - Rutinosan hagyok üzenetet, és újra tizenkét évesnek érzem magam, amikor még vezetékes telefonunk volt otthon, és a barátaim otthoni telefonjának rögzítőjére beszéltem.
Hiába próbálok aludni, az után, hogy megkapom az esti gyógyszereimet, és megnézik a műtét nyomait csak forgolódok, vagyik csak a fejem fordítom egyik oldalról a másikra, ugyanis a friss kötés miatt mozdulni sem tudok.
Így telik az egész éjszaka, alig alszom néhán yórát, amikor viszont sikerül elaludnom, folyto benyit valaki, reggelit hoznak, ellenőrizgetnek, vagy felhív valaki, hogy hallotta, mi történt, és reméli jól vagyok. Valójában nem vagyok túl jól, szeretnék aludni végre, de ezt nem mondhatom, csa finoman utalok arra, hogy nehéz úgy pihenni, ha sem szellemileg, sem fizikailag nem terhelem le magam, ezért nagyon sokáig fent vagyok.
Aztán történik valami. Kora délután, amikor épp a plafont bámulom, és azt keresem, vajon van-e egyáltalán bármiféle hiba, vagy sérülés a falakon - nics egy sem - ismét nyílik az ajtó. Már szinte látom, hogy megint kapok valami krémet, vagy a fejemre olvasnak, amiért megint orvosi felügyelek nélkül járkálok, de nem ez történik. Apró zajok, topogás hallatszik a folyosóról, és egy ismerős hang, ami bíztatóan szól.
"Menj csak."
És néhány pillanattal később a lányom lép be, az anyukája kezét fogva. Elkap a szédülés, és a szívem a torkomban dobog, és érzem, hogy a vratlan meglepetéstől még egy kósza könnycsepp is gömbölyödni kezd a szemem sarkában.
- Nézd, kivan itt Sonia! Apa - belepuszil a hajába, és lazábban fogja a kezét, és csendben szipogva emeli rám a tekintetét. - Úgy hallottam, hiányzunk.
Nem kell sokat várnom, amint Eirera nézek, ugyan azt a meghatottságot látom rajta, mint ami a mellkasomat feszegeti belülről.
- Hogy kerültök ide? - Meglepetten pislogok rájuk, a könnyeimmel küzdve, de mielőtt választ kapnék, a lányom máris a karjaimban van. Boldogan szuszog a fülembe és a pici kis tenyerét az arcomra téve ad puszit. - Szia, Hervegnőm - belepuszilok a nyakába, és beszívom az édes babaillatát.
- Meglepetés - Eire is leül mellénk, és a szabad kezem szorongatja. - Hogy érzed magad?
- Viccelsz? Most? Remekül. Már nem is fáj semmi - megszorítom a kezét, és elemelkedek az ágytól, hogy elérjem őt.
Mintha évek óta nem csókoltam volna meg, és ha hinnék az ilyen hókuszpókuszokban, még azt is hihetném, hogy ez az, ami meggyógyít majd végül és azonnali fájdalomcsillapító hatása lenne. Sajnos nincs így, a térdem még mindig érzékeny, és fáj, de legalább itt vannak velem a lányok, akikért élek, és akik miatt igyekszem most is minél hamarabb felépülni, és alig várom, hogy megint normálisan mozogjon minden tagom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése