16. Nehéz másnap

Eire

Egész éjjel a gyerekszoba előtt virrasztok, hátha kijön, és megbeszélhetjük ezúttal fenőttek módjára, hogyan is kezdhetnénk megoldani a problémáinkat, de Niall nem jött, sem éjfélkor, sem kettőkor, de még hajnali négykor is bent volt, az időközben kétszer felébredő Soniat vígasztalta, de nem lépte át a küszöböt. Tudom, hogy elszúrtam, és bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért, de most még nem vagyok rá képes. Mert hiába bánom a pofont, valahol, mélyen, legbelül tudom, hogy bármikor máskor megtenném újra, ha ilyen stílusban beszélne velem. Le kell szoknia arról, hogy úgy kezel, mint egy beosztottat, és a gyerekes felfogása sem segít rajtunk. Tudja nagyon jól, hogy nem érdemes fenyegetni engem, sosem tudtak ezzel megfélemlíteni, az pedig, hogy feltételezi rólam az ország végleges elhagyását...! Nem is értem, hogy gondolja, hogy itt tudnám hagyni egyáltalán Londont! Itt élek, ez az új otthonom, itt dolgozom, és ki tudja mióta már a legjobb barátnőm is itt él, a legegyszerűbb logikát követve is legfeljebb Brittany lakásáig tudnék menekülni, ami tőlünk legfeljebb fél óra kocsival. Ahhoz pedig végképp nem lenne gyomrom, hogy Soniat elszakítsam az apjától. Én így nőttem fel, egy biológiai apával, akit csak akkor láttam, ha hazaköltöztem, és akkor is csak abban az esetben, ha nem zárkóztam be a szobámba, vagy nem jelentette ki, hogy látni sem kíván. Tudja, tisztában van azzal, milyen kapcsolatom van a családommal, pláne mióta beszálltam a kocsijába 2013. július 24-én. Akkor magam mögött hagytam a nővérem, a szüleim, a gyerekkoromat, Dublint, és Írországot is. Tudtam már akkor, hogy végleg soha többet nem fogok „haza”menni, legfeljebb ha Sonia nagyobb lesz, és szeretné megnézni, honnan is indultak a szülei. Más okot nem látok arra, hogy visszamenjek. Meg nem is látnának szívesen. Egyszerűen nem fogom fel, miből indult ki, és hogyan gondolkodott, hogy végül ez legyen az eredmény. Persze, ha tudnánk beszélgetni, minden nap szánnánk legalább 5-10 percet arra, hogy megosszuk a másikkal a gondolatainkat, hogy mi történt aznap velünk, mit érzünk, félünk-e, szükségünk van-e egy hosszú, meleg ölelésre a másiktól, egy jó szóra, vagy egy gesztusra, akkor még mindig ismernénk egymást, és nem az ellenségét látná bennem, és jutna ilyen képtelenség eszébe. 

Összerándul a gyomrom, amikor meghallom beszélni Niallt, de a fáradtságtól nem minden szavát értem kristály tisztán. Aztán egyszer csak kitisztul valami, ami jelentheti azt is, hogy csak ölbe vette Soniat, járkálni kezdett és ennek következtében közelebb került az ajtóhoz, vagy épp éberebb vagyok, mint néhány perccel ez előtt. De egyre sűrűbbé válnak az értelmes mondatok, és szép lassan összeáll a kép: rólunk van szó. Még azt is hihetném, hogy tisztában van azzal, hogy itt ülök kint, és hallom minden szavát, vagy csak jól esik neki kimondani mindent, ami eszébe jut. Kedves gyerekszinten, mellőzve a fölényes oldalát mesél. Elakad a lélegzetem, hiszen azok után, ami este történt, gyönyörűen beszél rólam, a kapcsolatunkról, arról, hogy őt válaszottam, ettől pedig csak még nagyobbra nő a bűntudatom, már beteríti mindenem, és rá akar venni, hogy berontsak a szobába, sírva a nyakába boruljak, és ezerszer bocsánatot kérjek, de az önérzetem maradásra bír. Muszáj tartanom magam a tervemhez, és elkerülni messzire a hangulatingadozásokat, az érzelmeim nem hagyhatom teljesen váratlanul kirobbani, féken kell tartanom a gondolataimat, a tetteimet, és nem ártana egy óriási lakatot tennem a számra. És nem értem:miért? Miért nem tudjuk szeretni egymást szemtől szembe? Mégis hogy történhetett meg az, hogy már csak a harag maradt köztünk, a keserűség? Mitől? Aztán eszembe jut. Minden. Az apróságok, amiket  nemrég még én kaptam, a figyelme, a csillogó tekintete. Másoknak adta. Mindent, amiről azt hittem, csak az enyém ezen a világon.
Ettől a kettős érzéstől a legnehezebb megszabadulnom, mert hiába tudom, hogy valamiért mégis csak a felesége lettem, folyton történik valami, amitől bizonytalanná válok. A legutóbbi éttermi számlát sem tudom még hová tenni, de ha rákérdeznék, a válasza rögtön az lenne, hogy üzleti ügyben volt ott, vagy lerázna a felháborodásával. Mindig ez van, akárhányszor úgy éreztem, végre egy kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz, tesz egy jókora lépést hátra, majd csodálkozik, hogy én állandóan menekülök.
Hátra billentem a fejem, próbálok rájönni, hogy mit kéne tennem reggel, ha megint arra kényszerülünk, hogy egy légtérben tartózkodjunk, ha nem is hosszú időre, de néhány percre. Hozzam fel neki a témát megint? Vagy egyáltalán mondjak neki valamit? Vajon megváltoztathatom a hozzáállását, a véleményét? És később? Nem akarom, hogy két hónap múlva egy bőrönddel a kezében átcuccoljon valakihez, vagy vegyen egy lakást magának a város túlfelén.
Túl sok kérdés merül fel bennem a jövőt illetően, friss a vitánk élménye, fáradt vagyok már attól is, ha mély levegőt veszek, így történik meg az, hogy egy ponton elmerengek, elfelejtem, hol is vagyok és falnak döntött fejjel, a padlón ülve alszom el hajnaltájt, és még arra sem ébredek fel, hogy fázom vagy fájna valamim, csak a csendre, ami néhány, alig három órával később tűnik fel.
Még ki se nyitom a szemem, de már érzem, hogy biztosan nem a folyosón fekszem, ugyanis ahogy tapogatózom magam körül, túl kényelmes és puha a közeg, amiben vagyok. A párnám még ontja magából a samponom és az öblítő illatát, a takaró gondosan ölel maga alá. Egészen olyan, mintha nem egy kilenc hónapos gyerek kialvatlan anyukája lennék, mintha nem lennék sosem fáradt, és nem sírnék állandóan. Közel egy év után először azt érzem, hogy kialudtam magam, még úgy is, hogy piszkosul kevés időt töltötem lehunyt szemmel, ez alatt az idő alatt pedig éberen gondolkodtam is, de ez alatt az idő alatt, ami borzasztóan rövid, elmúlt minden fájdalmam. Nem értem, mitől lehet ez, de amikor kinyitom a szemem, végre valahára, világossá válik minden.
A hálószobában térek magamhoz. Nem is akármelyikben, abban, amelyiket az elmúlt időben átlagosan minden harmadik estén újra Niallel együtt foglaltam el. Ebben a házban pedig egyetlen olyan ember van, aki képes lenne idáig cipelni, az én vagyok, ám mivel biztos nem magamtól jöttem ide, csak Niall lehetett. Akaratlanul is legurul egy könnycsepp az arcomon, de nem sírok. Elérzékenyülök attól, mennyire jó ember, és én tönkre teszem.
Ez egy egészen új fajta érzés. Habár, sűrűn előfordul, hogy magamat hibáztatom, tisztában vagyok a saját hibáimmal is, és a férjemével is, most nem egyszerűen erről van szó. Egy részem elkezdte a hadjáratot az élmém ellen, és utálni kezdtem magam. Mint egy agresszív autoimmun betegség, az vagyok jelenleg saját magamnak, és hiába az elapadt könnyek, a mozgásom, miközben kikászálódok az ágyból, a hangulatom, a testtartásom egészen olyan, mintha sírnék. Ha nem kéne viselkednem, még hisztiznék is, de muszáj sietnem, rápillantani Soniara, elkészülni, összepakolni, és elindulni dolgozni, hogy a héten először a négy nap alatt ne késsek el.
A folyosóra óvakodva lépek ki, minden lépésem után hallgatózok, de semmiféle zaj sem szűrődik ki a gyerekszobából, és a földszinten sem találom őket.
- Niall? - óvatos hangerővel szólongatom, és őszintén nem bánnám, ha nem lenne itthon.

Niall

Sértődött hüppögések, képtelen kapálózások és néhány perc keserves sírás után lassan álomba merül ismét Sonia. Visszafektetem a kiságyba, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se ébresszem fel.
Amíg nem kezdett el sírni, egészen frissnek éreztem magam, vagy csak tombolt bennem az elfojtott düh, és attól voltam olyan éber, ehhez képest most a hirtelen rámzúduló fáradtságtól a szemem egyre inkább összehúzódik, csak botladozok az ajtóig. A bejövetelemnél jóval csendesebben távozom, szinte meg se hallani az kilincs hangját, de amint lépek egyet, valamibe beleütközöm.
Eire az, összegömbölyödve, félig fekve, félig ülve alszik, lábait maga alá húzva, békésen. Elképzelésem sincs, hogy kerül ide, talán utánam jött, vagy csak el akart tölteni néhány lopott percet ő is a lányunkkal, és várhatta, hogy kijöjjek. Valószínűleg ebbe bóbiskolt bele, és így került le a földre.
- Szép. Már Soniahoz sem tudunk bemenni együtt - mormolom teljesen szétcsúszva az álmosságtól. Lehajolok hozzá, nem tudom itt hagyni, két kézzel a dereka alá nyúlok, és az ölembe húzom. A karjai lazán lógnak a teste mellett, de valahogy mégis úgy, mintha bármelyik pillanatban megragadhatna. Az mondjuk más kérdés, hogy megütne, elkezdene fojtogatni vagy átölelne, de hozzám érne, és ez a lényeg.
Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek ezen az agyament dolgon, sőt, még a fáradtságom is alább hagy, ahogy befektetem őt az ágyba. Soniaval majdnem ugyan ezt csináltam végig az imént, betakartam, megbizonyosodtam arról, hogy mindene megvan még, és magára hagytam aludni. Eirevel is ezt teszem, kihátrálok a hálóból, és ahelyett, hogy arra gondolnék, mit szól majd reggel a hálószobai ébredésre - a vendégszobai helyett-, a gondolataim elterelődnek a munkám irányába. Legalábbis én retteneteden igyekszem, ugyanis egyik porcikám sem kívánja folytatni a veszekedést vagy azt, hogy megint az Eire féle különös váláson rágódjak.
Tehetetlenül álldogálok, lézengek a lakásban, céltalanul. Öt körül már tudom, hogy lehetetlen visszaaludnom, és felesleges is lenne. Elkezdek főzni egy kávét, és amíg az elkészül, összedobok egy melegszendvicset, nyomkodom a telefonom, megnézem, hogy van-e még elég bébiétel és víz Sonianak. Addig bogarászok apróságokkal, amíg rá nem döbbenek, hogy a sütőben már korom feketére sült a reggelim.
- Rohadj meg - pánikszerűen kapcsolgatom, teljesen feleslegesen a sütő gombjait, ez sajnos már nem hozza vissza a tökéletes állapotát. Kiveszem a tepsit ráccsal együtt és odavágom a pultra.
Egy tenyérnyi szenes kupac maradt belőle, a sajt pedig ráégett teljesen az edényre.
Mély levegőt veszek, próbálom lenyugtatni magam, nem akarok csapkodni. Inkább dobok még egy kanál cukrot a bögrémbe, alaposan elkeverem, és néhány nagyobb korttyal elfogyasztom a kávém. A szendvicsem maradványát kidobom a kukába, de a romok eltakarításával nem vesződök. Igyekszem nem felbosszantani saját magam, ehelyett felmegyek zuhanyozni Eire szobájába, nehogy felébresszem a motoszkálásommal, de felöltözni muszáj átmennem.
Amennyire csak lehet halk és gyors vagyok, nem vasalok inget, teljesen meg fog felelni ma egy póló is, meg egy zakó, farmerral.
Mielőtt elmennék itthonról az éjjeliszekrényhez lépek, kitépek egy darab papírt a Victoriatól kapott noteszból, és ráfirkantom, hogy minden rendben, Sonia alszik és feltettem a telefonját tölteni, hogy ne merüljön le. Igazából csak idegesít a csipogása és a rezgése minden figyelmeztetőnél.
Lerobogok a lépcsőn, felhúzom az első cipőm, ami az utamba kerül. Hiába a hideg víz, amit az arcomra locsoltam, a kávé, úgy érzem szükségem van még koffeinre, és reggelizni sem ártana, mert még mindig gyengének érzem magam. Kissé kótyagosan ülök autóba, feltúrom a kesztyűtartót, hogy megvan-e mindenem, és elindulok a stúdióba. Útközben betérek egy pékségbe, de előtte körbetelefonálok, hogy ki fog még a reggeli órákban megérkezni.
Liammel kezdem, mert tudom, hogy a legnagyobb valószínűséggel ő ébred mindanyiunk közül a legkorábban- kivéve ma, mert én el sem aludtam.
- Jó reggelt - kicsit érces még a hangja, de köhög egyet és azonnal elmúlik. - Baj van?
- Nem, nincs. Mikor érsz be ma? - átsétálok a sós péksüteményes pulthoz, és az óriási pizzaszeleteket bámulom nyálcsorgatva.
- 7-re, legkésőbb fél 8-ra ott vagyok. Miért?- pakolászhat, mert zörög valami a háttérben.
- Akkor viszek reggelit. Kávét is kérsz? - az eladónak ügyetlenül mutogatni kezdek, hogy négyet kérek. Valami isteni csoda folytán sikerül megértenünk egymást az ázsiainak kinéző sráccal.
- Azt megköszönném - hálálkodik, szinte látom magam előtt, hogyan nézhet. Most már biztos vagyok benne, hogy nehéz éjszakán van túl ő is.
- Rendben, akkor bent találkozunk.
- Szia- leteszem, és gyorsan a farzsebemhez nyúlok. Döbbenten veszem észre, hogy egy font sincs nálam. - Ne haragudj, tudok kártyával fizetni?
- Persze - unott képpel felém fordítja a terminált, amihez hozzáérintem a bankkártyám.
- Köszi - se neki, se nekem nincs jó kedvem, ezért mogorva és furcsa a vásárlásom, de nem érdekel.
Az órára pillantva konstatálom, hogy még mindig csak fél 7 lesz, ezért nem sietek. Mielőtt elindulnék, az egyik pizzába beleharapok, hátha ettől elcsendesedik a gyomrom, és nem fog hisztériázva kajáért könyörögni, aztán át gondolom, merre menjek. Nem tudom, milyen kávét akarok, vagy honnan, csak azt, hogy sürgősen szükségem van rá. A legegyszerűbb megoldásnál maradva leparkolok az első Starbucksnál, és veszrk vagy öt koffeinbombát, hátha Louis éd Harry is korábban beér. Innen az utam már egyenesen a stúdióba visz, ahol a megvett finomságokkal egyensúlyozva igyekszem lepakolni az első üres asztalra.
- Jó reggelt - megerőltető a beszéd is, annyira kifáradok. Leülök az első székre, amit találok és ráborulok az asztalra. Álmos, nyűgös és éhes vagyok. Egyszerre.
- Gyorsan beértél - hallom, hogy Liam is helyet foglal, és hamarosan a zacskók zörgése is megüti a fülem. - Úristen, de jó. Még langyos - nagyokat harap. - Melyik kávé az enyém?
- Amelyik szimpatikus - felemelem a fejem, megkeresem a megkezdett pizzám, és elmarok én is egy nagy papírpoharat.
- Köszi - mutat a reggelinkre teli szájjal. - De hogyhogy ilyen korán itt vagy?
- Nem tudtam aludni - füllentem, de az arcom valószínűleg ennél kicsit többet árul el Liam számára.
- Szóval?
- Ahj - visszaborulok az asztalra, és nyüszítek egyet. - Eire válni akar.
Kiesik a kezéből a telefonja, ami hangosan koppan a padlón.
Nos, igen. Valahogy én is így reagáltam, ha jól emlékszem.