14. Fordulópont

Niall

Értelmetlen kifogásokat sorakoztatok fel, csak hogy meggyőzhessem magam, miszerint semmi keresnivalóm ennél a nőnél. De a tudat, hogy Eire megint külön autóval érkezett, és egész délután nem beszéltünk, sőt, nem csak vele, senki mással sem sikerült beszédbe elegyednem, egyértelművé teszi a dolgokat. Persze azért próbálkozom.

- Jó napot- belépve azonnal köszönök a folyosón ácsorgó két nőnek. Látásból ismerem őket, minden alkalommal itt vannak, amikor Victoria megpróbálja a tűréshatárom feszegetni a borzasztón idegesítő módszereivel. De nem állok le fecsegni, és jópofizni. Nem ezért jöttem, hanem hogy egy alkalmat megint letudjak, és ezt Harry, Louis és Liam orra alá dörgölhessem. Illetve, hogy ezzel is megpróbáljam megenyhíteni Eiret.

- Niall, jöjjön csak - széles vigyor, a már jól ismerős arc, amitől önkéntelenül is megfeszülnek az izmaim. Még mindig nem sikerült megkedvelnem, és bizalmatlnaul figyelnem kell minden mozdulatát, hogy nyugodt maradhassak. - A felesége nemsokára visszajön.

Alaposan körbenézek, vajon merre, hova mehetett, és talán el kellene szégyellnem magam, amiért késtem, de nem teszem. Egy porcikám sem kívánja ezt a terápiát, ezért annyira későn jövök, amennyire csak lehet.

- Rendben - levágódok a helyemre, ahova mindig le szoktam ülni.

- Miért választotta azt a széket, Niall? - áltudományos pillantással néz rám, de úgy, hogy nem merem az igazságot kibökni.

- Miért, mi baj van vele?- hárítani próbálok, már csak azért is, mert fogalmam sem lehet róla, mitől akarom megvédeni magam ezen a helyen.

- Csak megfigyeltem, hogy minden alkalommal ugyan azt választja - engem nem fog csapdába csalni, már a legelső alkalommal megfogadtam magamnak. Határozottan igyekszem helytállni a beszélgetésben.

- A megszokások híve vagyok - megrántom a vállam, enyhén, hogy tudja, abszolút lazán kezelem a dolgot.- És a feleségem is.

- Minden esetben kialakul maguk közt ez a rend? - gondolhattam volna, hogy nem egy egyszerű, könnyed beszélgetést próbál fenntartani, hanem most is, ebben a pillanatban is megfigyel, elemezni próbál.

- Mármint? - felvonom a szemöldököm. Nem akarom megtudni, pontosan mit akar kiszedni belőlem. Kezd nagyon kényessé válni a téma.

- Házi munkák; mosogatás, főzés, takarítás, esetleg más, hasonló dolgok - felsorolás közben erősen gesztikulál, maga előtt kevergeti a levegőt a kézfejével. - Van állandó rend maguk közt, hogy ki melyiket végzi el?

Egy jó hosszú sóhajtás erejéig csendben maradok, és gondolkodom, miként bújjak ki a válasz alól.

- Nézze, nem tudom, ez most miért fontos, de azért szeretném, ha figyelembe venné az életmódunkat. Sokáig én nem is csináltam mást az otthonomban, csak aludtam. A mi életünkben nagyjából nyolc hónap, tizenkilenc napja állt fel valamiféle rend. Aki éhes, eszik, és ha nincs kaja, főz. A feleségem ugyan rendszeresen tevékenykedik a konyhában, ő is ember, dolgozik. És elég nagy gyerek vagyok már, ki tudom vasalni a saját ingem - bűbájos maradok, sőt, egyenesen olyanná válok, mint egy joviális apuka.

- Elnézést, muszáj volt elintéznem ezt a telefonhívást - zavartan toppan be Eire, de amkor meglát, hirtelen minden kislányos zavara elmúlik, kihúzza magát, és úgy ül le mellém, hogy rám se néz. 

Kissé döbbenten konstatálom a ridegségét, nem értem mi baja van most. Nem mondtam vagy tettem semmi bántót, legalábbis az emlékeimben nem él ilyesmi. 

- Semmi baj - Victoria megint csak kicsattanó jókedvvel vág neki a mai terápiás bárminek. 

Csak tudnám, miért büntet a sors két ilyen nővel. Az egyik teljesen érthetetlen módon viselkedik, az egyik pillanatban még közömbös, majd hirtelen elkezdi váltogatni az arcait, hol gondoskodó, hol közlékenyebb, néha hisztériás rohamot kap, elkezd kiabálni, végül megint csak ott tartunk, hogy inkább hozzám se szól. Victoriát pedig, nem tehetek róla, egyszerűen zsigerből nem kedvelem, már csak azért sem, mert a munkáját végzi, amire én mellesleg sosem kértem, pusztán áldozatként vagyok jelen hétről hétre.
De Eire kedvéért beletörődök abba, hogy megint itt kell lennem, és mindent megteszek annak érdekében, hogy megfeleljek az elvárásaiknak, akkor is, ha ez nehezebb, mint gondolnám. Mert az csak egészen kicsi, elenyésző dolog, hogy egy helyben kell ülnöm. Jár a lábam, az ujjaimmal dobolok, de ülve maradok. Néha eszembe jut egy újabb sor, egy dallamrészlet, vagy egyszerűen egy ötlet, amit ki néne próbálni, hogy hangzik, passzol-e az eddigiekhez, vagy máshoz? Fel akarom hívni Harryt, hogy hallgassa meg, vagy Liamet, hogy üljünk össze. Aztán eszembe jut Louis, most ő vigyáz Soniara. Tudom, hogy jó kezekben van a lányom, sőt, bármelyiküknél tökéletes biztonságban lenne, ebben biztos vagyok, de az az igazság, hogy undorító módon féltem, és féltékeny tudnék lenni még magamra is, akárhányszor eszembe jut, mennyi boldogság és napfény szorult abba a csöpp emberbe. És most nem nekem adja át a jókedvét. Hallani szeretném a gügyögését, látni, ahogy tágra nyílt szemekkel figyel, holott azzal is tisztában vagyok, hogy Louist már háromszor összenyálazta, kétszer leköpte, a haját folyton tépi, és ha igazán elemében van, mindent szétpakol, amit csak elér.
A testem izgágasága sehol sincs az elmémhez képest, de nem vehetem elő a telefonom, mert akkor rögtön rámtámadnának, elhordana Eire mindenféle faragatlan tuskónak, és abban sem vagyok biztos, hogy egy pszichológus előtt kéne bizonyítanom az akaratgyengeségem.
- És Ön, Niall, elkezdte már a könyvet írni? - hirtelen kell visszatérnem, épp csak kiszakadok a szanaszét heverő gondolataimból, emiatt pedig  csak egy értetlen grimaszra futja tőlem. - Amit adtam.
- Ja, az. Alakul - attól, ahogy néz, kiráz a hideg. Mintha az anyám akarna lenni és valamiért piszkálna. Nem takarítottad ki a szobád, fiam. Legalább a cipőd vedd le, mielőtt minden csupa sár lesz! - Igen, írtam már bele. Nem sokat, de próbálkozom.
Valójában az utóbbi pár napban egyetlen betű sem került bele. Ránézni sem tudok, mert csak a kudarcom lát benne. Azt, hogy mindegy mit csinálok, vagy mennyire igyekszem, egyszer csak elérem azt a pontot, amikor mindent tönkre tudok tenni. És nem csak a tudásom van meg hozzá, hanem valóban meg is teszem, legyen ez egy veszekedés, egy rossz szó, verekedés, bármi. Szóval a könyv emiatt csukva van, és egy darabig úgy is fog maradni.
- Tudom, eleinte nehéz megtalálni a megfelelő szót, de ha ezzel megbirkóznak, sokkal jobban fognak tudni kommunikálni - ezt már mindkettőnknek mondja, hol rám, hol Eirera nézve. De engem aztán nézhet, mert továbbra sem értem, mit keresek itt, nem akarok itt lenni, és remélem hamarosan valóban távozhatok.
Képtelen vagyok megálljt parancsolni az elmémnek, folyton egyetlen egy sort éneklek, szinte sebzi a bőröm a dallama. Nem én írtam, közöm sincs hozzá, egyszerűen csak megragadt, és időről időre eszembe jut. Zayn jut róla eszembe.
A barátom, akit valamikor elvesztettem, pedig nem akartam. Akartam, hogy ott legyen körülöttem, a mindennapjaim része legyen, mint ahogy akárki más. Szerettem volna, ha mellettem állna a nehéz helyzetekben. Ahogy Liam, Louis és Harry. Ahogy a szüleim, a testvérem és a feleségem. Ahogy az a több millió rajongó, akik a világ különböző pontján várnak ránk, bíznak bennünk, hallgatják a dalainkat,  terápiaként gyógyítják a lelküket velünk, a zenénkkel, koncertfelvételekkel, emlékekkel. Most egy kicsit én is rajongó vagyok. És legbelül sírok, mert egy külső szemlélő számára én vagyok a világ legrosszabb embere, de legbelül, mélyen a lelkemben irtóztató háború dúl. Mindent porrá égetett a Zaynnel töltött este.
- Elnézést - felpattanok, és kirohanok a folyosóra. A hideg verejték patakokban csordogál a hátamon, érzem, ahogy elindulnak a hajtövemtől, a felsőm rám tapad. Remegő térddel sétálok el a legközelebbi székhez, és inkább zuhanok, mint leülök. Nem érzem magam körül a biztonságot, próbálok mély levegőt venni, érezni a tágas teret, a bőséges levegőt, de a mellkasom szorítani kezd. Ez nem olyan, mint amikor zsúfolt helyiségben vagyok, és akkor tör rám a légszomj. Nem pánikolok, az elmém teljesen ép, mondhatni normális, nem akarok zavarodottan menekülni, egyszerűen csak szükségem van levegőre. Még több levegőre.
Kimegyek a parkolóba, hátha itt végre elmúlik a szorító érzés, de sokminden nem változik. Előveszem a mobilom, mert jobb megoldás nem jut eszembe, és küldök egy rövid üzenetet Eirenek hogy nem megyek vissza, közvetlenül ez után pedig Louist hívom fel.
- Szia apa - hangos nevetés és jókedv szűrődik át, semmi más.
- Nem zavarlak? - a kocsim felé sétálva a kulcsom után kutatok a zsebemben, fél szemmel a környéket figyelem, nehogy feltűnjek valakinek.
- Viccelsz? Épp legyőzött a lányod. A földön fetrengek, ő meg ott üt, ahol ér - egy rövid pillanatra megdermedek, de aztán átgondolom a dolgokat, és fellélegzek.
- Bolond - beülök az autóba. - Eljöttem a terápiáról.
- Megint? Ember, veled nehezebb, mint 100 nővel! - megváltozik a beszélgetésünk hangulata, pedig alig egy perce tart. - Most mi történt?
- Eire nem beszél velem, pedig most nem csináltam semmit - védekezően magam elé is emelem a kezem, hogy bizonyítsam az ártatlanságomat, bár ezt csak magammal szemben tehetem meg.
- Azért ebben nem lennék biztos - alig hallhatóan jegyzi meg, közben ecsuklik a hangja, gondolom megpróbál feltápászkodni.
- Nem, azon túlvagyunk. Bár eléggé kivoltam, nem is emlékszem már pontosan mindenre, de Eirera igen. Együtt aludtunk.
- Hé, de az jó, nem?
- De, csak, nekem ez nem elég. Nem akarom, hogy minden este könyörögnöm kelljen! Azt szeretném, ha magától érthetődő lenne - úgy érzem magam, mint egy sértődött kamasz.
- Ha már leléptél, ugorj be. Segítesz megetedni a lánykád, és közben megdumáljuk. Úgy is elég zavaros minden, és már Zayn is ezerszer keresett. Tudni akarja, jól vagy-e.
A gyomrom összerándul, elhagy minden erőm. Tényleg erre kíváncsi?
- Fél óra maximum - ígérem, majd elteszem a mobilom.
Eire nem írt vissza.

Eire

Csak nézek utána, ahogy alig észrevehetetlenül biceg, kilép az ajtón, és nem néz vissza. Aggódom, mert nem tudom eldönteni, vajon azért jár így, mert megint rátört a fájdalom, vagy ez még az elmúlt este eredménye?

- Eire, minden rendben? Kicsit sápadtnak tűnik - Vicotria hangja ránt vissza.

- Tudja, érdekes, hogy mi egyetlen egy időpontot nem tudunk végigülni normálisan. Valamelyikünk mindig feladja - még mindig az ajtó túloldalán gondolkodom, de már visszafordított fejjel. Előre nézek, koncentrálni próbálok, de közben azt figyelem, szűrődik-e be valamilyen zaj a folyosóról.

- Előfordul - a mosolyában nyugalmat keresek, támogatást, de nem találom. Ez a nő nem a legjobb barátnőm, nem ismerem, nem bízom benne, de valahol mégis. - Milyen mostanában a kapcsolatuk?

- Változó. Igen, azt hiszem ez a legjobb szó rá - végigpörgetem az elmúlt hetet, mi történt, miket mondott. 

- Ez mit jelent? Hullámzó, egyszer fent, egyszer lent, vagy rendszertelenül változékony inkább? 

- Átmenet nélkül történnek dolgok. Leginkább velem - az éjszakai cserbenhagyására gondolok, hogy neki ez biztos egész máshogy kjátszódik le a fejében. - Az egyik pillanatban még meg akarom menteni a házasságom, tíz körömmel kapaszkodom a remény utolsó darabkájába, a következőben pedig...-  legszívesebben addig üvöltenék, amíg ki nem szakad a tüdőm -  minden megváltozik.

- És a férje? - megint ír, de kezdek hozzászokni. 

- Nehéz neki is. Sok problémája van újabban - erősen gondolkodom azon, hogy beavassam-e a dühkezelési problémájába, vagy ne. Mert Niall nem kifejezetten közveszélyes, de mégis szétverte Zayn arcát, és ha akarnám se tudnám elfelejteni az arcát, amikor rájött, mit tett.

Megrezzen a telefonom, de nincs bátorságom megnézni, mert már így is szégyellem magam a hosszúra nyúlt telefonálás miatt.
- Olvassa el nyugodtan - rákapom a tekintetem. Egyáltalán nem ahhoz vagyok szokva, ahogy Victoria viselkedik, mert bár valóban nem érzem hasznosnak a beszélgetéseket, olyan szabadságot ad nekem e négy fal között, amilyet még otthon sem engedek meg magamnak.
„Nem megyek vissza. Elugrok Soniaért.”
Meg kéne lepődnöm, fel kéne háborodnom. Ehelyett megnyugszom, mert így nem kell újabb kínos perceket eltöltenem mellette.
- Tegnap elmentünk egy régi barátunkhoz - gondolkodás nélkül kezdek bele, anélkül, hogy átgondolnám. - És Niall, a férjemként viselkedett. Beszélgettünk az autóban, megosztottunk egymással dolgokat. Tudja, mintha tényleg igazi lenne ez az egész, aztán - megdörzsölöm a felkarom, próbálom megtalálni a legmegfelelőbb szavakat. - A férjemnek problémái vannak. Verekedett, általában inni is szokott. Nehezen irányítható, ha dühös, és tudom, hogy sosem bántana sem engem, sem a lányunkat, azon a vacsorán mégis nekiment valakinek.
- Fél tőle? - mellbe vág a jól irányzott kérdése. Még levegőt is elfelejtek venni, annyira zsibbad mindenem. - Fél a férjétől?
- Nem - vágom rá egyből, ezzel egy időben viszont megtalálom a megoldást.

***

Hazaérve csak azzal szembesülök, hogy Niall már a teraszon üldögél Sonia, Louis és néhány sör társaságában. Victoria szavai visszhangoznak a fejemben, ízlelgetem a szót, de nem vált ki belőlem semmit. Nem félek. Ebben teljesen biztos vagyok, viszont van itt valami más. Fáj, de keresem, akarom érezni, még úgy is, hogy rossz. 

Anélkül, hogy odaköszönnék nekik, elvonulok a vendégszobába, és amíg bekapcsol a laptopom, átgondolok mindent újra. Persze, tele van rizikóval, és könnyen megüthetem a bokám, de talán van még remény, és meg tudjuk menteni ezt a borzalmat, amit házasságnak merünk csúfolni. Ledobom a kabátom és a táskám az ágyra, a gépemet az ölembe húzom, és videóhívást indítok Dublinba. Brittany régi szobája hamarosan feltűnik, a kép közepén pedig a nő, akit ismerek pelenkás kora óta, de még ennyire kipihentnek és kócosnak nem láttam. A bal kezénél egy tálca sütemény, cukorkás papírok és üdítő.

- Szia - megtörli a száját, nem akármivel, a kinyúlt, ósdi pizsamafelsőjével.

- Beszélnünk kell - fittyet hányok a kinézetére, mert nem érdekel. Láttam már mindenhogy, és tudom, hogy a ruhájától függetlenül minden szavamra figyel.

- Ki vele, mit csinált?

Én én csak mondom, és mondom. Egészen odáig, hogy ma ott hagyott, onnan, hogy először külön töltöttem az éjszakát.

Akárhogyan is, de kimondtam. Kimondtam azt, amit sosem akartam, pláne nem ilyen nyíltan, de mélyen, legbelül érzem, hogy Brittany meg fogja érteni, és tud segíteni. A döntésem innentől kezdve megmásíthatatlan.

- Micsoda? - hüledezve hajol közelebb.- De hát miért?

- Remélem, egy nap rájövünk, hogyan tehetjük jóvá mindazt, amit teljesen feleslegesen tettünk tönkre.

- Eire, tényleg ezt akarod? - a barátnőm hatalmas szemekkel bámul rám, aligha hisz a fülének.

- Igen - jelentem ki határozottan, mintha soha egy másodpercre sem bizonytalanodtam volna el. - Szükségünk van rá, ezt neked is be kellene látnod. Már beleegyezett, és valamiért nem is veszekedett velem.

- Persze, szerintem csupán annyiról van szó, hogy már évek óta gyakorolja az átverés művészetét, te pedig túl határozott voltál ahhoz, hogy bármit is visszavágjon.

- Nem, szinte biztos, hogy ő is fontolgatta a lehetőséget - gyengének érzem magam, de kipréselem azt, amit hallani akarok magamtól.

- Eire, egyáltalán közölted vele a tényt? - gyanakodó pillantása elől elrejtem az arcom, mert igen, valóban csak elképzeltem, hogyan is kellene megbeszélnem vele a dolgokat, és hiába gondolok a lányunkra, kezdem feladni. -A legjobb barátnőm vagy, ismerlek, mióta csak élek, de ezt nem akarom elhinni rólad. Nem adhatod fel ilyen könnyen! Ez nem olyan, mintha valami futó kalandotok lett volna, az Isten szerelmére, házasok vagytok! Család! És Sonia? Vele mi lesz?

- Fogalmam sincs, jó? Csak azt tudom, hogy belefáradtam, érted? Nem alszom, nem iszom, nem eszem, kimerült vagyok, ideges, és a védőnő szerint már fél éves kora óta képtelen vagyok a szorongások és a stressz miatt táplálni a gyermekem! Tudod milyen érzés ez? Szörnyű! Az anyja vagyok, és a magánéleti problémáim miatt csak úgy ott vagyok mellette, hallja a hangom, de csak ha nem sírok. Feladom, nem érdekel. Ha kell, hát kibékülök anyámmal, apámmal, a nővéremmel, az egész pereputtyal, nem érdekel. Képtelen vagyok tovább csinálni ezt. Boldog akarok lenni, ha nem vele, akkor egyedül. És ha ehhez az kell, hogy meglebegtessem előtte a válási papírokat, akkor még a föld alól is szerzek egy jó ügyvédet.
Legördülnek az első könnycseppek az arcomon, nem tudom, bánjam-e a kirohanásom, vagy inkább azt, hogy mindezt interneten keresztül mondtam el a legjobb barátnőmnek ahelyett, hogy személyesen tettem volna, vagy csak megszokásból sajnáltatom magam. Mindenesetre rossz volt hallani saját magamtól, akkor is, ha jogos.