15. Ultimátum

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy a héten nem fog kiszúrni velem semmilyen tantárgy vagy munka, de legyűrtek, ne haragudjatok. 

Egy kicsit most más lesz minden, remélem nem kap senki sikítófrászt. 

❤

xx Lu

Eire

A Brittanyvel való beszélgetésünket követően még hosszú ideig fent maradok a búvóhelyemen. Mozdulatlanul, néha felsóhajtva ücsörgök és Britts szavain gondolkodom, hiszen igaza van! Nem dönthetek semmiről sem úgy, hogy nem raktam helyre a gondolataim, a tetteimnek ugyanis súlya van. Nem váltogathatom az álláspontom napi szinten, a hangulatomnak megfelelően. Nem hangoztathatom, hogy képes leszek megmenteni a házasságom, ha percek múlva a váláson gondolkodom, és megkérdőjelezem az egybekelésünk szükségességét.
Egyszerű tehetetlenségből játszottam el a gondolattal, de minél többször futtatom le a lehetőségeim logaritmusát, ízlelgetem a szót, annál logikusabbnak tűnik. Amiről szó van, az pedig egy feltételes válás. Egy tökéletes szerződés, egy motivációs forrás, ami segíthet túllendülni az apróságokon, hogy igazán a lényegre koncentrálhassunk. Drasztikus változást hozhat, de az nem feltétlenül rossz. Sőt. Lehet, hogy segíteni fog, és végre boldogok lehetünk. Nem csak én hanem mindketten, a férjem is. Akárhogy csűröm-csavarom, ez egy jó megoldás lehet számunkra. Hiszen megpróbáljuk, teszünk érte, de ha nem megy, vagy közös megállapodással feladjuk, abban az esetben mindenféle harag nélkül elválhatunk, sérülések és komolyabb baj nélkül. Szeretem őt, de pontosan emiatt van szükségünk erre. Azt szeretném, ha szépen lenne vége, ha véget kell vetni mindennek.
Megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés árad szét a mellkasomban, mert komolyan hiszek abban, hogy ez a mi megoldásunk. Megcsillan előttem a remény, hívogat és részegít. Egészen más boldogságot érzek, mint mikor mellette feküdtem, vagy könnyedén, gördülékenyen tudtunk beszélgetni, megdícsért, vagy Victoriánál negpróbálta tartani bennem a lelket.
Összekaparom a megmaradt bátorságom és büszkeségem, és egy üres papírra leírom mindazt, ami eszembe jut.
60 nap. Ennyit adok magamnak és Niallnek, ugyanis két hónapnál tovább nem bírom így, ebben az állapotban. Vagy nagyon gyorsan változtatunk a dolgainkon, vagy kénytelenek leszünk külön utakon folytatni. A mi érdekünkben.
Legalábbis én ezt mondogatom magamnak, hogy ne kezdjek a könnyeimben fulldokolni a levegőhiány miatt.
Ajtócsapkodásra figyelek fel, és az ablakhoz lépve látom, hogy Louis menni készül. Elhúzom a függönyt, így jobban látom, mikor hajt el, de lebukok. Felnéz, de csak egy rövid pillanatra,majd mutogatni kezd valamit Niallnek, feltűnik a középső ujja, de végig vigyorog. Nem feszeng, lazának tűnik, mikor kinyitja a kocsinak is az ajtaját, és mielőtt beülne, integetni kezd. Felém!
Riadtan rántom vissza a levendula színű organzát, és hevesen dobogó szívvel lépek hátrébb. Szánalmas, hogy erre sem vagyok képes, egy barátni köszönésre, több méter távolságból, falakkal és hangszigetelt ablakkal elválasztva, miközben arra készülök, hogy ultimátumot adjak életem szerelmének.

Niall

Ugyanazzal a dermedt, jéghideg pillantással néz rám, mint aznap éjjel, amikor kidobáltam a kacatjainkat a teraszon. Azzal a különbséggel, hogy most egymással szemben ülünk, köztünk az ébenfekete étkezőasztal, teljesen üresen. Csak a gondjaink hevernek rajta, a széthullott házassásunk és az aggodalom.

- Niall, én - remegő hangon kezdi el újra, de nem akarom hallani. - Figyelj rám, kérlek!

- Miért csinálod ezt? - büszkén viselem még a könnyeimet is, mert ez is én vagyok, a férfi, aki siratja a boldogságát.

- Nem azt mondtam, hogy már holnap költözzünk szét. Én sem akarom, de ha úgy jobb, akkor egyszer muszáj lesz - nem mozdul, de érzem, hogy a közelemben nyugszik. Egy helyben ülünk, mégis vannak mondatok, amik eltaszítanak minket a másiktól, és van olyan is, ami közelebb hoz. Eire remekül forgatja a szavakat, így hol ölel velük, hol a falhoz vág.

- És mit akarsz? Próbaidőt, vagy mit? Játsszuk el, hogy bármit jóvátehetünk, aztán ha mégsem működne, akkor vágjunk el mindent, és hagyjuk a francba? - a vérem már forr az ereimben, el sem akarom hinni a hallottakat. - Mondd ki inkább, hogy el akarsz válni.

- Nem akarok - erőszakosan szól vissza, tüntetőlegesen még az asztalra is rácsap, de rögtön rá is szorít az öklére másik kezével. Kiserken a vére egy- két helyen, amit a hófehér bőre csak még inkább kihangsúlyoz.

Nagyot nyelek, megpróbálom ezzel visszaszorítani mindazt, ami most a fejemben van, a zűrzavart, a dühöt, a tehetetlenséget. 

- Azt akarom, hogy próbáljunk meg tenni valamit. 60 nap. Ennyit kérek, semmi mást - remegő, még mindig fájó kézzel vesz ki egy mappát a táskájából. - Megkeresem az ügyvédem - elém tolja a névjegykártyát, rajta a névvel, címmel, mindenféle elérhetőséggel.

- Mit kezdjek ezzel? - visszapöccentem a lapot, sértődötten állok fel, hogy újratöltsem a poharam.
Az elmúlt órában a vízfogyasztásom is az elhallgattatásom eszközévé vált, így már vagy másfél litert ledöntöttem. Bármit megteszek, csak hogy ne kelljen megbánnom a későbbiekben, amit most mondanék vagy tennék.
- Nyílt lapokkal szeretnék játszani - közli egész halkan. Csak hogy meghalljam. Épp annyira erősíti fel a hangját, amennyire kell.
- Kedvesem, a válás mióta játék? Ó, vagy számodra ez is csak egy buli? Az életünk? - a szarkasztikus énem utat tör magának a felháborodásom alól. Ez a Niall megállíthatatlanná válik.
- Jézusom, nem! - felpattan, pár lépéssel előttem terem. Felbiccenti a fejét, hogy a szemembe nézhessen.
- Akkor miért kezeled a házasságunkat annak? Jó hogy nem viszed a tőzsdére, vagy nem adod el! Sőt, jobbat is tudok! - lesöprök mindent a pultról, hullanak a kanalak, amik ott  maradtak, a kávéfőző mellé tett bögre szétrobban a padlón, a gyümölcsök szétgurulnak. - Tessék! Ilyen könnyen kárt tudok tenni benne, akkor neked is biztos nagyon jól menne! Árusítsd a kurva emlékeinket, mindent! A házat, a kocsikat, a nyaralást, az esküvői holmikat, a gyerekem! Mindent, tessék!
Nem érzek mást, csak a tenyerét, amint az arcomon csattan. Ég a bőröm a helyén, és szinte biztos, hogy vörös is a nyoma. A szemei szikrát szórnak, készül az újabb ütésre, ám végül meggondolja magát.
- Arcátlan tuskó vagy! - úgy kell erővel kipasszíroznia a szavakait, miközben a könnyeit nyeli. - Nem is értem, hogy tudtam hozzád menni feleségül!
- Mintha ezt a mondatot már hallottam volna - könyörtelenük vágom hozzá a múltját, majd faképnél hagyom. Vállam épp csak súrolja őt, érzem a bőrének rázkódását. Máskor megviselne, ha sírni látnám, de most sokkal jobban lefoglal a magam baja.
Mert ki az a nem normális, aki képes feltételeket támasztani egy válásnak? Ki, és miért ad ultimátumot a másiknak? Egyszerűbb lett volna csendben lelépnie, egy szó nélkül, mert még az érthetetlenség is jobb, mint ez az őrültsége.
- Ne merj itt hagyni, Niall Horan! - uánam kiabál, mit kiabál, üvölt a konyhából.- Ez rohadtul nem fair, meg se hallgatsz!- Megfeszül valami bennem. Egy idegszál. Leheletnyi, vékony kis apróság, mégis megállásra kényszerít, kiegyenesedek tőle. Gépiesen fordulok hátra, feladva az összes reményemet, és egyenest a szemébe nézek.
- Nos, mert felajánlani, hogy ha ennyi és ennyi idő alatt nem változik meg semmi, akkor elköltözöl a lányommal egy másik országba, az bezzeg fair, mi? - higgadt maradok.- Rosszul gondoltad Cicám. Nem fogok holmi gyerekes játék részévé válni, és ha el mered vinni Soniat, akkor sajnos kénytelen leszek megtenni a megfelelő jogi lépéseket.
- Egy szóval sem mondtam, hogy elviszem Soniat! A mondandóm melyik része nem volt világos?
- De ez lenne a vége, nem?
- Ha te mondod..! Biztosan jobban tudod, mire gondolok, mint én.
- Ne sértegess, kérlek.
- Te pedig ne becsüld alá a képességeimet!
Elfordulok. Meg sem hallom, amit mond. Már ha egyáltalán megteszi. Beleég az agyamba a látványa, ahogy vörösben úszó tekintettel és kipirosodott arccal harcol a szavain át velem. Képtelen vagyok kiverni a fejemből ezt a képet.
Aznap este, amikor először megláttam, ugyan ilyen volt. Akaratos, határozott lány, elvekkel. Megszerettem. Talán akkor, vagy később, mikor hajnalban hozzámvágta a jeges hógolyót. Tisztán él bennem, ahogy a lapockámon landol és a hátamon végiggurulnak a darabkái. Hótól nedves kézzel fordulok vissza, hogy revansot vegyek, de ő addigra menedékre talál a teraszajtó mögött. Okos, most is az, kijátssza a figyelmem, és sunyin hátba támad. Ugyan azt csinálja, mint tizenkilenc évesen. És én megint csak ott tartok, hogy már csak azért is haragszom rá, holott tudom nagyon jól, hogy nem tudok.
A szobaajtót hangosan csapom be magam után, ami nem a legjobb ötlet. Direkt nem a hálóba megyek, hogy ne tudjon utánam jönni, és folytatni a veszekedést, hanem Soniahoz, akit szemmel láthatóan hidegen hagy az anyja kisírt szeme és az apja darabokra hullott idegrendszere. Édesdeden alszik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Lassan az ágya mellé sétálok, magam alá húzom az egyik széket, és csak nézem őt. Elmormolok magamban egy óhajt, hogy neki sose legyenek ilyen problémái. Azt szeretném, ha mindig vidám és boldog lenne, és ha kell, hát élete végéig mellette maradok, élek akár száz hosszú, gyötrelmes évet, csak Sonianak meglegyen mindene, ne szenvedjen hiányt semmiben, és legyen kihez fordulnia, ha azt érzi, már senkire sem számíthat ezen a világon. Ebben az elcseszett, válóperben úszó, vitáktól fröcsögő, átkozott életben.
- Nem akarok elválni - suttogom magam elé, mintha hallana, értene, és tudna válaszolni. - Szeretem az anyukádat, Manócskám. Na, nálad nem jobban, de mielőtt a világra jöttél volna, így volt. Tudod, ő nekem az első igazi szerelmem, amit te még nem tudsz felfogni ésszel, de egy nap meg fogod érteni. Olyan lesz, mint egy villámcsapás. Pillangók repkednek majd a pocakodban, és olyan gyorsan fog dobogni a szíved mellette, hogy kis híján kiszakítja majd a mellkasod. Meg akarsz majd felelni neki, a kívánságait lesed, mindig csinos leszel, ha vele találkozol, parfümöt fújsz majd magadra. Lehet, hogy még a zoknidra is, hogy jó benyomást kelthess. A legszebb ruháid hordod majd, és a nyakláncod, amit az első komoly közösen megtett úton kapsz tőle. Anya is ezt csinálta, és apa is. Tudod mennyire szeretett engem? Képzeld el, Prücsök, hogy elfogadta az életem, pedig én is nehezen törődtem bele, hogy állandóan távol kellett lennem azoktól, akiket szeretek, akikkel az egész gyerekkorom töltöttem. Az ő anyukája és apukája már majdnem tíz éve nem látták őt, rólad pedig csak hírből hallhattak. Ostobán eldobták maguktól, de anyukád nem ijedt meg. Bátor volt! Összepakolta a szép ruháját, a parfümét, és a nyakláncát, hogy velem jöhessen Londonba. Annyira szeretett, hogy képes volt maga mögött hagyni Írországot, még úgy is, hogy Dublin jelentette számára a teljességet. Ott volt boldog, de vakmerően belevágott egy új kalandba velem. Még az sem riasztotta vissza, hogy bántani fogják, és tudod, az történt, hogy nem fájt neki semmi. Mondhattak bármit, velem maradt. A legrosszabb percekben is mosolyogva fogadott itthon, pedig volt aki megfenyegette. Válaszul boldoggá tett, többek közt azzal, hogy Téged a világra hozott - megtörlöm az időközben kibuggyant könnyeimet a pólómba. Sajog a térdem, és a mellkasomat szét próbálja feszíteni valami egészen különös módon a fájdalom. Ilyet még talán soha életemben nem éreztem, de leginkább ahhoz hasonlít, mint mikor műtöttek, és vissza kellett számolnom tíztől. Kilencnél már elernyedt a felsőtestem, nyolcnál már nem éreztem a lábaim, és hétnél kezdett el égetően zsibbadni a bőröm. Most is ilyen. Csak jobban fáj, mintha szikével körbevágták volna. - Nagyon szeretem az anyukádat Sonia, de már nem tudom, mit tehetnék azért, hogy felfogja.
Válasz helyett csak nyöszörög, nehézkesen kapkodja a levegőt, amitől egy pillanatra mozdulatlanná válok. Pár másodperc az egész, mély levegőt vesz, és felüvölt. Megkönnyebbülök attól, hogy nem fog megfulladni, és ölbe kapom, hogy megnyugodjon.