13. Az önzés magasiskolája

Eire

Hosszú, a lehető legnagyobb bőrfelületet eltakaró pizsamanadrágot, topot és köntöst veszek fel. A szó legszorosabb értelmében rettegek az éjszakától, még ha nincs is mitől félnem, mégsem tudok mit tenni ez ellen. Remegő végtagokkal csoszogok végig a folyosón, a küszöb előtt megtorpanok, elidőzök. Nehezen veszem rá magam, hogy megmozduljak, hiszen borzasztó rossz érzés újra átlépni az ajtón túlra, ismét itt lenni, a sokat látott négy fal közt, ahol az egész megpróbáltatás-sorozat elkezdődött, és a romlás útnak indult.
Görcsösen kapaszkodom a ruhám szélébe, fogalmam sincs, miért is jöttem át. Maradhattam volna a vendégszobába, hogy mindketten a saját magunk módján gondoljuk át a Zaynnél történteket, de valami különös oknál fogva itt vagyok, és érzem, hogy ez így helyes.

- Szia - valahogyan kipréselem magamból ezt az egy szót, de csak suttogok.

- Szia - elhaló hangon válaszol. Egyedül ült itt végig, amióta ott hagyott, amíg zuhanyoztam, húztam az időt, amíg csak lehet. Itt ült, és várt. 

- Fáj még? - ez minden, amit képes vagyok megkérdezni tőle. Vizsgálgatja az arcát, forgatja a tükröt a kezében.

- Nem vészes - rám sem néz, szörnyülködve tapogatja a leragasztott szemöldökét, és  megpróbálja minden szögből ellenőrizni az épségben maradt részeit.

Bólintok, mintha hallaná, a köntösöm felakasztom a fürdőszobaajtó belsejére. Kínzó lassúsággal, bátortalanul közelítem meg az ágyunkat, óvatosan bebújok a takaró alá, szigorúan a legszélére kihúzódva. Továbbra sem érzem jól magam itt, de meg kell tennem, ha másért nem, Niallért, és az est további részének megóvásáért.

Egész a nyakamig húzom a takarót. Ide nem illő kelléknek érzem magam, idegen a lepedő tapintása, Niall meztelen felsőteste, a tusfürdőjének illata, a szanaszét hagyott ruhái. Az ismeretlen ismerős érzésbe burkolózva, megerőltetve az agyamat teszem félre az elmúlt néhány órát, visszatérek a kocsiban felhozott témára. Megint azt akarom érezni, amit ott, az első ülésen; hogy van köztünk egy kapocs, amit nem lehet megszüntetni csak úgy. Ez pedig Sonia, és minden, ami vele történik.
- Beszéltem Harryvel - mintha csak érezné az akaratom, lustán fekve kezd el beszélni. Egymás felé fordulva fekszünk az oldalunkon, köztünk a lehető legnagyobb távolság. - Mondtam neki, hogy Sonia nemsokára beszélni fog - azzal, hogy ég az összes villany a szobában, tisztán látom az arcának minden apró részletét. A sebeit, a kékes-vöröses foltjait.
- Lehet, hogy hónapok fognak eltelni az első szaváig - próbálom felidézni a doktornő szavait.
Vajon mi lesz az első szava? Remélem sem az „anya”, sem az „apa”. Leginkább annak örülnék, ha egy semleges szó lenne az, valakinek a neve, akit magától kedvelt meg, és az élete része. Mindegy, csak ne mi legyünk azok.
- De addig is, hallatni fogja a hangját - elhomályosul a tekintete, a fókuszt valahova mögém helyezi, és elrévedve beszél tovább.- Meg fog szólalni a lányom.
Nem tudom tovább türtőztetni magam, hátat fordítok, mielőtt még meglátná a könnyeim. Úgy tűnik soknak bizonyul az, ami ma történik, és a félelem, ami egyre inkább átveszi az uralmat felettem és a tetteim felett.
- Eire?
- Ne haragudj, de nem bírom látni a sebeidet. Fájnak - szégyenlősen összébb húzom magam, a takarót még magasabbra rángatom. Kisvártatva lekapcsolódnak a villanyok, az éjjeli lámpát is leoltja. Azt akarom, hogy kikapcsoljon minden érzékem, nem akarok féltékeny, sóvárgó feleség lenni. Nem akarom azt hallgatni, hogy Sonia az ő lánya. Nem akarom, hogy látnom kelljen a sebeit. Nem akarom látni őt, csak érezni a közelségét. Nem szabadna haragudnom rá, pedig ezt teszem, gyűlölöm a helyzetet, de nem tehetek semmit, mert akkor még inkább felforgatnám a lelki világát. Így hát hagyom abban a hitben, hogy kizárólag a sajnálat vezérli a könnyeimet, nem más.
- Nekem nem fáj - ismét suttogni kezd. Nem érzem a lehelletét, pedig ez az egész ismerős, szinte várom, hogy állát a vállamhoz támassza, akkor is, ha tudom, elképzelhetetlen. Itt, a szobánkban sokmindenről beszélgettünk azelőtt, a falak tudják minden titkunkat, a képek helyén emlékek csüngenek, odaképzelem mindet. Ahogyan Niall ölelő karjait is csak elképzelem, a boldogságunkkal együtt.
Várom, hogy mondjon még valamit, még vissza is fordulok a hátamra, ahonnan titokban rápillanthatok, de mire összeszedem a bátorságom, már alszik.
Érzem a legördülő könnycseppeket. Marják a bőröm, a szemem szorongatja a fájdalom. Itt fekszik mellettem a férfi, akit valaha mindennél jobban szerettem, és végig kell néznem, ahogy darabokra hullik az élete, ezzel magával sodorva az enyémet is.
A világ minden kincsét odaadnám még egy mosolyáért, egy gesztusért, amiről messziről ordít a boldogsága. Egy huncut pillantásért, mielőtt valami gyerekes ostobaságba belevágna. Egy utolsó csókjáért, aminek minden mozzanatába belesűríti a szerelmét. Bármit megadnék Niall Horanért.

Niall

Valamit nem mond el. Látom rajta, hogy szenved, de önző, képtelen módon nem vagyok hajlandó megkérdezni, feltenni a kérdést, ami talán a legfontosabb lehetne. Sokkal jobban foglalkoztat a saját, megoldandó problémám, a volt legjobb barátom. Jobban mondva a létezése, visszatérése, és a tény, hogy gyakorlatilag azért nem vertem félholtra, mert nincsenek meg hozzá a testi adottságaim. Ha csak egy lehelletnyivel erősebb lennék, akkor még Liam és Louis együttesen sem tudtak volna lerángatni róla. Még most is ütném Zaynt, ököllel, érezve a vállamba a megkönnyebbülést nyújtó feszültséget, ahogy az izületeim megrándulnak, elernyednek, a bőröm az övének csapódik, sötét véraláfutás nyomát hagyva maga után.
Csukva tartom a szemem, bármennyire is nehezemre esik. Egyfolytában mély levegőt veszek, hogy ne veszítsem el Eire illatát. Megmagyarázhatatlan az a nyugalom, és szeretni akarás, amit kivált belőlem az évek alatt oly ismerőssé és számomra kedvessé vált illat. Mintha sosem cserélte volna le a parfümeit, mintha minden egyes nap ugyan azt a tusfürdőt és sampont használná, miközben a mozdulatai nyomán ott van Sonia is, az aloeverás kenőcsök, a hintőpor és a babaillat. Ezek segítségével próbálok a nyugalomra összpontosítani, hogy a bennem tomboló viharból semmi le látszódjon. Egy apró rezzenést sem engedek meg a testemnek, nehogy megrémisszem a feleségem. Úgy akarok felébredni, hogy mellettem van, és eddig ez így is van. Más nem számít, nem akarom, hogy számítson. Minden atomommal arra koncentrálok, hogy Eire itt fekszik mellettem, ezáltal baj sem történhet. Felfoghatatlan boldogság tör utat bennem, minél tovább mondogatom magamban. Itt van. Hallom a légzését. Érzem az illatát. De nem érinthetem meg, pedig a kezem, ha az agyam nem tudná kontroll alatt tartani, már rég közrefogta volna a kezét. A kényszert legyűri bennem az önzés, a féltés, és valami, amit nem tudnék szavakba foglalni.
A fejben vívott küzdelmem hirtelen fárasztja le a testem és az elmém. Hiába kapaszkodom Eire ittlétébe, már képtelen vagyok kinyitni a szemem, a mozgásom súlyossá válik, és egyre nehezebb elválasztanon a valóságot a képzelettől.
Folyamatosan ugyan az a jelenet pereg le előttem, amikor megérzem a végeláthatatlan dühöt. Nem tudok szabadulni, mert sem a lelkiismeretem, sem az önérzetem nem enged a szorításból, egész éjszaka forgolódok. Egy óra alvás után felriadok valamire, egy ütésre, a saját lélegzetemre, Eire mozgolódására, egy kinti zajra, bármire, mintha kifogásokat keresnék alvás helyett. Hajnalban, valamikor fél 5 után döntök úgy, hogy ennyi bőven elég a szenvedésből. Ügyelve arra, hogy Eire véletlenül se ébredjen fel a zajokra, kimászom az ágyból, és magamra kapom az első nadrágot, amit találok. Félre rúgom az este ledobott ruhakupacot az útból, hogy elbotorkálhassak a fürdőszobába. Útközben valahogy belegabalyodok Eire köntösébe. Hosszú másodpercekig gyűrögetem a puha anyagot az ujjaim között, kisajátítom az illatát, és az érzést, hogy ahogy ő, úgy a kellékei is visszatértek hirtelen a hálószobánkba. Az alvó testet figyelem a puha pamut mögül, megpróbálom rögzíteni valahogy a pillanatot, hogy megtarthassam magamnak későbbre, és folyton azon gondolkodom, mivel érdemeltem ki őt. Félő volt, hogy köztünk is kirobban a vita, ezer meg ezer rémkép jelent meg előttem arról, hogy amint hazaérünk kérdőre von.
Mire volt jó? 
Miért csináltad? 
Miért viselkedsz így?
Ennyire nehezedre esik nyugton maradni?
Válogatott szidalmakat vártam tőle, még úgy is, hogy a kocsiba beülve láttam rajta, mennyire rémült, és felzaklatta a látvány. Hihetetlen, hogy ezt megtette értem, fennt maradt, csak azért, mert még a sebeim sem vagyok képes normálisan lemosni, egy szó nélkül törölgette a véremet, gyakorlatias mozdulatokkal ragasztotta le a szemöldököm, sőt, a mérhetetlen fáradtsága ellenére még arra is hajlandó volt, hogy itt aludjon. Én pedig önző módon magammal foglalkozom, magamnak akarok jót, szép emlékeket, nyugodt éjszakát- már amennyire ez lehetséges- és most is csak az érdekel, hogyan tudnám a saját lelki világomat helyre billenteni.
Sonia hangját meghallva viszont mindent eldobok, másodpercek alatt már a szobájánál vagyok, hogy ölbe kapjam, mielőtt még hangos üvöltözésbe kezdene. A haja csiklandozza a karomat, a fejét hisztisen rángatja, ki akar mászni a kezeim közül, és mivel ezt nem engedem neki, rúgni és csapkodni támad kedve.
- Fejezd be, Sonia! - nem akarok erélyesen rászólni, sem leteremteni, hiszen olyan kicsi még, de az amúgy is kevés türelmem pillanatok alatt elszáll ettől a viselkedéstől.
Megszeppenve bámul fel rám, mielőtt a kövér könnycseppek eláztatják az arcát. Irtózatos üvöltés visszhangzik a nappalinkban, és amíg Eire fel nem bukkan, én tehetetlenül állok, kezemben a bömbölő babával.
- Hagyd, majd én - nyúzott, és fáradt, a lépcsőn lefelé egészen úgy fest, mint aki hamarosan összeesik, de amint az ölébe veszi Soniat, megfeszül benne valami, és őszinte gondoskodással ringatni kezdi a lányunkat. Határozottan, mégis gyengéden öleli.
Ha engem is így karolna át, én sem sírnék.
De engem egyáltalán nem ölel magához, csak ha épp arra készülök, hogy véresre üssem Zayn arcát, ezért ki is hátrálok inkább ebből a furcsa idillből, mielőtt féltékenységbe torkollna minden kusza érzelmem. Hang nélkül megyek vissza, hogy kizárhassam magam az erkélyemre a gitárommal és a félig megírt dalommal.

Eire

- Szerinted Harryt nem zavarná, ha megint nekik kéne vigyázniuk Soniara? - karomban a félig alvó lányommal hintázok ide-oda a nappali közepén, és naivan megpróbálok beszélgetést kezdeményezni Niallel. - Vagy kivételesen vigyük magunkkal Victoriahoz? - nem érkezik válasz, de ami a legfurcsább, még a türelmetlen sóhajtozásai is elmaradnak.- Niall? Ni..

Persze, hogy elmaradnak. Hiszen itt sincs. Egy szó nélkül eltűnt, mint aki jól végezte dolgát. Meg sem kérdezi, hogy segítsen-e, pedig most úgy érzem, szükségem van a tanácsára, a két erős karjára, ami nem fárad el percek alatt a ringatástól, vagy esetleg megtehette volna, hogy bekeveri Sonia tápszerét.

De mit is hittem! Egyetlen éjszaka nem fogja megváltoztatni a férjemet, verekedés ide vagy oda, hiába a megbánás, vagy a furdaló lelkiismeret, Niall ugyan az a makacs, önző férfi marad, akivé szép lassan átváltozott.

Mit ne mondjak, ez azért megalapozza a hangulatom, és inkább vissza sem alszom, mikor végre Sonia hajlandó nyugton maradni a kiságyában. Csak nézem őt, gyönyörködök a porcelán simaságú bőrében, a húsos kis ujjaiban, a lényében, hogy anyai büszkeséggel felvértezve zuhanyozzak le, készítsek reggelit, és pakoljam el az este és a hajnal maradványait. 

Lassan beletörődök abba, hogy Niall megint csak az utolsó utáni pillanatban fog megjelenni, amikor indulnia kell dolgozni, és már számolom visszafelé a perceket. Kikészítem a kávéját, egy túlzottan egészséges szendvicset, még a narancslevet is kiveszem a hűtőből, hogy ne legyen túl hideg, mire méltóztat lefárdni. Magamhoz veszem a sokadik bögre teám, és átvonulok a nappaliba, hogy kényelmesen át tudjam nézni a levelezéseimet, a napom beosztását, és gondolkodhassak azon, kire tudnám ma délután rábízni a lányunkat néhány óra erejéig, amíg mi ismételten alávetjük magunkat Victoria végtelenül gyenge próbálkozásainak.

Fel sem tűnik, milyen gyorsan telik az idő, és csak arra leszek figyelmes, hogy a gyerekszobából megint nyöszörgés és kétségbeesett sírás szűrődik ki. A laptopom félredobva indulok el, közben magamban átkozom a napot, amikor beleegyeztem az emeletes házba. Rohadtul utálom ezeket a lépcsőket.

- Nincs semmi baj Édesem - elkapom a levegőben keresgélő ujjakat, és egyesével végigcsókolom az összeset.- Itt van anya, nem kell sírni - orromat a füle tövéhez nyomom, és hangos, cuppanós puszikat hagyok az arcán. Alább hagy a sírás, vigyorogva kap bele a copfomba, ökölbe szorított kezeivel sikeresen megszabadít pár szál hajtól is, de nem bánom. Ez az a fajta fájdalom, amiért még hajnalok hajnalán is érdemes felkelni, nemhogy kerek két óra nyugalom után.

Figyelmen kívül hagyom a hangokat, amik a földszinről felhallatszanak, nem érdekel Niall és az önsajnálata, amiért megint elaludt és rohannia kell a stúdióba. Nem érdekel semmmi, mert őt is hidegen hagyta a hajnali gyerekvígasztalás, a nehézkes visszaaaltatás. Este ugyan még sajnáltam, de most, néhány órával később már csak az lebeg előttem, mennyire önző, és milyen undorítóan magának akarja a világ minden nyugalmát csak azért, mert elvesztette a fejét egy baráti összejövetelen.

Sajnálom, de én ennél többet nem tudok tenni érte, és már azt is bánom, hogy egyáltalán ejtettem érte könnyeket lefekvéskor.