31. Beszéljük meg

Eire

- Eire - lehajtja a fejét, és gyorsan felpillant a többiekre, hogy figyelnek-e minket. 

Louis percek óta hallgatózni próbál, de annyira lefoglalja az álcázás, hogy észre sem veszi, mennyire átlátszóan viselkedik. Ráadásul Zayn nevére jól láthatóan eltorzul az arca egy percre, a kezei pedig ökölbe szorulnak.- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- De miért? Liam, nekem tényleg hiányzik. A barátom, és tudom, hogy milliókat bántott meg, de adnunk kell neki egy esélyt. Megbánta, láttam rajta, és olyan jó volt őt látni! - úgy könyörgök, mint egy gyerek, és annyira, de annyira akarom tudni, hol találom meg őt.

- Niall tudja, hogy ezt akarod? 

- Akkor nem tőled akarnám megtudni, éppen hol találom meg- nem akarom elveszteni a szemkontaktust, de Liam pont ez ellen küzd. - Kérlek.

- Nem, Eire. Előbb beszéljünk meg néhány dolgot, mert most sok minden összejött, és egyenlőre elég ez a temétés is.

- Úgy kezelsz, mintha tíz éves lennék - összefont karokkal állok vele szemben, és továbbra is megpróbálok hatni az ítélőképességére a tekintetemmel.

- Mert úgy is viselkedsz. Menj inkább Niallhöz, mondd el neki, mire készülsz. Ha rábólint, én magam viszlek el hozzá.

- Rendben - nem gondolhatja komolyan, hogy feladom. - Azért köszönöm - ösztönösen ölelem magamhoz, mert szeretem, mint embert, és tudom, hogy megint segíteni fog. Ugyan még nem találtam ki, hogyan fogom neki mindezt meghálálni, de megtalálom a módját, és rendbe fogom hozni a barátságom Zaynnel, mert egyre többször gondolok rá, és hiányzik.

Sajnálom, amiért ez történt, és az apám elvesztése többek között arra is rávilágított, mennyi mindent hagyunk futni az életben. Zaynt nem fogom hagyni, hogy végleg eltűnjön az életünkből.
Visszaülök Niall mellé, hamarosan úgyis leszállunk, és be kell majd kapcsolni magam, meg persze Soniat is, de előtte átgondolom, hogyan is vigyem véghez a tervem.
- Minden oké? - tenyerét a combomra simítja, ami még úgy is teljesen idegennek hat, hogy az elmúlt napokban gyakorlatilag megint olyan, mintja az én Niallöm lenne. Nem másé, nem az, aki után éber álmaimban epedezek, aki semmi mást nem ad nekem, csak kínt és könnyeket.
- Hogyne - vágom rá, ezzel egy időben pedig elhúzódok. - Hova utaztok?
Egy ártatlan kérdésnek szánom, ezért még engem is meglep a reakciója. Elakad a lélegzete, visszarántja a kezeit, amik remegnek, és megesküdnék rá, hogy el is sápad.
- Ezt otthon megbeszéljük. Megyek, visszaültetem Soniat - kapkodva áll fel mellőlem, és kikapja Harry kezéből a lányunkat.
- Hova rohansz? - csalódottan szólal fel a büszke keresztszülő, sem ő, sem Britanny nem értik a rohanását.
- Sok idő, míg rendesen be tudom kötni - Niall még mindig zavart, nem mer rám nézni, holott tudom, hogy tudja, figyelem minden mozdulatát.
És bár valóban őt nézem, igazából minden gondolatom akörül forog, vajon most épp mit titkol előlem annyira, hogy már ettől a kérdésemtől ilyen zaklatottá vált. Néha képes lennék eladni a lelkem az ördögnek, csak hogy egy röpke percre megértsem Niall gondolkodását, hiszen, ha ekkora jelentőséggel bír az az utazás, amit államtitokként kezel, egy nap kénytelen lenne elmondani. Akkor miért olyan nehéz időben szólnia, hogy ne érjen meglepetésként, hogy nélküle kell ébrednem és boldogulnom? 

Akkor sem tudok meg többet, amikor visszaül mellém, csendben bekapcsolja az övet, amire még nem is figyelmeztettek minket, és türelmesen vár, összezárt térdekkel, a markában szorongatja a rágót. Felém nyújtja, de nemet intek. Nem kell semmi más, csak hogy legyen őszinte velem.

- Most ez komoly? Azt hittem most már normálisan fogunk tudni beszélni, de ezek szerint megint tévedtem - igenis rosszul esik, hogy nyíltan rákérdezek valamire, és bár nem hazudik a szemembe, de titkolózik, látom, hogy feszeng. 

- Mondtam, hogy majd otthon elmondom! - sértődötten elfordítja a fejét, és valóban úgy tesz, mintha én lennék az, aki bántón viselkedik, mintha az én hibám lenne bármi is, pedig én tényleg csak szerettem volna megtudni, hogy hova utazik.

Ez olyan nehéz? Ezért kell felháborodni, és elfordulni? Mit tervezhet, hogy így reagál?

- Ez szép - direkt úgy morgok, hogy biztosan meghallja, még akkor is, ha úgy tesz, mintha aludna. Nem alszik, ilyen gyorsan, alig néhány pillanat alatt , képtelen elaludni, csak épp most nincs hová elmenekülnie, kénytelen mellettem maradni, ezért azt hiszi, nincs más választása. Pedig van, és én sokkal boldogabb lennék, ha az igazságot választaná végre.

Liamet keresem a szememmel, de annyival mögöttünk van, hogy túlságosan ki kellene tekerednem ahhoz, hogy lássam, azonban a biztonsági övem már nem akarom kikapcsolni, csak reménykedek abban, hogy a leszállást követően tudok még pár szót váltani vele. 

Türelmetlenül várom, hogy meghalljam a leszálló repülő jellegzetes hangjait, mijden fékelmem ellenére sem kapaszkodom sem a karfába, sem Niall karjaiba, amikor pattogni kezdenek a kerekek az aszfalton, és még akkor is csak kíváncsian fürkészem a férjem, amikor mindannyian elhagyjuk a gépet. Úton a terminál felé kicsit lemaradok, Soniat ringatom az ölemben, hogy ne féljen. Tágra nyílt szemmel bámulja a hatalmas tereket, a golyóálló üvegben visszatükröződő arcomtól viszont megnyugodni látszik. Alábbhagy a rúgkapálása, csendesen a vállamra hajtja a fejét, és csak akkor mozdul meg újra, amikor meglátja Harryt, kezében az ő kistáskájával, amin ugyan az a dínó van, mint a kiskanalán.

- Louis hívott taxit nektek is - kivételesen nem úgy beszél hozzám, hogy közben a lányom szórakoztatja. Furán tegetetlen, ahogy itt ácsorog velem szemben, egyik kezében a táska, a másik janagul a zsebében lóg.

- Rendben, köszi - kiveszem Sonia kezei közül a hajam, mielőtt még megtépne játékból. - Harry, kérdezhetek valamit?

- Nem tudom, épp hol van Zayn, és ha bármit meg akarsz tudni, jobb, ha Niallel beszélsz - féloldalasan elmosolyodik, végre visszatér a határozottsága.

- Harry, ne csináld már te is! Niall nem hajlandó beszélni, pedig...

- Fog, csak még tisztázni akar mindent, hogy a lehető legbiztosabb legyen minden. Ne haragudj rá, csak azt szeretné, ha minden a legnagyobb rendben lenne veletek - közelebb hajol hozzám, nekem is és Sonianak is ad egy-egy homlokpuszit. - Megyek, alig várom hogy hazaérjek. Majd beszélünk, rendben?

- Rendben - lemondok arról, hogy a férjem barátai elárulják ezt az óriási titkot, és elfogadom a tényt, hogy ma sem jutottam közelebb az igazsághoz.

Niall

Túl könnyű lenne szó nélkül összepakolni, és elmenni, de nem tehetem meg. Már nem. Családom van, feleségem és gyerekem, ami bármennyire csodálatos, valamiért most mégis úgy érzem, hátráltat. Nem tehetek bármit, nem ülhetek csak úgy vissza egy repülőre, céltalanul nem élhetek. Olyan ez, mint a mókuskerék, vagy a három műszakos gépsori munka. Nincs kiszállás, mindig ott kell lenned a megadott időben, és bárhogy küzdesz, valaki visszanyomja a fejed a víz alá, te meg csak mész, dolgozol, csinálod, különben megbélyegeznek, sárral dobálnak.

Persze, azért sokkalta több örömet okoz egy boldog nevetés, félmosoly, sőt, néha napján egy sírástól mentes, átaludt éjszaka felér egy kéthetes álomnyaralással, de ez nem változtat a tényen, hogy be van zárva az ember olyan normák és szabályok közé, amit korábban nem is ismert és foglalkoznia sem kellett vele. Én is csak egy srác voltam, aki élte az életét, még ha nem is volt túl átlagos mások számára. Nekem viszont teljesen természetes volt, hogy esténként csak tévézek, vagy felvételen vagyok, öltöztetnek, egy csomó alapozót kennek rám. Minden nap volt pár óra, amikor mikroportot erősítettek rám, hogy hallják a hangom, reggelente pedig kikapcsolt telefonnal a kezembe aludtam addig, amíg elviselhetetlenné nem vált az éhségem. 

És most?

Késő estig egy törpe embert kergetek, rosszabb napokon a feleségem csapkodását hallgatom, akárhányszor csak a közelébe férkőzöm. Már reggel fél hétkor olyan zajokra ébredek, amiket csak egy dühös nő tud életre kelteni, és amikor végre kocsiba ülök, bűntudatom van, amiért képtelen vagyok kibékíteni őt, vagy hosszútávon változtatni a viselkedésemen.

Persze ezek a gondolatok csak akkor bukkannak fel, amikor a nap végén, kótyagos fejjel, fáradságtól elterülve fekszek az ágyban és a mellettem fekvő feleségemet figyelem, ahogy a takaró alatt emelkedik és süllyed a mellkasa. Le sem tudom venni róla a szemem, mert akármennyit veszekszünk, nekem örökké a szerelmem marad, aki még dühösen is gyönyörű, és akárhányszor a szemébe nézek, újra meg újra darabokra esem, és megint azt érzem, mint amit a legelső találkozásunkkor. Kivéve, hogy az esetek többségében nem vagyok részeg és nem haragszom az ítéletidőre. Attól a téltől fogva már egy rossz szavam sincs a hóra, mert valami olyat kaptam tőle, amit az addigi életemben senki sem tudott volna megadni nekem. 

De a jóból is megárt a sok, és nem akarok most már örök életemre az a Niall Horan maradni, aki elvett egy gyönyörű, zöldszemű lányt, és apa lett. Nem akarom, hogy úgy emlegessenek, mint a One Direction egykori tagja, mert én még mindig az a srác vagyok az ír zászlós mikrofonnal, aki egy színpadon ugrál, gitározik és millióknak próbál örömet okozni egy dallal, amit a magukénak érezhetnek a közönség tagjai.

- Szóval még mindig nem vagy hajlandó elmondani, hova mész? - olyan érdektelenül és fáradtan kérdezi tőlem meg minden este Eire, mintha ettől az információtól múlna az élete. De akárhogy próbálkozik, még nem akarom elmondani neki, mert fogalmam sincs, hogy fogadná, és még semmi biztosat nem tudok. Csak hogy menni akarok, menekülni, tényleg csak kiszakadni ezekből a mindennapokból egy pár hétre, esetleg néhány hónapra. Visszajönnék, ez teljesen természetes, de elegem van már abból, hogy nem csinálhatom azt, amit mindig is akartam.

- Nem megyek sehova - talán indulatosabban beszélek a kelleténél, mert egyetlen mozdulattal ugrik ki mellőlem az ágyból, a takaróját ráhajtogatja a párnáira, majd ölébe véve a kis csomagot, ellépdel a folyosó irányába. - Eire, most komolyan? Megint ezt csinálod?

- Igen, Niall. Megint - vissza sem néz, csak megáll, hogy biztos meghalljam, amit mond.

- Ne csináld ezt, kérlek. Gyere vissza - az agyam ezt mondatja velem, de a szívem mintha kicserélték volna. Belefáradt a kíváncsi, önző kérésekbe.

- Ó, nem. Nem vagyok hajlandó elölről kezdeni mindent, elég volt. Folyton hazudsz, titkolózól, és ha kérdezek valamit, úgy kezdesz beszélni, mintha tehetnék bármiről is. Pedig hidd el, fogalmam sincs róla, miért gondolhatnád ezt. Elfáradtam - ezeket már a szemembe mondja, az ajtónak támaszkodva, kezében az ágyneműjével.

- Csak gyere vissza - annak az emléke, ahogy legutóbb itt hagyott, élénken feldereng, szinte látom, ahogy ugyan ezt végigcsinálta akkor. Ez már a konok énemnek is pont elég ahhoz, hogy tíz körömmel ragaszkodjak a jelenlétéhez.

Emlékeztetnem kell magam arra, milyen szörnyű érzés volt minden reggel nélküle ébredni, és megbarátkozni a gondolattal, hogy esténként is legfeljebb egy veszekedés erejéig látom.

- Beszéljük meg!

- Beszéljük meg... - rosszallóan nemet int a fejével és nevet. - Niall, eddig ezt próbáltam elérni, és most csak úgy idevágod?

- Most miért mondod ezt? - kipattanok a kellemesen langyos takaró alól, lassan megközelítem őt.- Eire, mindketten kimerültünk, sok volt ez a pár nap. 

- Néhány percre még teljesen más voltál. Mi történt? Ez most melyik Niall? Amelyik tényleg így gondolja, vagy aki csak el akarja simítani a gondokat egy pihentető alvás érdekében? 

- Niall Horan. A férjed.

- De melyik? Áruld el, melyik? - ahogy megrázza a fejét, mindenét beteríti a haja, a kócos loknik, amiket már teljesen széttúrt.

- Az, amelyik szeret és jót akar nektek! Nem azért nem mondtam semmit, mert titkolni akarom.

- Ó, szóval mégis csak elutazol! Ez remek hír, Niall, köszönöm! És csupán kettő nap kellett ahhoz, hogy ezt eláruld nekem, holott már legalább ezerszer rákérdeztem! Fantasztikus.

- Ne legyél cinikus, nagyon szépen kérlek! 

- Ne legyek cinikus? Niall, édesem, te pedig ne tagadd le kérlek ezeket az apróságokat - nem is dühös, inkább csalódott, és ha képes lenne rá, a tekintetével felgyújtana mindent. Velem az élen.- Tudod, nem is az érdekelt volna, hogy hova meg kivel mész, csak abból, hogy házasok vagyunk, egy család, arra következtettem, hogy megbeszélünk dolgokat, elmondjuk a másiknak, ha történik valami. Te mit szóltál volna, ha se szó, se beszéd itthon hagyom neked Soniat, és egy cetlit hagyok csak magam után? Hm? Mondd meg, Niall, mit csináltál volna, ha a tudtod nélkül megyek el apa temetésére?

Szóhoz sem jutok, csak a levegővételig jutok, mert rájövök, hogy ez egy újabb pillanat, amikor jobb, ha meg sem szólalok, mert minden kimondott szó csak ront a helyzetemen. Ha helyeselek, és bevallom neki, hogy abban a pillanatban pánikba estem volna, lezárattam volna az ország összes repterét, hogy ne tudjon elmenni nélkülem, akkor is neki lesz igaza. És akkor is érthető lenne a kiborulása, ha ellenkeznék, és kiengedném a bensőmbe ragadt keserűségeket. Sőt. Azt hiszem, az utóbbi végleg kinyírná a házasságunkat, mert nagyon úgy tűnik, hogy semmi sem változott, csak épp nem volt időnk foglalkozni a fásult, önsajnálattól bűzlő önmagunkkal.

- Na jó, tudod mit? Ne is válaszolj, nem akarom hallani, mit próbálsz megint elhitetni velem. Vagy eltitkolni. Mindegy - sarkon fordul, és a paplant végighúzza a folyosón maga után, hogy néhány ajtóval arrébb megint eltűnjön. 

Én meg csak itt állok, teljesen bambán, azt sem tudom, mit kellene tennem, vagyis, inkább mit kellett volna, mert most már szinte mindegy. Ma már nem tehetem jóvá a dolgot. Utolsó lehetőségként még megpróbálok bejutni hozzá, de a vendégszobát kulcsra zárta. Kopogok kettőt egész halkan, hátha válaszol. Az arcom teljesen a fához nyomom, és szólongatni kezdem.

- Eire. Nyisd ki, nagyon szépen kérlek.

- Hagyj aludni, Niall - több tíz másodpercnek tűnik, mire válaszol, a hangját alig hallom, de még így is tudom, hogy sír.

Régen nem volt ilyen. Persze, tudom, a terhesség, és az azt megelőző időszak kemény volt. A nő, aki előtt leborulnék minden nap, és minden egyes lábnyomát képes lennék megcsókolni, már közel sem ugyan az az ember, aki régen volt. És nem azért, mert már nem mosolyog, vagy többet sír. Azt hiszem, Eire úgy igazán csak most nőtt fel, és amit én nem tudtam neki megmutatni, vagy elmagyarázni, hogy milyen sokrétű lehet a fájdalom, vagy a büszkeség, mennyi fokozata van az elkeseredésnek, és hányféleképpen lehet boldog valaki, azt épo most kezdi felfedezni. Nem tőlem tanulta, hanem általam, de most már az érzelmi skálája közel tízszeresére nőtt, ami sokszor remek dolog, de ilyenkor átok minden perc, amit elzárva tölt. Szörnyű, mert fogalmam sincs, mi jár a fejében, mit fog tenni, milyen hangulatban ébred, vagy mi lesz az első szava hozzám egy-egy beszélgetés után.

Két lehetőségem van. Vagy visszamegyek, vagy addig ülök az ajtaja előtt, amíg végre ki nem jön, és akkor elmondok mindent, a nyakába zúdítom minden tervem, vágyam, álmom: a turnét, azt, hogy ne dolgozzon, és hogy próbálkozzunk meg még egy gyerkőccel. Zenélni akarok, de nem csak egy hangszigetelt dobozban, hanem igazi, élő, hús-vér embereknek. Szeretném, ha annak az életnek ő is és a kislányunk is részese lehetne. És szeretnék egy kisfiú apukája lenni, hogy legyen kinek megtanítanom a foci szabályait, és megmutathassam neki, milyen remek időtöltés a golf.