34. Várni foglak!

Niall 

Kedvetlenül tengődöm Louisnál, már mindketten kikészítettük a motyóinkat az előszobába, útra készek vagyunk. Soha nem volt még ilyen, legalábbis nem emlékszem olyanra, hogy nem az utolsó pillanatban kapkodunk még a fejünk után, hanem pedáns rendben sorakoznak indulás előtt már órákkal a táskák és bőröndök.

- Miért nem hívod fel? - akárhányszor elhallgatok, Louis rögtön ezt kérdezi, ennek ellenére még mindig nincs rá megfelelő válaszom.

- Minek? Most csak pár napra megyünk. Volt, hogy egy hétig nem beszélt velem, kibírjuk most is - igyekszem elfojtani magamban a dacc érzést, nem akarok kifakadni megint.

- Akkor legalább áruld el, mitől vagy ilyen mogorva. Min vesztetek össze? - kiveszi a kezemből a könyvet, amit a konyhapulton találtam. - Nem is olvasod, tedd már le Niall, és válaszolj. 

- Miért akarja mindenki tudni? - nem vagyok ideges, csak morcogok, mint valami rossz pukkancs.

- Mert segíteni szeretnénk! Ha nem szólsz egy árva szót sem, attól nem lesz jobb. Szívesen  beszélek Eireval, hiszen a barátom, kedvelem őt, de ha nem mesélsz semmit, akkor csak állok majd telefonnal a kezemben, és hebegek minden megjegyzése után. Niall, kérlek.

- Semmin. Vagyis nem tudom. Egyszerűen csak felbosszantott, mert a fejébe vette, hogy megkeresi Z-t, én meg kiakadtam, és kiabáltam. Nem az a bajom, hogy fel akarja venni vele a kapcsolatot, mert ahogy magamat ismerem, egy szép nap én is fel fogom emelni a fenekem és megkeresem, mert nem akármilyen évek vannak a hátunk mögött, de még nem tudtam megbocsátani neki a legutóbbi dolgot, sőt, magamnak sem. Inkább az zavar, hogy a hátam mögött tette mindezt.

- Te is a tudta nélkül szerveztél meg millió dolgot, nem?

- De most jobb volt nálam - gúnyosan elmosolyodok, mert valóban ezt érzem. Sem a harag, sem a düh nem elég erős bennem, egyszerűen csak bosszant, amiért egy ügyes kis boszorkány és mit sem vettem észre az ügyeiből, ellenben én lebuktam. Tudom, hogy meg kéne bánnom, amit a fejéhez vágtam, de nem megy. Még mindig úgy gondolom, hogy igazam volt, és most az egyszer neki kellene bocsánatot kérnie tőlem.

- Felhívom - meg sem várja, hogy mit mondok erre, telefonnal a kezében rohan ki a teraszra, az ajtót behúzza maga után és rágyújt. Néhány másodperc múlva nosolyogva magyaráz valamit, hevesen bólogatva nevet. Én meg csak állok egy helyben, és azon gondolkodom, hogy miféle bolondok háza lett az életemből. 

Teljesen abszurd, hogy összeveszünk a feleségemmel valamin, később pedig a legjobb barátomnál kanapészörfözök, hogy ne keltsem fel a családom az éjszakai pakolászásommal. Louis pedig ennek ellenére vidáman cseverészik Eireval, akinek a hangulatáról és kedvéről fogalmam sincs, mert épp hisztizek és daccból fel sem hívom, hogy megbeszéljük ezt az apróságot normális felnőtt emberek módjára. 

Kiveszek a hűtőből egy üveg sört, kinyitom és elsétálok vele a tévéhez. Úgy teszek, mintha nem lennék ideges és kíváncsi, unott arccal kapcsolgatok az értelmetlen csatornák közt, még a sportok sem kötnek le. Találomra kiválasztok egy zenecsatonát, és egy tömegsláger ütemét dobolva kezdem piszkápni a telefonom. Sűrűn okdalra pillantgatok, de Louis csak beszél és beszél, monoton bólogat és nevet. Egyszercsak oldalra biccenti a fejét, megváltozik az arca. Mindenbizonnyal Sonia is hozzá kívánt szólni a beszélgetésbe hangos nevetéssel vagy sikkantásokkal, máskülönben nem vigyorogna ilyen bárgyú fejjel. Félreértés ne essék, örülök, hogy ennyire szeretik, mert tudom, hogy Sonia is legalább annyira imádja őket, és kötődik hozzájuk, mint ahogy a srácok bálványozzák a lányom és rajonganak érte, de azt hiszem, féltékeny vagyok, amiért búcsúzáskor Soni rám se hederített, teljes nyugalomban pakolgatta ki a kedvenc játékait a rózsaszín elefántos szőnyegére. Igazán szerencsés kis fruska lesz, mert ha a szüleit majd utálni fogja, és cikinek érzi felhívni őket, Liam, Harry és Louis mindig ott lesznek neki, még ha a világ túlfeléről is kell segítséget nyújtaniuk, akkor is.

Eire

Idegesen járkálok a kezemet tördelve, mert már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy jó döntés volt elküldeni az üzenetet. Mi van, ha haragszik rám? Rém kellemetlen lenne, és még meg is tudnám érteni őt. Hiszen miért is ne? A férjem nekiesett, én meg az első ütésnél csak álltam és a vizes kezem törölgettem a ruhámba. Gyakorlatilag hagytam, hogy megverje őt Niall.

Amikor megszólal a telefonom, kis híján elájulok a rémülettől, botladozva esek neki az asztalnak, meg is ütöm a sarkával a lábam.

- Basszus - hangosan felszisszenek, de már emelem is a fülemhez.- Szia Louis, mi baj?

- Hello, baj? Miért lenne baj?- hallom hogy beleszív a cigarettájába, hirtelen én is megkívánom. Utoljára akkor gyújtottam rá, mielőtt az oltárhoz sétáltam. Vagy részegen hajnalban az esküvő után. - Jól vagy?

- Persze, csak nekimentem az asztalnak- saját magamon nevetek, idegességemben kopogok az asztallapon. Őszintén? Semmi kedvem bájologni vele úgy, hogy tudom, Niall nála alszik ma. - Veletek minden rendben? Bepakoltatok mindent? Vagy kell még valami, átvigyem?

- Ne aggódj, minden kész van. Csak gondoltam felhívlak, mert nem sokára kirugdosom a férjed a tévém elől és elküldöm aludni. Jól vagy?

- Hogyne, persze - észrevétlenül párolog el lassan a stressz és félelem, ami mindezidáig rámnehezedett.- Csak már olyan rég kellett izgulnom amiatt, hogy elutaztok. Elszoktam tőle.

- Hallottam, hogy veszekedtetek. Eire, minden rendben? - fogalmam sincs, mit kéne mondanom, így inkább egy ideig csak csendben ácsorgok, végül csak ráveszem magam. Beszélni kezdek, és amint az első szavak elhagyják a szám, nincs megállás. Fáradhatatlanul hadarok arról, mennyire sajnálom, amiért nem szóltam Niallnek arról, hogy fel akarom keresni Zaynt, viszont daccból tettem, mert ő is titkolózott.

- Fogalmam sincs, hova vezet majd ez az egész. Victoriához is nem mentünk már hetek óta, amióta meg hazajöttünk anyáméktól, megint csak veszekszünk. Nem tudom mit csináljak, Louis. És gonosz dolog tőlem, de azt várom, mikor történik valami tragédia, mint apa halála, hátha megint egy kicsit magunkba nézünk, és normális emberekként beszélünk egymással.
Csend. Másodpercekig nem érkezik válasz, és már épp kezdem magam rosszul érezni amiatt, hogy rázúdítottam a problémáim egy hosszú, fárasztó utazás előtt Louisra, akinek így is megvan a saját maga baja, amikor meghallom a nevetését.
- Eire, nincs semmi baj. Csak elfáradtatok. Nyolc nap múlva hazavizem neked Niallt és higyj nekem, úgy fogtok örülni egymásnak, hogy egymás nyakába estek majd a bejáratnál - jólesnek a szavai, bár ez az utolsó gondolatom. Semmi esélyt nem látok arra, hog ez valaha bekövetkezzen, de ráhagyom.
- Lou, butaság lenne most megkeresni Zaynt, ugye? - tulajdonképpen nem is attól tartok, hogy Niall mit szólna, mert azt már tudom, de komolyan tartok Zayntől.- Mi van, ha látni sem akar? Ahj, nem kellett volna írnom neki, mi?
- Tehát már meg is kerested Z-t - nem kérdezi, sokkal inkább kijelentésnek szánja, és valami megváltozik a hangjában. Nem rossz irányba, ami fura. Érezni rajta valami rejtett izgatottságot, ami ad némi reményt.- Nem gondoltam volna, hogy te leszel az egyetlen közülünk, aki elég tökös lesz a történtek után felkeresni.
- Ja, én meg azt, hogy Niall ezen ennyire ki fog borulni, azok után, hogy valószínűleg hetekig titkolta, hogy mire készültök.
- Nem akarta, hogy kiborulj miatta.
- Sajnálom, hogy nem ismer. Már akkor tudtam, mire vállalkoztam, amikor összeköltöztünk. Mondd, Louis hányszor okozott problémát az, hogy a munkátok ezzel jár? Ha elmondta volna, ha beszélgetnénk, tudná, mennyire örülök annak, hogy végre megint azt csinálhatja, amit a legjobban szeret ezen a világon! Csak annyit kellett volna tennie, hogy elmondja.
- Hidd el, csak attól tartott, hogy még jobban széthullik ez az egész. Liam csak abban az esetben hajlandó elindulni, ha te nem neheztelsz emiatt ránk.
- Remek. Már ketten is elfelejtették, hogy mi a véleményem erről. Tudod mit, Louis? Nem érdekel. Hazudott? Ez van. Csak kérlek, vigyázzatok magatokra, és ha bármire, de tényleg bármire szükségetek van, legalább te vésd az eszedbe, hogy rám számíthattok.
Én minden szavam komolyan gondolom. Annyira, hogy ha Niall most azt mondaná, menjek vele, mert nem akar sokáig távol maradni a lányától, úgy érzem, megtenném. Gőzöm sincs, honnan vettem a bátorságot, de annyira elkeseredtem a helyzetünket illetően, hogy most azonnal képes lennék összepakolni a fél házat, és ideiglenesen Los Angelesbe költözni Niall miatt, és azért, hogy végre legyünk túl ezen a szörnyű időszakon.
- Oh, Eire. Nem is értem, miért nem az én feleségem lettél - jóízűen nevet, és azon kapom magam, hogy átjár a beszélgetésünk abszurditása és én is vele együtt nevetek. Pedig még mindig sajog a lábam.
- Na jól van, indulás, Lou, holnap korán keltek. Vigyázzatok magatokra - képzeletben elhessegetem őt a szobája felé, és mint egy szugorú anya, ágyba küldöm.
- Piszok szerencsés Niall, és esküszöm, hogy rádöbbentem. Bízz bennem - ha most meg kéne szólalnom, ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy elcsuklana a hangom és bőgnék, mint egy kölyök kutya, akit most szakítottak el az anyukájától. - Jó éjt, Eire. És puszilom Soniat.
- Jó éjt, Lou - kinyomom a telefont és azzal a lendülettel le is dobom a pultra.
Mereven bámulok, képtelen vagyok bármi értelmes dolgot tenni,csak tengek, forgolódom egy helyben, feleslegesen pakolgatom a csészéket a konyhában, átrendezem a polcokat, a nem létező port söpörgetem félre a kézfejemmel. Sonia ebédjének maradékát is eltűntetem, elmosogatom a dínós étkészletet, kimosom az üvegcsét és a szelektívbe hajítom. Újra letörölgetek mindent. Nem tudok mit kezdeni magammal, már most hiányzik Niall, hogy heverésszen a kanapén, tévézzen és a hasán altassa a lányunkat. Hiányzik, hogy hangosan nevessen a videókon, amit Liam küldözget neki vagy csak morcosan csoszogjon végig a lakáson.
Zsebre vágom a mobilom, és a babafigyelővel a kezemben leheveredek a nappaliban. Pont olyan pózban, ahogy Niall szokott, de rá kell jönnöm, hogy nem elég hosszúak a lábaim ahhoz, hogy kényelmes legyen, így leginkább egy begyógyszerezett makira hasonlíthatok, nem pedig valakire, aki épp a kiérdemelt délutáni pihenését tölti. Végső elkeseredettségemben bekapcsolok valami zenét, hátha az segít elterelni a gondolataim, esetleg ellazít, de már a második refrénnél ki kell kapcsolnom, ugyanis a telefonom veszettül rezegni és villogni kezd. A szám ismeretlen, ezért habozok, hogy felvegyem-e vagy sem, mert ha valamelyik újságtól vagy rádiótól hívnak, akkor élből elküldöm őket—a kérdés csak az, hogy mindezt hogy próbálják mocskos pénzért eladni és etetni vele a pletykára éhes lakosságot. De emellett hívhatnak az irodából is, vagy, ami a legmerészebb gondolatom, hogy a nővérem, Erin, vagy valamelyik rokonom keres, tekintve, hogy elég jók vagyunk abban, hogy felkavarjuk az állóport, amire remek példa a temetésen vagy az utána tartott állófogadáson történt incidensek valamelyike.
- Eire Reed, tessék - igyekszem normálisnak tűnni, a hangom komoly és határozott.
- Szia, Zayn vagyok. Nem zavarlak? - egy pillanat alatt kifut a vér az ereimből, izgatottságomban majdhogynem elájulok, remeg kezem-lábam, de boldog vagyok.
- Nem, dehogy zavarsz! Úristen, ha tudnád, mennyire örülök, hogy felhívtál! - valóban így érzek, gyerekes rajongással várom, mit akar mondani. Mint amikor a legjobb barátod fogalmazást ír rólad, és te büszkén bólogatsz.
- Olvastam, amit írtál, és én..nos, ne haragudj, ha nem voltam egyértelmű a legutóbbi alkalommal, de jó, hogy még mindig barátnak tekintesz.
- Persze, hogy az vagy! Z, te mindig is a barátom maradsz, akármekkora seggfej is legyen Niall.
- Nem az, egyáltalán. Provokáltam, nem kellett volna hozzávágnom azt az utsolsó mondatot.
- Nem kell mentegetőznöd. Nekem nem. 

- Valami baj van? Furcsa a hangod. Ugye nincs semki Soniaval?

- Nem, semmi. Minden rendben van velem- mosolyogova kezdek el járkálni. - Csak azért szerettelek volna megkeresni, mert a legutóbbi találkozásunk rádöbbentett, mennyire hiányzol, és most, hogy Niall nincs itthon legalább nyugodtan tudunk beszélni. Feltéve, ha nem a tengerentúlon vagy, mert akkor nem akarlak ébren tartani feleslegesen. 

Hadarok, mert továbbra sem sikerült feldolgoznom a tényt, hogy Zayn ilyen gyorsan visszahívott.

- Még nem sikerült kihevernem az időeltolódást, nemrég értem haza Londonba. Jó lenne ébren maradnom most, hogy ne virrasszam át ezt az éjszakát is - hirtelen, akár a villámcsapás, úgy villan be a nagy ötletem, mivel tudnám eltölteni a nap hátralevő részét úgy, hogy legyen is bármi értelme.
- Nincs kedved átjönni? Sonia még úgysem ismer igazán, ráadásul se te nem alszol el ideje korán, se nekem nem kell egyedül ülnöm a négy fal között - miközbe beszélek, a saját ötletemtől fellelkesedve masírozok vissza a konyhába, és megkeresem a leggyorsabb aprósütemények receptjei közül azt, amit hirtelen el tudok készíteni, és rendelek valami vacsorát is.
- Jó ötlet ez? Nem akarok kellemetlenkedni, vagy vitás helyzetbe kerülni.
- Z, nem kellemetlenkedsz, hisz én hívtalak! A viták meg nem érdekelnek senkit!- meglepően pozitív és lelkes vagyok, kis híján elérem azt a szintet, ami már rém idegesítő, ezért visszafogom magam.
- Köszönöm, ebben az esetben akkor élnék a lehetőséggel.
- Várni foglak! - elköszön, rajtam pedig teljes mértékben eluralkodik az az érzésem, hogy győztem, és talán most visszakaphatom egy kicsit a barátomat.