29. Takarodj innen!

Sziasztok!

Sajnos, nem sajnos, ma nem tudtam bemenni az óráimra, aminek azért egy kicsit örülök, mert így nem kell még késő éjjel is a részt pötyörésznem, hanem szép kényelmesen be tudtam fejezni, és végre volt időm foglalkozni vele, de azért picit lelkiismeretfurdalásom van, mert kihagytam még egy pénteket. 

Remélem tetszeni fog nektek, én személy szerint élvezem azt, ahol tart a történet, és már alig várom, hogy megtudjátok a folytatást!

❤

xx Lu

Niall

Némán nyammogok a reggelimen, míg Eire egyetlen csésze kávé és pár falat zabkása felett ücsörög. Nem eszik, csak piszkálja a tányér tartalmát, a szeme alatt sötét karikák húzódnak. Semmi esélyt nem látok arra, hogy normális ételt egyen, vagy hogy egyáltalán leerőltessen akár egy falatot is a torkán, amit meg is értek valahol, hiszen éppen az apját készül eltemetni.

Elképzelni sem tudom, milyen érzések kavarognak benne, hogy mire gondolhat. Csak a hófehér arcát látom, a meg-megremegő sötét pilláit és a véresre harapdált ajkait.

Szeretnék tenni valamit érte, valamit, ami segít neki túlélni, de nagyjából ez kimerül abban, hogy átvállalom Sonia felügyeletét, és idefuvarozom a legjobb barátainkat, hátha nekik sikerül legalább egy félmosolyt kicsalogatniuk belőle.

- El kell mennem a srácokért. Sietek vissza, rendben? - megérintem a haját, ami leér a könyökéig. Végigsimítok rajta, míg ő csak lomhán bólint. Szinte észre sem venni, hogy megmozdult.

- Vigyázz magadra az úton - csak akkor hallom a hangját, mikor már rajtam van a cipőm és belebújok egy pulóverbe.

- Rendben - ígérem, és magára hagyom.

Valójában nem azért sietek, hogy minél hamarabb elhozhassam Liaméket, inkább azért, hogy minél kevesebb időt kelljen egyedül töltenie Eirenak. Tökéletesen el tudja terelni a temetés minden gondolatát, és legyen bármennyire is jó anya, nem szeretném, ha Sonia megpróbálna túljárni az eszén, ami után magát, rosszabb esetben pedig magát és engem hibáztatna. Éppen ezért kihasználok minden lehetőséget a száguldozásra, jó néhányszor túllépve a sebességhatárt. Igazoltatás és baleset nélkül parkolok le a reptéren cirka negyven perccel indulás után, és a telefonomat figyelve várok. 

Louis neve villan fel a képernyőn, rövid, pár szavas üzenetet küld, hogy már leszállt a gépük, csak meg kell várniuk, míg egy utasszállítóról leszállnak és csak utána mennek a csomagjaikért.

A mai nap először mosolyodok el, mert eszembe jut, mi mennyire igyekeztünk normálisnak tűnni, pedig könnyedén idejöhettünk volna magángéppel. Persze mi szeretjük túlbonyolítani az életünket csak azért, hogy ne unatkozzunk annyira, és nehogy véletlenül kényelmesen utazzunk...! De nem mondok semmi rosszat inkább, mert ez Eire nevelési elveinek egyik fontos része, hogy Sonia tanulja meg, hogy nem hullik minden csak úgy az ember ölébe, és foggal-körömmel tiltakozik az ellen, hogy egy hangyányit is elkényelmesedjen az a kilenc hónapos gyerek, aki előbb lett világszerte ismert, mint hogy meg tudott volna fordulni a hátáról a hasára. Ráadásul egy olyan kislány a stratégiájának a témája, akinek a családneve Horan, és Harry Styles a keresztapja. Akkor is mindent megadnék neki, ha a bankszámlámon csupán néhány száz font lenne, nem hogy így. De még egyszer, nem mondok semmit, csak nézem majd, ahogy hazafelé Eire elkényelmesedve alszik a kialakított hálórészen, ezzel egy órára újra megadhassak neki minden luxust, amit előszeretettel írt ki az életéből, pedig megengedhetnénk magunknak, nem utolsó sorban pedig abszolút megérdemelné.

Húsz percet kell az üzenet elolvasásától várnom arra, hogy megpillantsam a fiúkat egy távolabbi ajtón kirontani. Liam és Harry elől, mögöttük Louis, és legnagyobb meglepetésemre Britanny siet a parkoló felé.

Felhívom Liamet, hogy merre induljanak, és mikor megtalálják a bérelt autót, sietősebb tempót kezdenek diktálni.

- Jó reggelt - kipattanok a kocsiból, amint ideérnek, és már nyitom is a csomagtartót, hogy bepakolhassanak.

- Szia - elsőként Britts borul a nyakamba, ami már csak azért is meglep, mert az utóbbi hónapokban távolságtartó volt, és ha rajta múlna, élve kínzott volna meg. Biztosan ez is valami női dolog, és Eire elmesélte neki, hogy nem kell feltétlenül eltenni engem láb alól egy szebb élet reményében.

- Szia -  viszonzom az ölelését, és igyekszem rezzenéstelen arccal venni, hogy megpuszil.

- 'Reggelt - Harry nem túl lelkes a korai indulás végett, de azért megpróbálja összeszedni magát. Csupán egy ruhazsák van nála, az iratai és a telefonja. Fél karral ölel át, és azonnal a feleségem iránt érdeklődik. - Eire hogy van?

- Őszintén? Legszívesebben minden lépését figyelemmel kísérném. Tegnap már túlesett az első vitán az anyjával, de szerencsére nem fajult el annyira. Erin megnyugtatta szerintem.

- Meredith nem változott semmit, mi? - látom Britannyn, mennyire csalódott, ugyanis ő is azok közé tartozik, akivel nem volt hajlandó beszélni Eire családja a történtek, és a Londonba való átköltözését követően.

- Nem sokat - elveszem Louis és Britts csomagját, két pehelysúlyú táskát, és Liam kézi poggyászát. Mindannyian fáradtak, alig hogy beesnek a kocsiba, oldalra biccen a fejük, és egy emberként szuszognak nyitott szemmel.

Lehalkítom a rádiót, és mielőtt kihajtanék a városba vezető sztrádára, végignézek a társaságon. Hátul Liam és Louis, mellettem pedig Britanny fetreng bekötve. Álmosak, alig tudják tartani magukat, de itt vannak, mert Eirenak szüksége van rájuk. Ha már a férje alkalmanként teljesen idióta, legalább a barátai fantasztikusak, és ettől egy picit jobban érzem magam.

- Rettenetes idő van - állapítja meg Louis, mikor kiszáll a szálloda előtt az autóból. Valóban hideg esőillat terjeng a levegőben, és nem valószínű, hogy kisüt a nap, de egy kiadós zápor akkora klisé lenne, amit egy Daniel Steel regény sem bírna el, ezért bizakodva tekintek fel az égre.

- Miért, Londonban mi van? - érdeklődöm, még mindig a felhőzetet pásztázva.

- Sötét. Többnyire - morog Harry, és becsapja maga után az ajtót.

- Ne legyetek ilyen negatívak. Eirenak erre van legkevésbé szüksége - Liam kikapja a cuccait a csomagtartóból, és nagy lendületet véve indul el a recepció felé. - Ha pedig esni fog, nagy kaland. Nem lennék meglepve, ha ezen az átkozott szigeten szakadna.

- Igaza van - dünnyög Britanny, kicibálja a holmiját a járdára, és egy helyben állva várja, hogy mindannyian kövessük.

Tartok attól, hogy milyen látvány fogad majd minket, megkérem a többieket, hogy legyenek türelmesek a feleségemmel, mert nem biztos, hogy olyan nyugodt, mint amikor itt hagytam. Óvatosan lököm be az ajtót, a lányaimat keresem.

- Hahó, megjöttünk - hangomra előbújnak, Eire már felcsavart hajjal, harisnyában és köntösben lép elő, ölében Sonia, akinek már kész a frizurája, és fel is lett öltöztetve.

- Nézd, kik vannak itt! - eléjük lépek, és átveszem a megszeppent kislányt- Apa hozott vendégeket.

Harry mosolya felé kap, kacagva rugózik az ölemben, és rögtön tudom, hogy innentől kezdve bárki karba veheti, csak mi, a szülei nem. 

Azzal, hogy a srácok és Britanny felváltva vigyáznak Soniara, borzasztóan megkönnyíti a dolgunkat. Viszonylag nyugodtan veszek egy zuhanyt, míg Eire talpig feketébe öltözik. Egymást váltjuk, hol a fürdőben, hol a hálóban, és amikor nem látja, csak őt figyelem. Az apró hajtűket kihúzza tincsei közül, amik ettől hullámokban omlanak le a vállára. Igazít a szemfestékén- amit nem értek, mert szinte biztosan végig fogja sírni a nap hátralévő részét, tehát szerintem felesleges sminkelni, de ha ettől jobban érzi magát, bátrabbnak, ám legyen. Amíg a cipői közt válogat, igyekszem arra koncentrálni, hogy ezúttal jól gomboljam be az ingem, és mire elkészül, megtalálom a nyakkendőm is.

- Megkötnéd, kérlek? - aprót bólint, sötétvörös ajkait összepréseli, annyira koncentrál, hogy ne gyűrje meg az ingem. 

Vészesen közel áll hozzám, alig egy-két milliméter választ el tőle, amikor megigazítja a galléromat.

- Mennyire lenne pofátlan azt mondani, gyönyörű vagy ebben a ruhában? - még mindig itt áll előttem, szemeivel kétségbeesetten keres valamit a tekintetemben, de abban bizony nem láthat mást, csak hogy igazat mondok.

- Köszönöm - zavartan lehajtja a fejét. Tudom, hogy nem ildomos ezt mondani, vagy tenni, de szeretném valamiképp megpecsételni a bókom, és biztosítani afelől, hogy mellette leszek ma, holnap, minden nap. Finoman közelebb húzom magamhoz, az utolsó pillanatban gondolom meg magam, és az ajkai helyett a homlokára adok egy kissé elnyújtott, bátorító csókot. Arcát a nyakamhoz fúrja. Érzem, ahogy apránként kifújja a levegőt, és ettől libabőrös leszek.

Hetekkel ez előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy így álljunk, és kiabálás helyett csendesen összebújjunk. Hogy ki merjem mondani, mennyire szép, és ő ilyen közel van, karjaival erőtlenül kapaszkodjon a zakómba.

- Mennünk kéne - húzódik el hirtelen, ujjaival óvatosan megtörli a szeme alsó vonalát, hogy a könnyei ne mossák el a szemfestékét. Egyetértően bólintok, lesimítom a nyakkendőmet a mellkasomon, megvárom, míg felkapja a taskáját, majd együtt megyünk ki az előtétbe.

Mindenki átöltözött, Sonia boldogan csimpaszkodik Harrybe. Semmi sem tart minket vissza attól, hogy időben megjelenhessünk azon a szörnyű eseményen.

A recepciónál elhaladva jut csak eszünkbe, hogy sehogy sem fogunk elférni abban az autóban, amit béreltem, noha a legnagyobb szabad autót kértem, de az mindössze öt embernek ad helyet, és sehogy sem férünk be heten, ez tény.

- Hívunk taxit, nem kell túlbonyolítani - Liam már nyúl is a telefonjáért, de Britanny megálljt parancsol.

- Szólok anyáéknak, hogy erre jöjjenek, útbaesik nekik a szálloda - az én agyam teljesen lefagyott, de látszólag nem vagyok ezzel egyedül, valahogy Eire sem látja át a kialakult helyzetet, de örülök, legalább más használja a fejét, ha már mi nem tudjuk.- És akkor visszafelé nem kell emiatt ácsorogni, ki tudja, milyen idő lesz pár óra múlva - felnéz az égre, ahol a felhők egyre sűrűbbek, lassacskán egyetlen nagy sötét réteget képezve.

Fel sem fogom, mi történik, csak a feleségem figyelem, aki türelmetlenül kíváncsiskodik a bejáratnál, és csak akkor engedi ki teljesen a levegőt, amikor felismeri az autókat. 

- Drágám, ezer éve nem láttalak - Britanny szülei azonnal Eire nyakába borulnak. Egyik szemük sír, a másik nevet.

- Részvétem. Isten nyugosztalja édesapád - az idősödő férfi ölelésében szinte elvész Eire, mellette újra olyan, mint egy kislány. - Jó ember volt, remélem tudod.

- Persze - szipog, majd felém fordul. - Jane, Georg, ő a férjem, Niall.

- Niall Horan - nyújtok kezet, és meg sem lepődök, amikor a határozott kézfogástól elfehérednek az ujjaim.

- Örülök, hogy megismerhetlek, fiam! 

- Részemről a szerencse - majdhogynem vinnyogok, és csak akkor érzem, hogy visszaáramlik a vérem, amikor már mindenki kölcsönösen bemutatkozott.

- Niall, kedvesem - Jane, Britanny édesanyja elkapja  akarom, mielőtt ki-ki beszállna egy autóba. - Vigyázz erre a lányra. 

- Természetes, Mrs. ...

- Jane, hívj csak Jane-nek.

- Rendben, Jane. 

- A minap összefutottam Meredith-szel, nagyon rossz passzban van. Ne engedd, hogy veszekedjenek, rosszul venné ki magát, ha Jeff temetésén is állna a bál!

- Megteszek minden tőlem telhetőt - elillan a nyugtalansága, helyette kedvesen elmosolyodik. Nincs kedvem elrontani ezt az apró örömét, hogy tegnap már túlestek egy vitán. Inkább magamban tartom, és megnézem, tudok-e segíteni Soniat beültetni a kocsiba.

Liam és Louis Sonia két oldalára ülnek, próbálják elterelni a figyelmét, amíg kitolatok a parkolóból, de pechünkre meglátja, hogy a keresztszülei ellenkező irányba mentek, ezért majdhogynem elsírja magát.

- Nincs semmi baj, Hercegnő - Lou addig simogatja a haját, amíg rá nem döbben a lányom, hogy akik körülveszik, azokat legalább annyira imádja, mint Harryt, ezzel sikerül némiképp megnyugodnia.

Remeg a kezem, mikor elindulunk, és követni kezdjük a többieket, és az sem segít, hogy egész úton síri csend van. A harmadik vidám dal után Eire kikapcdolja a rádiót, miközben elmormol egy 'bocsi'-t. 

Az a fura Eire családjában, hogy mindannyian makacsak, öntörvényűek, és ahogy a feleségem, úgy a hozzátartozók jelentős része is csak némán biccent mindenki felé, akiről úgy vélik, hogy a temetésre igyekeznek. Egyikük sem lép oda hozzánk, páran talán felismerik Eiret, de azok is legfeljebb bátortalanul intenek, úgy, hogy Meredith ne lássa, és inkább neki nyílvánítanak részvétet.

A feleségem pedig onnantól kezdve, hogy belépünk a kapun, még annyit sem mond, mint idevezető úton. Már nem is válaszol a kérdéseinkre, Sonia pedig a harang megszólalását követően átkerül Harry karjaiba, Britanny szüleivel megfelelő távolságra állnak, mi pedig előrébb nyomolunk, miután Erin integetni kezd.

Mindenki itt van, nem is várunk sokáig, megjelenik a pap hosszú, sötét ruhában, kezei között arany borítású Bibliával. Búsan néz végig rajtunk, a „szűk” családon, potom negyven emberen.

Eire

Beszív, kifúj.

Beszív, kifúj.

Újra.

Ütemesen, ismételve.

Minden bizalmam ebben a légzőgyakorlatban van, így van némi esélyem túlélni az előttem álló másfél órás mély, csendes gyászt, a beszédeket, a várakozást, hogy mindenki lerója tiszteletét a zongorafekete koporsó előtt, amiben apám fekszik. 

A templomi öltönyében van, arcán egy ránc, annyi sem látszik. Innen, ahol én állok legalábbis nem. De az egészséges pír sem, és csupán ebből és a rezzenéstelen pilláiból állapítható meg, hogy végleg lehunyta a szemeit.

Anyám hangosan zokog, két karjával kapaszkodik, küzd. Nem engedi a temetőinasoknak, hogy leengedjék és lapáttal hányják rá a földet apára. Sikítozva áll ellen, a fejfát tartó férfi már percek óta kínosan ácsorog, pedig semmi köze a családunkhoz, Jeff Reed számára csak egy volt azon sokak közül, akiket néhanapján látott komótosan ballagni egy-egy szál fehér szegfűvel, de semmi több. Anya viszont ezzel mit sem törődve pirít oda neki, hogy nem akárki nevét tartja a kezei közt, hanem a férjéét, egy gyermek apjáét. Ezt már inkább meg sem hallom, nyilvánvaló volt, hogy én már nem vagyok itt senki, pusztán a végrendelet miatt vagyok itt, hogy a hagyatéki tárgyaláson lemondjak mindenről, amit kapnék- bár már abban is kételkedem, hogy egyáltalán szerepelek a listán. Nem is érdekel, ha így is van, nem mondtam le róla, és ő sem rólam, annyi jogom még talán van, hogy elbúcsúzhassak az embertől, akitől a nevem és a kiállhatatlan természetemet kaptam.

- Kérem a családtagokat, vegyenek végső búcsút szerettüktől - a lelkész sivár hangon, megtörve kérlel minket.

- Nem! Engedjék el! - nem vagyok képes tovább hallgatni anyát, odasietek hozzá, finoman megfogom a karját.

- Anya, nincs semmi baj, nyugodj meg, kérlek- kezét hevesen elrántja, és még arra is van ideje, hogy felpofozzon.

- Takarodj innen - szemei szikrát szórnak rám, én pedig annyi próbálkozás és igyekezet ellenére némán sírni kezdek. Összepréselt ajkakkal állok, a lábaim földbe gyökereztek, forogni kezd velem a világ. Fel sem fogom, mi történik ez után, nem tudom, ki tessékel vissza a helyemre, fogalmam sincs, Niall, Britanny vagy Erin az, aki a könyökömnél fogva tart, egyedül a kiutat próbálom megkeresni, a legközelebbi kaput, ami a parkoló autókhoz visz.

De nem mozdulok. Már nem.
Karok és ismerős arcok mozgatnak, ha tehetném, levegőt is csak segítséggel vennék. Lehetetlennek tűnik számomra, hogy feldolgozzam, miként taszított el az anyám ismét, és nem értem miért nincs jogom vígasztalni őt apa halála után.

- Eire, nézz rám, kérlek - a legjobb barátnőm guggol velem szemben, lábaim Harry térdéről lógnak, és ha nem tartana meg, nem ölelne szorosan magához, egész biztos a földön fetrengenék. - Nézz a szemembe.

Pislogok néhányat, hogy legurulhassanak az arcomon a könnycseppek, amik már kényelmetlenül szúrták a szemem alsó vonalát.

- Nincs semmi baj, drágám. Itt vagyunk - Britanny és Liam a kezem szorongatják, míg Louis Soniat ringatja, Niall pedig....nos, őt hirtelen sehol sem látom.

Megpróbálok körbe nézni, hátha meglátom valahol a közelben. Biztosan csak telefonál, engem mégis nyugtalanít, hogy nincs mellettem.

- Beszél anyával, nem sokára itt lesz - a barátnőm háta mögül bukkan elő Erin, idegesen tördeli a kezeit.- Sajnálom, szívem. Próbáltam beszélni vele, de teljesen értelmetlen volt. Nem hallgat senkire.

- Nem is vártam mást. Csak reménykedtem benne, hogy képes lesz egyszerűen levegőnek nézni, és nem akar megalázni mindenki előtt - vallom be a nyilvánvalót, és igyekszem elvonatkozni attól, mennyire sajog az arcom. 

Azt tényleg nem gondoltam volna, hogy meg is fog ütni, és erre a tettére nincs magyarázat, én mégis próbálok találni egyet. Az egyetlen esélyem, hogy rendezni tudjam a dolgot az, ha beszélek anyával. Négyszemközt. Az ugyanis nem lézetik, hogy minden egyes tettét komolyan gondolja. Kell lennie egy gyengébb pontjának, ha más nem, akkor Sonia, vagy ha bevallom neki, valójában rettenetesen hiányzott a támogatása, legyen szó az esküvőről, vagy a sorozatos bukásaimról.

- Bocsánatot kell kérnem tőle - elszántan állok fel, és még az sem riaszt vissza, hogy a nővérem és a barátaim egy emberként akarják megakadályozni. Nem érdekel, mennyire jó ötlet vagy sem, muszáj tisztáznunk ezt a nézeteltérést, ami már egészen fiatal korom óta fennáll köztem és az anyám között. 

- Hé, hé - Harry a karom után nyúl, és visszatart. - Ne most.

Távolról nézem végig, ahogy végül a sírt betemetik, felkoszorúzzák a fejfát, a nagynéném a férjével igyekszik támogatni anyát. Az anyám, aki a világ leghatározottabb és legkarakánabb nője volt a szememben, most nem más, mint egy megtört, gyenge özvegy, akinek minden lépéséhez szüksége van némi támaszra. Niallt nem űzte el maga mellől, legalábbis még ott téblábol a közelében. Félúton átveszi a néném helyét, aki már csak anya táskáját cipeli utánuk. Vajon tudja, hogy annak a nem létező gyereknek a férje segít neki eljutni a sírhelytől a kocsiig, akit az imént az egész család előtt felpofozott? Aki, minő véletlen, kimaradt a gyászbeszédből? Érdekes.

A gyászoló tömeg innen még nagyobbnak tűnik, felismerek néhány családtagot és közeli barátot, de elképedve veszem tudomásul, hogy az unokatestvéreimet már nem ismerném meg az utcán, mindannyian felnőttek, legfőképp Nora, akit talán akkor láttam utoljára, amikor még alig tudott kimondani pár szót, és a születésnapi tortáján még csak három szál gyertya égett. És ahogy közelednek, egyre több és több arc válik ismerőssé, sorra villannak be a régi emlékek, James bácsikám, aki amióta csak élek a tenyerén hordozott, Erinnel együtt, és annyi szeretetet kaptunk tőle, mint mindenki mástól összesen. A halántékán már őszülő bácsikám élesen felém fordul, még jó pár lépésre van tőlem, amikor kitárja karjait, én pedig nem ellenkezek, megölelem.

- Eire, édesem. Részvétem - olyan furán veszi ki magát, hiszen a testvérét temettük, és én enyhén szólva sem ápoltam túl jó viszonyt a családommal az elmúlt években. Nekem kéne ezt mondanom.

- Hiányoztál James - túl kényelmes hozzábújnom, de kénytelen vagyok ellépni tőle. - Még nem találkoztál a férjemmel és a barátainkkal, James, szeretném bemutatni Harryt, Liamet, és Louist.

- Üdv - egy emberként szólalnak meg mind, kezet ráznak, de James is keres valakit.

- Niall anya mellett volt az előbb - tekintetemmel újra keresni kezdem, és pánikba esem, amikor nem látom őket.

- Majd később biztos összefutok vele - mosolyog, olyan kedvesen, mint senki más. Végigfut rajtam az a szörnyű érzés, hogy hosszú éveken keresztül nem láttam, nem kerestem őt, pedig megérdemelte volna. - Mert jöttök az ebédre, ugye?

- Persze - bólintok, mintha ez természetes és magától érthetődő lenne, és útjára engedem.

Percekig állunk néma csendben, Louis addig ringatta Soniat, míg el nem altatta. A cipőm orrával az apró kavicsokat rugdosom, és amikor senki nem veszi észre, a hasamra szorítom a kezeimet, hátha ettől elmúlik a görcs, ami azóta kínoz, mióta megtudtam, apa meghalt. A legszörnyűbb az, amikor egyszerre kezd el szúrni a mellkasom, és rándul össze a gyomrom. Akkor egészen olyan, mintha haldokolnék, és a szervezetem fellázadna ellenem.

- Eire - Niall épp csak megérinti a vállam, máris felé fordulok, kicsit bele is szédülök. - Ne haragudj, hogy elmaradtam, Erinnek segítettem. Meredith teljesen összeomlott.

- Semmi baj. Menjünk - szipogok, és visszaülök az autóba. 

Megint megpróbál előjönni az az énem, aki képes ilyen apróságokon megsértődni, mint például hogy Niall anyámat támogatta be az ősrégi Fordba, amíg én percekig nem tudtam magamról, és valaki más igyekezett életet lehelni belém. Nem is mi lennénk, ha nem így történt volna. De igyekszem nem mutatni ebből semmit, feleslegesen nem szeretnék veszekedni. Elég lesz anyám elé állnom, hogy próbáljunk meg kibékülni, vagy csak rávenni, hogy ne bántsuk egymást.

A hazavezető út teljesen kiesik, alig emlékszem valamire, folyton azon jár az agyam, vajon hogyan kellene viselkednem? Tágabb családi körben egész biztos nem fog úgy beszélni velem anya, mint a temetőben, vagy tegnap este, mégis motoszkál bennem, hogy talán nem kéne itt lennem. Mit mondjak másoknak? Biztosan hallottak rólam valamit, pletykáltak a magánéletemről szombat esténként, vagy reggel olvastak rólunk munkába menet. Osztok, szorzok, de sehogy sem jó ez így, majdnem mindenki tudja, hova mentem, mit csináltam, tehát sehogy sem tudom elkerülni az elkerülhetetlent: kérdezősködni fognak. Éppen ezért olyan gyorsan szállok ki a kocsiból, amennyire ez lehetséges, és miután senki sem engedi, hogy a lányom mögé bújjak és ölbe vegyem, csak nézem, ahogy Harry a gyerekülésből a babahordozóba teszi, bűbájosan cirógatja az arcát, elrendezi a szőkés kis tincseit, amik olyan puhák, hogy lehetetlen kordinálni őket.

- Szerbusz drágám, de rég láttalak! - James bácsikám felesége csak úgy repül felém. Alacsonyabb nálam majdnem egy fejjel, mégis úgy ölelem meg, mintha még mindig csak a derekáig érnék. - Szent ég, gyönyörű vagy! Ó, az én kicsi Eirem, már nem is olyan kicsi!

- Beth, annyira örülök, hogy látlak végre! - mindig  olyan anyát akartam, mint ő. Őt hívtam fel elsőnek, amikor történt valami. Amikor eltörtem a könyököm, és egész nyáron gipszelt karral ültem otthon, ő jött át hozzám minden nap, hogy ne legyek egyedül, és ne unatkozzak. Állítólag már akkor is ő vigyázott rám, amikor Erin bárányhímlős lett, és karanténba került, engem pedig nem engedett haza a háziorvos, így náluk voltam. Persze két nappal azután, hogy Erin meggyógyult, rajtam is kijött, Beth pedig, mintha ez lenne a legtermészetesebb, lezavart mindenkit az emeletről, beköltözött mellém a szobámba, és borzasztóan vigyázott arra, hogy ne legyek rosszabbul. Hogy elterelje a figyelmem az égő, viszkető pöttyeimről, felolvasott nekem, megtanított úgy színezni, hogy ne menjek ki a vonalból, és órákig fésülgetett, estére pedig mindig befonta a hajam, hogy másnapra szép hullámos legyen.

Beth tulajdonképpen egészen kicsi koromtól kezdve úgy viselkedett, mintha tényleg az anyám lenne, elvitt az iskolai kirándulások előtt esőkabátot venni, tőle kaptam az egyetlen kiskutyámat, amitől apámék frászt kaptak, és át kellett költöztetni hozzájuk. De nem bántam, mert amíg nem kerültem be az egyetemre, addig sokkal több időt töltöttem velül, mint bárki mással. 

- Beth néni, szeretnélek bemutatni néhány barátomnak, és a családomnak - izgulok, hogy mit fog szólni Liamékhez, akik tele vannak tetoválással, híresek, és apám szabaival élve „embertelen munkával keresik a kenyérre valót”. - Ők itt Liam, Louis, és Harry, a legjobb barátaink. A férjem, Niall, és Sonia Horan. A lányom. 

Harry és Britanny Sonia körül fontoskodnak, és látom, hogy végre egyikük sem érzi kínosan magát, amiért mindenki csak elsétál melletzük, és be sem mutatkoznak.

- Drágáim, nagyon örvendek. Elisabeth Reed vagyok. Ó, Istenkém, hát te nagyon szép vagy! - ráncos ujjacskáival Sonia felé nyúl, óvatosan megsimogatja.- Gyönyörű vagy, akár az édesanyád! - cinkosan rám kacsint- Csak neked kisszivem, olyan vörös hajad volt, mint az ördögnek! 

- Biztos azért voltál olyan szörnyű kicsinek - a semmiből tűnik fel Beth és James egyetlen lánya, Rose, aki Erinnél is idősebb. - Szia, Eire! - a nyakba borul, és szorosan magához ölel.

A mennyekben érzem magam, sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz hazajönni. Nem is hihetem ezt, mert ahogy jött, úgy múlik el az égi boldogságom. Meglátom anyát, ahogy a teraszon áll. Hátborzongató, ahogy lenéz néhány lépcsőfok magasról, tetőtől talpig feketében, mint a végzet rosszindulatú, és sértődött asszonya.

- Beszélhetnénk, Eire? - a nevem teljesen úgy hangzik a szájából, mintha egy természeti katasztrófa lennék, valami, amit megfelelő készültséggel el lehet hárítani, mégis zsigerből utálja mindenki.

- Bent megvárlak - Beth bátorítóan megölel, James, aki eddig arra várt, hogy tudjon pár szót váltani velem, egy pohár borral a kezében várakozik anya mellett, de amint mellé ér a felesége és a lánya, inkább elvegyülnek a nappaliban.

- Szivi, bemegyünk, bemutatom mindenkinek a keresztlányom - Britanny és Harry is eltűnnek, Liamnek és Louisnak pedig hirtelen akad sokkal jobb dolga annál, mint hogy egy családi perpatvar kellős közepébe kerüljenek. Telefonnal a kezükben járkálnak a parkoló autók között, de látom, hogy Louis sűrűn felénk pillant, hogy ha kell, időben közbevághasson. Niall gyakorlatilag el sem mozdul a közvetlen közelemből, ujjaival épp csak hozzáér a kézfejemhez, amitől ugyan a vérnyomásom nem csillapodik, de talán elegendő erőt tudok meríteni belőle, és akaratom ellenére ki fogom bírni, hogy ne kezdjek el túl korán üvöltözni.

- Persze, anya - ellököm magam a motorháztetőtől, teszek pár lépést felé. 

- Szeretném, ha elmennétek innen. Te, és a pereputtyod - arra a légzőgyakorlatra asszociálok, amit a temetés elején csináltam, ugyan azt az ütemet diktálom magamnak. Muszáj kibékülnünk, vagy megbeszélnünk a problémát, mert ez az egyetlen esélyem, hogy megszűnjön az állandó, rám nehezedő fájdalom. Ebben azonban nem segít sem a stílus, ahogy beszél velem, sem az, ahogyan a családomról és a barátaimról beszél.

- Beszéljük meg, kérlek! Ez most nagyon nehéz, elhiszem, nekem is fáj, itt, - a mellkasomra teszem a kezem. Talán nem a legjobb módszer ugyan azokat a gesztusokat tenni, mint amikor Soniahoz beszélek, de bízom benne, hogy van remény arra, hogy valahogyan újra megtaláljuk kettőnk közt az anya-lánya kapcsolatot.- De el kell fogadnunk, és igyekeznünk kell, hogy ha már jobb nem lehet, rosszabbá ne tegyük a dolgot.

- Azt mondtam, fogd a holmid, és menj innen!

- Anya! Te hívtál fel, te mondtad, hogy jöjjek, és vársz minket. Ideutaztunk, itt vagyunk, most pedig...elküldesz? Akkor miért volt ez az egész? Semmi logika nincs benne! - pont kettejük közé kerültem, féúton Niall és Anya közt. 

- Azt hittem, ezzel minden rendben lesz, de képtelen vagyok rád nézni. És a lányodra. Őrületesen hasonlítasz apádra, Sonia pedig rád - köpni-nyelni nem tudok, a lábaim mintha földbe gyökereztek volna abban a pillanatban, hogy felfogtam ezt a banáis okot, ami szerint nekem semmi keresnivalóm itt.

- Oh, komolyan!? - a döbbenettől elnevetem magam.- Arra nem gondoltál, hogy pontosan azért vagyok itt, mert hasonlítok arra az emberre? Hogy azért vagyok olyan, mint ő, mert az apám? Anya, ezt nem teheted meg velem!

- Sajnálom. El kell menned - meg sem rezzen az arca, kevésbé agresszívan küld el. 

- Nem tehetsz ki ebből a házból, megint! Nem! - ahogy rámnéz, ridegen, érzem, hogy kést szúr belém és még jól meg is forgatja. 

- Meredith, beszéljük meg - Niall sem képes eltűrni ezt tovább. Mellém lép, de meg sem áll, felsétál a teraszra, hogy ne kelljen kiabálni.

- Sajnálom, Niall - sarkon fordul, és becsukja maga után az ajtót.

Dermedten állok, a szívem hevesen ver, és nem tudom eldönteni, hogy meg kéne könnyebbülnöm, vagy inkább érezzem magam cseszett pocsékul!? 

Fogalmam sincs. Azóta nem tudok mit kezdeni a káosszal a fejemben, mióta az anyám azt mondta, „Takarodj innen!”