21. Hajóra várni a repülőtéren

Sziasztok!

Itt is szeretnék elnézést kérni a kimaradásért, de szükségem volt minden plusz órára, hogy tanulhassak, de sikerült, már csak két vizsgám van, és úgy érzem, tele vagyok energiával.

Mindenkinek csodálatos napot/hetet kívánok, és vigyázzatok ebben a borzalmas időben magatokra. ❤

xx Lu

ui.: És Boldog Új Évet! 

Niall

Egy sokadik bögre teával a kezemben ácsorgok a nappaliban, és a kocsifelhajtót bámulom. Mögülem Sonia kacaja hallatszik csupán és Harry fájdalmas nyikkanásai, akárhányszor meghúzzák a haját vagy a hasára ugranak puszta szeretetből.

Tudom, hogy most ment el, nincs egy órája sem, hogy kiviharzott, de már most várom, mikor tűnik fel a kocsija. Persze ez lehetetlen, Eire minden reggel késésben van, akkor is, ha időben felébred, mert akkor azt hiszi végtelen mennyiségű ideje van a konyhában ücsörögni és iszogatni a kávéját.

- Ha tovább bámulod az utcát, én fogok begolyózni helyetted - jobbra pillantok, Harry itt áll mellettem, a lányom pedig rajta csimpaszkodik, mint egy kismajom.

- Csak elgondolkodtam - leteszem a bögrém az ablakpárkányra. A hirtelen mozgásomra felfigyel Sonia, és ma először engem választ Harry helyett. - Gyere, Kincsem - átveszem az ölembe, hogy ezúttal engem tudjon összenyálazni.

- Tudod, hogy abszolút melletted állok, ugye? - felvont szemöldökkel, ölbe tett kézzel néz rám, és olyan arcot vág, mintha számon akarna kérni. 

- Igen, és hálás is vagyok érte - kérdőn pillantok felé, mert érzem a mocskos hátsószándékát. Sűrűn csinál ilyet. Harry a titkos kettősügynök, és mindenkinek a magánéletéből száztíz százalékosan ki akarja venni a részét, ha úgy érzi, szükség van a segítségére. Mondjuk legtöbbször csak ő hiszi hasznosnak magát, de nem haragszom rá. Mindannyian egy kicsit ilyenek vagyunk, és mindig próbáljuk védeni a másikat, mintha tényleg testvéreknek születtünk volna, szóval ez elmondható akár rólam, akár Louisról, és természetesen Liamről is. Mind érdeklődnek a dolgok iránt, Liam a múltkori reggelink után többször is rákérdezett, hogy állnak a dolgaink, kijövünk-e egymással, mi van a terápiával, de Harry mindkettőnk számára jó barát, tudom, hogy sokat beszél Eireval. Ez az ideköltözés pedig újabb lehetőséget ad neki arra, hogy elárasszon a jótanácsaival és a meglátásairól dumáljon.

- De ma reggel te voltál a legtuskóbb férj, akit valaha láttam - olyan meglepő természetességgel folytatja, hogy először fel sem fogom, mit mond. Kell néhány néma másodperc, amíg azt nézem, nőtt-e Sonia lába, de a kis zoknis talpacska még mindig akkora, mint tegnap, vagy tegnap előtt. Aztán az agyam feldolgozza az információt. Sóhajtok.

- Tudom. Ez benne a legrosszabb - lehorgasztom a fejem, hogy a lányom elérje a hajam. Összeszűkült szemekkel várom, hogy megtép-e, de csak simogat. Butácskán, a legkevésbé sem kifinomult mozdulatokkal, de szeretetteljesen. Mintha nem ültetett volna fel már többször is az éjszaka közepén, amikor semmi baja sem volt, csupán figyelemre vágyott, vagy nem köpködné tele az arcom és a pólóm, ha éppenséggel nem ízlik neki valami. Tehát a lányom azért még szeret, és van remény arra, hogy ez még sokáig így legyen.

- Akkor miért viselkedtél így? Nagy nehezen kiderítettem, mi nyomja Eire lelkét, csináltunk reggelit is. Azt hittem, mire leérek egy családot fogok látni, de ti..
- De mi, mi? Harry, tudom, hogy ez így nem jó, de nem tudok mit tenni. Félek, hogy valami rosszat mondok, vagy teszek. Jobb elkerülni azokat az eseteket, amikor ingadozik a kedélyállapotunk. Ráadásul megint kihúztam a gyufát valamivel - pontosan nem tudom, mi az, de napok óta érzem a feszültséget. 

- Komolyan? - nevetni kezd, másodpercekkel később pedig a kanapén ülve kuncog tovább, és a tévét kapcsolgatja.
- Most mi van? - értetlenül állok előtte, kezemben a még mindig nyálas arcú lányommal, aki gondol egyet, és nagyjából fél litert köp rá a hátamra, aztán kinevet. Ő is.
Mérgemben csak motyogok, és leülök meccset nézni.
- Tényleg a legjobb kifogásod az ellen, hogy a feleségeddel reggelizz, az az, hogy nem tudtál mit monani, meg hogy pikkel rád? - rámnéz, a fejét rázza. - Eszedbe sem jutott, hogy jól esne neki, ha nem csak akkor pirítanál oda valami velőset, amikor haragszol, vagy veszekedtek?
- Én igyekszem, de akárhányszor mondok valamit, ami egyáltalán nem sértő, vagy offenzív, rögtön támad, hogy mit, mikor csináltam, kivel, és különben is, mit keresek itt-és-itt. Eléggé fárasztó. Ráadásul még mindig zavar a régi-új Eire. Nem tudom miért, de azt akarom, hogy ne változzon meg, hogy ne legyen többé olyan, mint régen, nem akarom, hogy rövid szoknyát hordjon és kivágott ruhákat, nem beszélve a kihívó sminkről meg a frizurájáról.
- Niall, te nem csak hülye vagy, de féltékeny is - lehet. Lehet, hogy igaza van, de engem igenis zavar, hogy amíg ő szemrebbenés nélkül számonkér, én már meg se kérdezhetem, hova ez a nagy változás egyik napról a másikra.
- Igen, mert szeretem, de ő el akar válni, és ha ezt megteszi, én eküszöm neked, hogy levetem magam a Tower tetejéről - kicsit túlzok, és én magam is érzem, hogy túlreagálom a dolgokat, de jól esett mindenzt kimondanom.
- Na idefigyelj - hirtelen felém fordul, a képernyőt már egyikünk sem bámulja, csak Sonia mutogat a focistákra, és azt az egy szót gügyögi, amit már elég jól begyakorolt két nap alatt, „enyém”. - Eirenak már elmondtam, mit gondolok, de akkor megosztom veled is. Gyerekesek vagytok, hülyék és elviselhetetlenül hisztisek. Ha nem akarod elveszíteni a feleséged, akkor ma este megfogod a kezét, és elviszed vacsorázni, sétálni, vagy csak leülteted az asztalhoz, gyertyát gyújtasz, megteszel bármit, amitől hasra vágódik, és térden állva fogsz könyörögni a bocsánatáért, amiért seggfej vagy. És most nem számít egyáltalán, hogy melyikőtök hibázott, mert mindketten elrontottátok, pedig nem is volt mit. Én addig elviszem Soniat sétálni, vagy átmegyek Liamhez, lényegtelen.
Megreked a levegő a tüdőmben, és döbbenten pislogok néhányat, mielőtt megszólalnék. Harry beszélőkéje elég jól működik, efelől nincs kétségem.
- Harry, ez nem egy romantikus film, valószínűleg ha elhívnám valahova, sértődötten elvonulna, vagy kinevetne. De kösz, jó tudni, hogy seggfej vagyok. Igazi jó barát vagy - elhúzom a szám, igyekszem mosolyogni, ami érthetetlen okokból nem megy, pedig még meg sem bántódtam. Leteszem Soniat a földre, engedem, hogy kóboroljon, amerre csak szeretne, és elindulok a konyhába, hogy igyak egy kávét, mert már nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Legszíveseben bemennék a stúdióba, hogy finomíthassak néhány apróságot a dalon, amit elkezdtem pár hete, de Harry nem engedné, hogy egyedül legyek, ráadásul elég nagy bunkóság lenne őt itt hagynom. Szóval úgy teszek, mintha jól érezném magam a házamban, aminek minden szeglete Eirera emlékeztet, és hagyom, hogy Harry tovább sorolja az érveit amellett, hogy ma délután cselekednem kell.
- Nem azért mondtam, csak szörnyű így látni, ráadásul pont titeket! - utolér, és két bögrét elővéve magyaráz tovább, miközben feltúrja a hűtőt tejért. - Emlékszem, milyen undorító módon szerelmesek voltatok, és arra is, amikor Eire sírva a nyakamba ugrott az esküvőtök előtt. És arra is emlékszem, az volt az utolsó mondata, mielőtt bekísértem hozzád, hogy ha pofára esik, ássam el a tengerparton oda, ahol senki nem találja meg, és akkor is, ha elront valamit. És most ilyen közel vagyok ahhoz, hogy beszerezzek egy ásót, és megfenyegessem - a mutató és hüvelykujját egészen közel tartja egymáshoz. Most már én is inkább nevetek, mert ezt elmesélte nekem, még aznap este, és percekig csak nevettünk azon, menniyre féltünk mindettől, pedig a világ legegyszerűbb dolga volt hűséget és szerelmet fogadni valaki olyannak, akit teljes szívünkből szeretünk, és az eskünk potosan olyan volt, mint mi, rettenetesen nyálasak, de viccesek is, és a másik tudta nélkül mindketten belefogalmaztuk valahogyan azt a vodkagőzös téli estét, amikor megláttuk egymást.
Még most is a hideg ráz, ha arra gondolok, annak már lassan 5 éve, hogy kimondtuk a mindent megváltó igent. Ráadásul a házassági évfordulónk vészesen közeledik, amit még fogalmam sincs, hogyan s miként fogunk eltölteni, ha a viszonyunk ilyen mérges és harapós marad. Ezen csak egy csoda, vagy egy családi tragédia segíthetne, de abból már volt elég.
- Harry, szerinted az évfordulónkon mi lesz? - töltök mindkettőnknek kávét, aztán gyorsan megpróbálom elkeverni benne a cukrot, hogy elolvadjon, és ne ropogjon a fogam alatt a sok apró darabkája.
- Mit szeretnél, mi legyen? - belekóstol a sajátjába, majd egy fintorral jelzi, hogy valamit csúnyán elronthatott. Még vagy két púpozott kanállal tesz a cukorból, hogy végül teljes boldogságban kávézhasson tovább.
- Hogy azt mondja, szeret, és nem akar elválni, elköltözni vagy elperelni tőlem Soniat. Hogy már nem haragszik amiatt, hogy sokat dolgozunk, és nem féltékeny senkire, akiknek kizárólag a jómodor és a régóta tartó barátság miatt küldök néhanapján üzenetet.
- Hm, legalább nem vagy nagyravágyó - cinikusan megvonja a vállát, majd a lányomra vigyorog, aki összkerékmeghajtással gyorsabb, mint gondolnánk, és egyenesen a lábunknak rohan.- Ugye? Keresztapa leggyönyörűbb keresztlánya - vigyorog és bohóckodik neki, Sonia pedig élvezi, boldogan sikkant fel, akárhányszor Harry haja megcsiklandozza a nyakát vagy az acát. - Te, eddig nem félt a vihartól? Az idő ellenére kifejezetten jó kedve van.
- De igen. Viszont itt vagy, és nem számít semmi más - kinézek az ablakon, ahol még mindig az egybefüggő esőfüggönyt látni, és a kihalt, üres kertvárost. - Legalább jó kedve van, és nem sír, mert azt nem szeretem, olyan, mintha a szívemet zúzná szét valami, ha fél vagy szomorú.
- Gondolj így Eirera is, hogy nem szabad engedned, hogy összezuhanjon. Meg kell védened, a férje vagy. A férfi, akit párjául választott.
- Tudom, és remélem, hogy ezt sikerül majd egyszer bebizonyítanom neki - folytatnám tovább is, de zajt hallok kintről, és amint az ablakhoz sietek, Eire autóját látom megállni. Kivágódik az ajtó, és az esernyő után őt is meglátom. Az esőben és szélben küzdve csukja be a kocsiajtót, és megnyomja a riasztót.
Szinte azonnal az ajtó mellé ugrok, kinyitom a kaput, és az ajtót is, hogy minél gyorsabban bejuthasson a feleségem a házba.
- Szia, ilyen korán? - mielőtt megszólalhatnék, megteszi helyettem Harry, én meg csak állok, és teljesen bénán fogom az ajtót, amíg bejön, és dühösen levágja az esernyőjét.
- Igen, elment az áram az irodában. Nem tudtunk semmit se csinálni, aztán szóltak, hogy menjünk haza, mert újra kell indítani majd a rendszert, beleértve a biztonságit is, és nem akartam, hogy bárki bentragadjon délutánra, vagy akár estig. Szóval, mára ennyi, hála a csodás viharnak - látom rajta, hogy tényleg csalódott és ideges.
- De ugye nem veszik el így semmilyen munkád? - magamat is megdöbbentem az őszinte érdeklődésemmel és a bátorságommal, de láthatóan Eire nem akad fenn ilyen dolgokon. Leveszi  a kabátját, amiből csurog a víz, és elkeseredve válaszol.
- Nagyon remélem, mert akkor kezdhetem elölről többnapi munkámat, és rajtam kívül mindenki - elfogadja a segítségemet, és a kezembe adja a táskáját, amíg kibújik a másik kezével is a vékony dzsekiből, és a pulóveréből, ami szintén átázott.
- Siess, öltözz át, csurom víz vagy - Harry közelebb lép, és leellenőrzi, hogy csak úgy tűnik, vagy tényleg tejesen elázott Eire, és valóban az esőtől csöpög a víz a haja végéből.
- Ahj, tudom, mindjárt megfagyok - mielőtt eltűnne, megpuszilgatja Soniat - Remélem jól viselkedtél, amíg mami távol volt, kis Hercegnőm.
- Nagyon jól érezte magát, képzeld, nem félt a viharban sem - büszkén mesélem a lányom hőstettét, ugyanis ő még Eirenél is jobban fél, hiszen még olyan picurka, messze nincs egy éve sem köztünk, és a viharral járó zajok nem meglepő módon halálra rémítik őt.
- Nahát, akkor tényleg nagyon bátor vagy - szerelmesen megölelgeti, aztán, hogy ne legyen Sonia is csupa víz, felszalad az emeletre.
- Látod!? Megy ez nektek, csak gyakorolni kell - Harry kapva kap az alkalmon, és szinte rögtön megszólal, amint lehetősége adódik.
- Ja, persze - becsukom végre az ajtót, hogy ne essen be az eső és ne fújjon be a hideg szél, de közben Eire csatakos nyomait nézem, amit otthagyott minden lépésénél, minden egyes lépcsőfokon, a konyhában, ahol leguggolt Soniahoz, és az előszobában, ahol megszabadult a nedves ruháinak egy részétől.
- Egyszer látnod kéne magad, hogy még mindig milyen áhitattal, nyálcsorgatva nézel utána. Haver, mi ez, ha nem szerelem...?
- Ez bizony az - zsebre vágom mindkét kezem, aztán a padlót bámulom. Azt a pontot, ahol teli talppal beleléptem a vízbe, és a zoknim azonnal hideg, esővízben kezdett el úszni.- De nem hiszem, hogy viszonozná.
Egy hosszú másodpercig némán állunk, aztán megszólalok, de úgy érzem, hogy lánggal égetik a nyelvem minden egyes szónál.
- Hé, hogy is mondta Zayn mindig? Hajóra várni a repülőtéren?

Eire

Alig várom, hogy megszabadulhassak a hideg, nyirkos gönceimtől. A harisnyám el is szakadt a nagy rohanásban, valószínűleg akkor, amikor beleakadt a szoknyám valamibe, miközben megpróbáltam elmenekülni a vihar és a pásztázó pillantások elől a parkolóban. Szinte azonnal kidobom a kukába, a többi ruhámat egyszerűen ledobom a földre, és amíg arra várok, hogy megteljen a fürdőkád vízzel, lemosom a sminkem.
Brittany szavai visszhangzanak a fejemben, hogy meg kell mutatnom magamnak, Niallnek, és az egész világnak, milyen fából is faragtak, és én egy erős, gyönyörű, és független nő vagyok, valahogy mégsem sikerül elhitetnem mindet magammal. Sem erős, sem gyönyörű nem vagyok jelenleg, mert legszívesebben a padlón heverve hisztiznék, amiért ma reggel sem sikerült javítanom a helyzetünkön, Niall rideg és távolságtartó, amit meg is értek. A gyönyörű pedig egyértelmű, miért nem igaz. Az a méret, ami a ruháim címkéjén van, már lassan meg sem található a boltokban, és ideje lenne felkeresnem valami kismamaruha-üzletet, vagy egy olyan helyet, ahol a vastagabb emberekre is árulnak ruhát, mert mindenhol úgy néztek rám, mintha minimum hat XL-es méretet kerestem volna, pedig nem éreztek eddig extrémnek a ruhaméretem. Az arcomat pedig csak rengeteg festékkel és optikai csalássak tudom úgy helyrehozni, hogy valóban szépnek lássanak.
És ott van Mark is. Ma is olyan figyelmes volt, mielőtt eldöntöttem volna, hogy mindenkinek haza kell mennie, a fülem rágta, hogy menjek, ha a lányom ennyire fél, mert biztosan szüksége van rám. Nem mondom, elég rámenős, de jól esett, hogy volt valaki, aki az én és a lányom érdekeit próbálta előtérbe helyezni. És ahogy néz rám, olyan érzésem van, mintha a vesémbe akarna belelátni, tudni akar mindent, és félelmetes, hhogyan issza minden hozzá fűzött szavam. Valahol rémisztő, de mégis jól esik.
Belenyomom a krémes tégelybe a vattacsomót, és elkezdem a szemem és az arcom dörzsölni. Elképesztő mennyiségű fekete és barnás festéket mosok le a bőrömről, mintha egy súlyos maszkot viseltem volna- lehet, hogy így is volt. Néhány perc alatt, mire teljesen megbizonyosodom arról, hogy az utolsó alapozóréteget is levakartam magamról, egy helyes kis kupacot építek magam mellé a vattagömbökből, amik egy rossz mozdulat következtében szétgurulnak. Azt hiszem ez abszolút leírja, milyen napom van.
Felszedegetem őket, elzárom a vizet, és nyakig merülök a habos fürdőben. Szinte azonnal zsibbadni kezd mindkét lábam, érzem, hogy hirtelen átmelekszik  bőröm, és rájövök, hogy semmi másra nem vágytam eddig, csak arra, hogy feküdjek a forró, illatos habban, ne gondoljak semmire és senkire, biztonságba tudjam Soniat, és elteljen egy nap veszekedés nélkül. Éppen ezért olyan sokáig húzom a fürdést, ameddig csak tudom, megmosom a hajam, és még a fürdőszobában nekiállok kifésülni az összegubancolódott, ám mostanra samponillatú tincseimet. A szennyestartóba begyűröm a ruháimat, a tisztát felhúzom, a hajam pedig becsavarom  egy törölközőbe.
Mire kiérek a nappaliba, a vihar majdhogynem teljesen elvonul, már csak rettenetesen esik az eső. Harry és Sonia a szőnyegen ülnek, a lányom hatalmas mozdulatokat tesz, és kipakolja egy hosszú sorba minden kezébe akadó játékát, és szinte kényszeríti Harryt arra, hogy lenyűgözve forgassa őket egyesével. Én legszívesebben újra kifésülném és összekócolnám a hajam, csak azért, hogy ne érezzem kellemetlenül magam Niall társaságában, ám erre nincs lehetőségem. Mármint meglógni.
Ugyanis Niall szinte rögtön, ahogy meglát, elindul felém. Kicsit félénken, és bűnbánóan- amitől elképesztő lelkiismeretfurdalásom támad.
- Csináltam teát, hátha átmelegít - lazán, bár tényleg visszafogottan, és óvatosan szól hozzám, nekem pedig az elmúlt hetekben, hónapokban semmi nem esett ilyen jól tőle, mint ez az apró figyelmesség.
- Köszönöm - elfogadom, és az ujjaim rögtön a bögre köré fonom, hogy érezzem a forróságot. Föléhajolok, hogy beleszagoljak, de először nem érzek semmit, csak a méz illatát.
- Jázmin. Csak ezt találtam - megrántja a vállát. Mintha valami rosszat tett volna. Pedig ha tudná, most milyen áthidalhatatlannak tűnő távolságot sikerült legyőznünk az ő segítségével, valószínűleg nem így és nem ezt mondaná.
- Finom. Nagyon - muszáj letennem, mert vagy 90 fokosnak érzem, és a nyelvem is teljesen leégettem, de ezt nem akarom mondani neki, nem akarom megbántani.
Akarok még mondani neki valamit, bármit, de nem tudok, és ő is tehetetlenül áll mellettem. Mindketten Soniat nézzük, és szemlátomást Niallt is elkápráztatja, milyen okos és elbűvölő a kisemberünk.
Régen, ha így álltunk, átölelt, és én is megpróbáltam teljesen átkarolni őt, de sosem sikerült, és szegényből kis híján kiszorítottam a szuszt. De szerettünk így ácsorogni, figyelni Soniat, ahogy játszik, vagy csak figyeltük, ahogy teljesen szétcsúszva alszik el egy hosszú és fáradtságos nap után. Most viszont megtartjuk a szigorú félméteres távolságot, még csak egymásra sem nézünk, pedig ha lenne elég bátorságom, csak őt figyelném, és megpróbálnám a lényének minden apró szegletét elraktározni, és elzárni magamban, hogy sose feledkezzek meg róla, az emberről, akitől minden jót és minden rosszat megkaptam, és aki nagyobb hatással volt rám nyolc év alatt, mint a szüleim előtte közel húsz esztendőmben.
Mire összeszedem minden bátorságom, és találok egy megfelelő kérdést is, amit sértődés vagy hiszti nélkül megválaszolhatna, addigra kifordul mellőlem, és a telefonját kezdi bámulni megint. Egy félmosollyal az arcán ül fel a pultra félig, néha a lányára pillant. Hosszú percekig nézem őt, rám se hederít, és minden kedvessége feleslegessé válik. Érzem, ahogy kipukkan a minket körülvevő harmatgyenge lila köd. Megragadom a bögrém, és a még meleg teát egy az egyben kiöntöm, és végignézem, ahogy lefolyik a mosogatóban.
Pedig már kezdtem azt hinni, hogy végre sikerül elindulnunk egy másik irányba, hogy talán megint sikerülhet megtalálnunk a közös nevezőt, de úgy tűnik, sem Harry jelenléte, sem Sonia újabb mérföldkövei nem elegek ahhoz, hogy bármi is megváltozzon köztünk. Ettől pedig feszültnek érzem magam, és azt kívánom, bárcsak lenne egy gyorshívó a telefonomban, aminek segítségével elérhetném Markot, hogy legalább egy ember mondjon nekem valami bátorítót és szépet, ha már a férjem nem képes beszélgetni velem.