Eire
Telefonnal a kezemben ülök a fürdőszoba padlóján, és erős késztetést érzek, hogy megérintsem a képernyőn a "hívás" opciót. Vissza kellene hívnom őket, elmondani, hogy mennyire sajnálom, és hogy néha hiányoznak. Elmesélni, mi történt az elmúlt tíz évben, elmondani, hogy van egy lányom, aki már kilenc hónapos, elmondani mindent, amit csak tudok az anyaságról, büszkélkedni, hogy megérzem, mi a baja, meg tudom különböztetni, mikor sír a fogai miatt, vagy mert éhes. Elmondani, hogy valójában jó anya volt, és meg kéne köszönnöm, hogy felneveltek, de tudom, ez csak azért kívánkozik ki belőlem, mert a tudatalattimat agyonnyomja az érzés, hogy apa már nincs többé. Nem fogja meghallani az unokája első szavait, már nincs lehetőségem kibékülni vele, hogy a mellkasára omolva sírhassam el a bánatom, és nem fogok többé kint éjszakázni vele a teraszunkon, Nem mintha sűrűn megtettük volna, de azért akadt néhány alkalom, amikor több órán keresztül megálltuk veszekedés, és kiabálás nélkül. Ilyenkor keserű Guinesst ittunk üvegből, és a csendet csak akkor törtük meg, ha apának egy eget rengető kérdése volt: Mikor hagysz már fel az életed rombolásával? Nevetés közben csuklom a sírástól, egyszerűen nem vagyok kész arra, hogy meghaljon. Még nem, mert annyi mindent akarok mondani.
A földszinten történtek és az anyám hívása ide-oda taszít, hol az egyik, hol a másik miatt érzem azt, hogy a padlóra dobnak vagy falhoz vágnak. Fáj, de mégis jól esik. Niall azonnali együttérzése, az ölelése, és hogy gondolkodás nélkül beleegyezett az utazásba hirtelen sokkal többet ad hozzá a fájdalmamhoz. A karjai között megint úgy éreztem, bármi is történik majd, meg fog tudni védeni. Ha nem miatta, vagy magam miatt, hát akkor Soniáért, és ez a legfontosabb, nem csak most, de mindig.
- Eire? Minden rendben? Odabent vagy? - halkan kopog, óvatosan.
Meg akarok szólalni, de csak most döbbenek rá, mennyire nehéz is valójában.
- Igen, persze - ellököm magam a faltól és felkapaszkodok a mosdó mellett. Felrántom a csapot, hagyom zubogni céltalanul a hideg vizet, mintha kezet mosnék, de hozzá sem érek.
- Jól vagy? - annyira fél, én meg annyira dühös vagyok. Legszívesebben visszakérdeznék, hogy szerinte jól lehetnék-e az apám halálhíre után, de tudom, mire érti, és valójában igen, remekül érzem magam. Ezért elzárom a csapot, megtörlöm az arcom, hogy ne legyen könnyes, és otthagyom minden bajom magam mögött. A telefonom zsebre vágom, és kilépek a folyosóra.
Hosszú idő után először szembenézek minden problémámmal, és kimondok mindent, ami a hajam alá szorult.
- Niall, tudom, hogy most azt hiszed, minden bonyolult lesz, vagy szomorú. De én tényleg jól vagyok, főleg úgy, hogy tudom, jössz. Mert akkor biztos minden rendben lesz, mert....rendben kell lennie. És amíg Sonia és te mellettem vagytok, nem számít mennyit veszekszünk, mert az anyám nem ér el idáig, és apa...- mély levegőt veszek, felemelt ujjal próbálom összeszedni magam, hogy ne tudjon közbeszólni - ...nem vagyok biztos abban, hogy jobban tudna hiányozni, mint most, mert tudom, hogy még vagy 10 évig nem megyek haza Dublinba. De ettől semmi sem változik.
- Csak attól félek, hogy veszekedés lesz megint - ujjbegyei épp csak megérintik az enyémet, de mégis olyan, mintha villám csapna belém. Még annál is erősebb, mint az az érzés volt, ahogy szétestem egy rövidke percre és ő ott volt, hogy elkapjon, magához öleljen, és egyben tartson.
- Nem érdekel. Mondjanak bármit, nem érdekel. Csak el akarom temetni tisztességesen az apám, és lezárni mindent. Lemondok mindenről, nem kell az örökség, sem a lakásom, semmi.
- Jól van - hirtelen azt sem tudom, mit csinálunk, vagy mikor lettünk ilyen bátrak, de amint előrébb dőlök, két keze magától nyílik szét, hogy a hátam mögött összefonódjon. Bátran, szégyenkezés nélkül karolom át én is, és meglepődöm, amikor sikerül őt körbeérnem.
De ez nem is számít. Csak az, hogy hiába minden szarság, amit tettünk, vagy mondtunk, Niall még mindig a férjem, és ahogy megígérte, mellettem áll. Azonnal értelmet nyer az eskünk. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben.
Niall itt van, és végig itt volt, ahogy én is neki. A színpad mögött szorongattam a palackozott vizét, hogy ne legyen túl hideg, ahogy a tiszta törölközőjét és egy száraz pólót is, mikor széles mosollyal állt ki tömegek tízezrei elé. Mikor megkaptam életem első fizetését- akkor épp New Yorkban voltunk, és amint elolvastam az SMS-t, ami szerint az összeg most már a számlámon van, meghívtam őt egy utcai árusnál ketchupos hotdogra, sok sajttal és pirított hagymával. Ott voltunk egymásnak, amikor azt hitte, az élete darabokra esett, és akkor is, amikor elvesztettünk egy babát. Ez az igazi gazdagság, ha egy olyasvalakivel osztozhatsz a házadon és az életeden, aki a viták és könnyek ellenére a támaszod, és visszafogad a bizalmába még akkor is, ha meg sem érdemled.
- Mindent megteszek, hogy ne legyen baj, rendben? - a hajamba suttog, amitől kiráz a hideg, de az újból feltörő sírástól csak bólogatni tudok, és beszívni az illatát, ami csak úgy, mint este, teljesen elbódít. - Nem lesz semmi baj.
- Köszönöm - halkan csuklok egyet, amin elnevetjük magunkat. Óriási tenyerével a hátam simogatja, és mikor Sonia nyöszörögni kezd, akkor is együtt sietünk be a szobába.
Az arcom ragacsos a sírástól, ég a szemem, de ez nem akadályozza meg a lányom abban, hogy összetapicskáljon engem, és Niallt is.
- Nézd, az mi? Az már a foga? - elképedve, kissé meghatódva kérdezi, a fejem mellett rámutat egy parányi kis fehér, miniatűr hegycsúcsra emlékeztető valamire Sonia szájában.
- Az első foga - ez számomra az eskünkből az egészség. A gyermekünk, akinek mindene mozog, nő, fejlődik, szépül. És most, az első próbálkozásai után még egy újdonsággal rukkol elő. - Olyan büszke vagyok rád - cuppanós puszit nyomok a homlokára, és mikor visszahúzom a fejem, megérzem Niall kezét a derekamon. Ott, ahol valamelyik nap kellett volna lennie, ha nem lennénk ilyen őrülten makacsok.
- Hozok be neki vizet - megtörli a szemét, nem akarja mutatni, de tudom, hogy elsírta magát.
- Rendben - ha ránéznék, biztosan elsírnám magam megint, ezért inkább visszafordulok Sonia felé, de ez sem ment meg a büszke könnyektől. Legfőképp azért, mert a mellkasomba beszorult a levegő, és ha arra gondolok, mi mindent képes már a lányom tenni, és épp nem rég borultam a mai nap már másodszorra az apja karjaiba, könnyekig hatódom.
Hihetetlen érzés, tényleg. De mégis úgy érzem, hamarosan valamelyikünk komolyan megbántódik majd, vagy csak ráeszmélünk, mekkorát tévedtünk- megint. Utálnám magam, ha megint tönkretennék valamit, legfőképp úgy, hogy nagyjából egy hét múlva még az anyámat is meg kell látogatnom, még beszélgetnem is kell vele, és fogalmam sincs, mit fogok neki mondani, mert egy „szia, hazajöttem”, nem túl kibékítő tíz év után, amikor is összepakoltam, és egy „menj a pokolba” kijelentéssel becsaptam magam mögött az ajtót.
- Anya nagy bajban van, Sonia. Rettenetesen nagy bajban - és miközben ringatom, már látom lelki szemeim előtt, hogyan fogok megint vitába szállni a családommal, veszekedni és üvöltözni fogunk egy baba felett, aki semmit sem fog érteni, csak sírni fog, Niall pedig ismét csalódni fog bennem, és még az is elképzelhető, hogy a perpatvar után fogja magát, és elcuccol valahová, mondjuk Harryhez, vagy kivesz egy lakást. Remek.
- Itt is vagyok - ellépek a kiságytól, átadom Niall kezébe a lányunkat, hogy minél hamarabb nekiláthassak a pótcselekvéseimnek. Megigazítom a lila bárányos kispárnáját, megnézem, minden szükséges plüss megvan-e még, még a függönyt is megigazítom, hogy még véletlenül se lehessen belátni kintről.- Ideges vagy?
- Fogalmam sincs, mit fogok mondani anyámnak.
- Meredith örülni fog neked - ahogy kiejti a nevét, olyan, mintha lávát öntenének a nyakamba. Minden egyes betűtől sajog a fejem és a vérnyomásom őrült hullámvasútra vált jegyet.
- Ne áltassuk magunkat, Niall. A legutolsó szavam az volt hozzá, hogy felőlem fel is dobhatja a talpát, akkor sem fogok neki megbocsátani.
- Nem megbocsátani kell, hanem Jeff miatt kibírni veszekedés nélkül pár napot.
- Az csak abban az esetben lehetséges, ha nem kerülünk, tudod, egy légtérbe- mutogatni kezdek magam körül- Sőt, addig jó, amíg a legrövidebb út köztünk csak repülővel tehető meg.
- És Erin?
- Nem tudom, mi van vele. Nem beszéltünk már...- sóhajtok, és megpróbálok úgy tenni, mintha akár a nővérem, akár én erőfeszítéseket tettünk volna a másikért, ami valójában nem igaz, mert amióta elköltöztem otthonról, még a telefonom is kivágtam a kukába, nehogy kapcsolatba tudjon állni velem bárki is, és a céges telefon az egyetlen, amit elérhetnek. És a nővérem még ezt sem tette meg, így tíz éve vele sem beszéltem.- Mindegy is. Most már remélhetőleg nem csak idősebbek, de bölcsebbek is lettünk.
- Figyelj, tényleg nincs mitől félned. Ott lesz mindenki, Harry, Liam, Louis, Brittany, és én is. Csak annyi időt töltünk ott, amennyit szeretnél, vagy muszáj. Legfeljebb egész nap a szállodában leszünk, és ha Sonia nagyobb lesz, majd akkor megmutatjuk neki Írországot. Ha mindhárman készek leszünk visszamenni.
Legszívesebben elsírnám magam, kivenném a kezéből a lányom és helyette én kuporodnék a karjai közé, annyira jól esik minden, amit tesz és mond. És mindezt értem, ami csak azért felfoghatatlan, mert az elmúlt időben egy szörnyeteg voltam, igazi házisárkány, és ő meg..nos Niall pedig bunkó volt, akaratos, és kiállhatatlan. Most mégis képesek vagyunk a botrány elkerülése érdekében normálisan viselkedni, amit egyértelműen magunknak köszönhetünk. Az együtt eltöltött sok-sok év és a kialakult kapcsolat miatt, amitől még így is képesek vagyunk családként működni.
- Köszönöm - szipogni kezdek, és a fájdalom helyett hálát érzek. Már nem feszíti semmi a mellkasom, tudok rendesen levegőt venni, és az ájulás sem kerülget. Mintha az állandó őrületből a nyugalom kellős közepébe csöppentem volna.
Nem tudom, mi mást mondhatnék még neki. A fejemben olyan káosz van, mint még talán soha, az érzelmeim lassan darabokra tépnek. Alig várom, hogy elaludjak, hátha akkor véget ér ez a rémálom, ami kedvességekkel csábítgat, Eire öleléseivel, a túl könnyen és hirtelen jött, váratlanul felbukkanó szeretet köztünk, ami tudom, átmeneti, mert végtelenül gyerekesek vagyunk, és amint elhárul a baj, ismét visszatérünk oda, hogy reggelente egy szavas köszönésekkel megyünk el egymás mellett. Kivéve, ha egyáltalán szóba áll majd velem a feleségem, miután közlöm vele, pár hétre át kell költöznöm a Los Angeles-i lakásomba.
Húzom az időt, sokáig lent ülök a konyhába egy pohár felett, amiből rég kiittam már a vizet, ami nem is kellett, és nem is esett jól, mégsem vagyok képes felállni a székről, és éjjel kettő előtt felmenni az emeletre, ahol Eire már kimerülten, valószínűleg álmatlanul alszik.
Minden lépcsőfokkal közelebb kerülök ahhoz, hogy visszaforduljak és a kanapén aludjak el, de nem tudom megtenni vele, hogy nem vagyok mellette, akár fizikailag akár szavakkal, mert tudom, hogy minden veszekedésünk és majdnem-válásunk ellenére szüksége van rám ebben a nehéz és szomorú helyzetben.
- Azt hittem már alszol - amikor kinyitom az ajtót, Eiret ébren találom, ölében a babafigyelő és a laptopja.
- Nem tudok aludni - sóhajtja és látom, hogy görgetni kezd lefelé.- Megtaláltam Erin twitter fiókját. És most úgy érzem, hogy illegálisan kutatok utána.
Leveszem a nadrágom, lerúgom valahova a földre és bemászom mellé az ágyba.
- Pedig nem az. Biztos ők is kerestek már téged, főleg miután - nem tudom kimondani, csak forgatom a gyűrűt az ujjamon- Tudod.
- Igaz - ösztönösen vagy nem, de ő is megpiszkálja a gyűrűjét, mielőtt lecsukná a gépet és eltenné az éjjeli szekrényre.- Fogalmam sincs, mit mondjak majd nekik.
- Semmit. Nem kell mondanod semmit - felé fordulok, hogy lássam a szemeit.
Az elmúlt órákban sok minden eszembe jutott kettőnkkel kapcsolatban. Többek között az, milyen gyorsan elrepült az idő, mióta először megláttam, vagy hogy milyen rég volt már, mikor először megcsókoltam. Hogy mennyire hiányzik az az őrült nő, aki képes az első hajnali buszon Bon Jovi-t énekelni részegen, és mikor kizárja magát a lakásból, egész egyszerűen magára köti a táskájával a cipőjét, hogy megmássza a kerítést. Csak most érzem, mennyire távoli az emlék, amikor az eső elől menekülve rohantam végig a lakáson hozzá, és milyen hangosan tudott sikítozni, ha a vállamra dobva cipeltem ki a hóba.
- Mi az? - sokkal közelebb fekszik hozzám, mint mondjuk tegnap, vagy múlt héten ilyenkor. Annyira, hogy érzem a bőrömön, akárhányszor kifújja a levegőt, és a takarója összegabalyodott az enyémmel, így a lába veszélyesen közel lehet az enyémhez.
- Emlékszel még, mennyi sört tudtál meginni egy levegővétellel a lakásavatónkon? Azt hiszem, akkor estem beléd másodszorra.
- Niall, én..- felül, és tudom, elcsesztem.
- Ne haragudj, csak kicsúszott a számon - pánikba esem, és már elképzelem, hogyan fogja meg a cuccát, és költözik át a vendégszobába.
- Nem, nincs semmi baj, csak...- megfogja a kezem, amit ijedtemben a csuklója köré fontam.- Gondolkodtam. Ez a válás dolog, meg a papírok, egyszerűen nem nekem valók - megkönnyebbülök, megszokásból a nyakába borulok. Ehhez ugyanis elég gyorsan hozzászoktam a mai nap folyamán. - Bedaráltam mindet az iratmegsemmisítőbe, miután felhívtak apa miatt. Niall, én sajnálom. Hülye voltam.
- Semmi baj. Túl vagyunk rajta - érzem, ahogy a kezeivel megint megpróbál körbeérni, és tudom, még közel sem hoztunk helyre mindent, megcsillant a remény. Sőt, egészen olyan, mintha az életem felpofozott, és úgy fenéken billentett volna, hogy kénytelen voltam egyszerre több akadályt is figyelmen kívül hagyni, és így, ennek köszönhetően ma este megint úgy alhatok el, hogy Eire az oldalamhoz bújik.
- Elég sokat tudtam inni, nem gondolod? - a csendet megtörve halkan, nevető hanggal szólal meg.
- Mi az hogy - suttogom a hajába.
Mozgolódni kezd, elemelkedik tőlem. Addig ficánkol, míg tökéletesen ki nem tekeredik, visszahajtja a fejét a mellkasomra, és egyik karját hanyagul átdobja a hasamon.
- Apa mindig ezzel nyaggatott - kuncog, és amíg nekem is eszembe jut még néhány spicces emlék, a hideg ráz, de ez sokkal jobb, mint kora este, amikor rám nézett. Úgy érzem magam, mint egy töltőre tett telefon, mintha a nevetése, és a közelsége egyszerre visszaadná az életem azon részét, amit nélkülöznöm kellett hónapokig, tulajdonképpen azt sem tudom, miért.
Az ábrándozásomból a hüppögése rángat vissza, a könnyei, amik most pontosan ugyan ott áztatják a pólóm, ahol nemrég még az arca csiklandozta a bőröm.
- Eire? Hé - elsöpröm a haját az arcából.
- Miért hiányzik ennyire? Ki kellett volna békülnöm vele - tudom, hogy ostobaság, de mégis dühös vagyok Jeffre. És Meredithre. Sőt, az egész családjára, hogy ennyire nem voltak képesek támogatni őt, és most úgy érzi, bármiért is bocsánatot kellene kérnie, holott semmi köze nincs már annak a családnak a bajaihoz.
- Semmi baj - már amikor beült a kocsimba Eire, még akkor ki kellett volna szállnom, és elmondani nekik, mit veszítenek, és most bánom, hogy nem tettem meg, annak ellenére, hogy rettenetesen sajnálom, ami történt. De akkor is bosszant és még nem találtam ki, hogy fogom kibírni csípős megjegyzés nélkül az ott töltött napokat.- Szivem?
Nem válaszol, leereszkedik a válla, amit eddig görcsösen felhúzott, kisimul az arca, és ahogy lent elképzeltem, olyan kimerülten alszik el félig rajtam, félig engem ölelve.
- Jó éjt - felesleges ezt mondanom, nem hallja, fel sem fogja, de nekem jól esik. Lejjebb csúszok, hogy teljesen vízszintesen feküdjek, és addig nézem az arcát, míg le nem ragadnak a szemeim, habár nemkönnyen tudom túltenni magam ezen a napon. Valahogy muszáj lesz elmondanom Eirenak, hogy mire készülünk, de még előbb túl kell esnünk életünk legkínosabb családlátogatásán.
Még legalább egy óráig nézem a semmit és a feleségemet felváltva, végső tehetelenségemben már azon gondolkodom, a világ legszerencsésebb embere, vagy a legnagyobb lúzere vagyok, végül hajnali négy előtt nem sokkal erőt veszek magamon, és rákényszerítem magam az alvásra.
- Rendben - ha ránéznék, biztosan elsírnám magam megint, ezért inkább visszafordulok Sonia felé, de ez sem ment meg a büszke könnyektől. Legfőképp azért, mert a mellkasomba beszorult a levegő, és ha arra gondolok, mi mindent képes már a lányom tenni, és épp nem rég borultam a mai nap már másodszorra az apja karjaiba, könnyekig hatódom.
Hihetetlen érzés, tényleg. De mégis úgy érzem, hamarosan valamelyikünk komolyan megbántódik majd, vagy csak ráeszmélünk, mekkorát tévedtünk- megint. Utálnám magam, ha megint tönkretennék valamit, legfőképp úgy, hogy nagyjából egy hét múlva még az anyámat is meg kell látogatnom, még beszélgetnem is kell vele, és fogalmam sincs, mit fogok neki mondani, mert egy „szia, hazajöttem”, nem túl kibékítő tíz év után, amikor is összepakoltam, és egy „menj a pokolba” kijelentéssel becsaptam magam mögött az ajtót.
- Anya nagy bajban van, Sonia. Rettenetesen nagy bajban - és miközben ringatom, már látom lelki szemeim előtt, hogyan fogok megint vitába szállni a családommal, veszekedni és üvöltözni fogunk egy baba felett, aki semmit sem fog érteni, csak sírni fog, Niall pedig ismét csalódni fog bennem, és még az is elképzelhető, hogy a perpatvar után fogja magát, és elcuccol valahová, mondjuk Harryhez, vagy kivesz egy lakást. Remek.
- Itt is vagyok - ellépek a kiságytól, átadom Niall kezébe a lányunkat, hogy minél hamarabb nekiláthassak a pótcselekvéseimnek. Megigazítom a lila bárányos kispárnáját, megnézem, minden szükséges plüss megvan-e még, még a függönyt is megigazítom, hogy még véletlenül se lehessen belátni kintről.- Ideges vagy?
- Fogalmam sincs, mit fogok mondani anyámnak.
- Meredith örülni fog neked - ahogy kiejti a nevét, olyan, mintha lávát öntenének a nyakamba. Minden egyes betűtől sajog a fejem és a vérnyomásom őrült hullámvasútra vált jegyet.
- Ne áltassuk magunkat, Niall. A legutolsó szavam az volt hozzá, hogy felőlem fel is dobhatja a talpát, akkor sem fogok neki megbocsátani.
- Nem megbocsátani kell, hanem Jeff miatt kibírni veszekedés nélkül pár napot.
- Az csak abban az esetben lehetséges, ha nem kerülünk, tudod, egy légtérbe- mutogatni kezdek magam körül- Sőt, addig jó, amíg a legrövidebb út köztünk csak repülővel tehető meg.
- És Erin?
- Nem tudom, mi van vele. Nem beszéltünk már...- sóhajtok, és megpróbálok úgy tenni, mintha akár a nővérem, akár én erőfeszítéseket tettünk volna a másikért, ami valójában nem igaz, mert amióta elköltöztem otthonról, még a telefonom is kivágtam a kukába, nehogy kapcsolatba tudjon állni velem bárki is, és a céges telefon az egyetlen, amit elérhetnek. És a nővérem még ezt sem tette meg, így tíz éve vele sem beszéltem.- Mindegy is. Most már remélhetőleg nem csak idősebbek, de bölcsebbek is lettünk.
- Figyelj, tényleg nincs mitől félned. Ott lesz mindenki, Harry, Liam, Louis, Brittany, és én is. Csak annyi időt töltünk ott, amennyit szeretnél, vagy muszáj. Legfeljebb egész nap a szállodában leszünk, és ha Sonia nagyobb lesz, majd akkor megmutatjuk neki Írországot. Ha mindhárman készek leszünk visszamenni.
Legszívesebben elsírnám magam, kivenném a kezéből a lányom és helyette én kuporodnék a karjai közé, annyira jól esik minden, amit tesz és mond. És mindezt értem, ami csak azért felfoghatatlan, mert az elmúlt időben egy szörnyeteg voltam, igazi házisárkány, és ő meg..nos Niall pedig bunkó volt, akaratos, és kiállhatatlan. Most mégis képesek vagyunk a botrány elkerülése érdekében normálisan viselkedni, amit egyértelműen magunknak köszönhetünk. Az együtt eltöltött sok-sok év és a kialakult kapcsolat miatt, amitől még így is képesek vagyunk családként működni.
- Köszönöm - szipogni kezdek, és a fájdalom helyett hálát érzek. Már nem feszíti semmi a mellkasom, tudok rendesen levegőt venni, és az ájulás sem kerülget. Mintha az állandó őrületből a nyugalom kellős közepébe csöppentem volna.
Niall
Nem tudom, mi mást mondhatnék még neki. A fejemben olyan káosz van, mint még talán soha, az érzelmeim lassan darabokra tépnek. Alig várom, hogy elaludjak, hátha akkor véget ér ez a rémálom, ami kedvességekkel csábítgat, Eire öleléseivel, a túl könnyen és hirtelen jött, váratlanul felbukkanó szeretet köztünk, ami tudom, átmeneti, mert végtelenül gyerekesek vagyunk, és amint elhárul a baj, ismét visszatérünk oda, hogy reggelente egy szavas köszönésekkel megyünk el egymás mellett. Kivéve, ha egyáltalán szóba áll majd velem a feleségem, miután közlöm vele, pár hétre át kell költöznöm a Los Angeles-i lakásomba.
Húzom az időt, sokáig lent ülök a konyhába egy pohár felett, amiből rég kiittam már a vizet, ami nem is kellett, és nem is esett jól, mégsem vagyok képes felállni a székről, és éjjel kettő előtt felmenni az emeletre, ahol Eire már kimerülten, valószínűleg álmatlanul alszik.
Minden lépcsőfokkal közelebb kerülök ahhoz, hogy visszaforduljak és a kanapén aludjak el, de nem tudom megtenni vele, hogy nem vagyok mellette, akár fizikailag akár szavakkal, mert tudom, hogy minden veszekedésünk és majdnem-válásunk ellenére szüksége van rám ebben a nehéz és szomorú helyzetben.
- Azt hittem már alszol - amikor kinyitom az ajtót, Eiret ébren találom, ölében a babafigyelő és a laptopja.
- Nem tudok aludni - sóhajtja és látom, hogy görgetni kezd lefelé.- Megtaláltam Erin twitter fiókját. És most úgy érzem, hogy illegálisan kutatok utána.
Leveszem a nadrágom, lerúgom valahova a földre és bemászom mellé az ágyba.
- Pedig nem az. Biztos ők is kerestek már téged, főleg miután - nem tudom kimondani, csak forgatom a gyűrűt az ujjamon- Tudod.
- Igaz - ösztönösen vagy nem, de ő is megpiszkálja a gyűrűjét, mielőtt lecsukná a gépet és eltenné az éjjeli szekrényre.- Fogalmam sincs, mit mondjak majd nekik.
- Semmit. Nem kell mondanod semmit - felé fordulok, hogy lássam a szemeit.
Az elmúlt órákban sok minden eszembe jutott kettőnkkel kapcsolatban. Többek között az, milyen gyorsan elrepült az idő, mióta először megláttam, vagy hogy milyen rég volt már, mikor először megcsókoltam. Hogy mennyire hiányzik az az őrült nő, aki képes az első hajnali buszon Bon Jovi-t énekelni részegen, és mikor kizárja magát a lakásból, egész egyszerűen magára köti a táskájával a cipőjét, hogy megmássza a kerítést. Csak most érzem, mennyire távoli az emlék, amikor az eső elől menekülve rohantam végig a lakáson hozzá, és milyen hangosan tudott sikítozni, ha a vállamra dobva cipeltem ki a hóba.
- Mi az? - sokkal közelebb fekszik hozzám, mint mondjuk tegnap, vagy múlt héten ilyenkor. Annyira, hogy érzem a bőrömön, akárhányszor kifújja a levegőt, és a takarója összegabalyodott az enyémmel, így a lába veszélyesen közel lehet az enyémhez.
- Emlékszel még, mennyi sört tudtál meginni egy levegővétellel a lakásavatónkon? Azt hiszem, akkor estem beléd másodszorra.
- Niall, én..- felül, és tudom, elcsesztem.
- Ne haragudj, csak kicsúszott a számon - pánikba esem, és már elképzelem, hogyan fogja meg a cuccát, és költözik át a vendégszobába.
- Nem, nincs semmi baj, csak...- megfogja a kezem, amit ijedtemben a csuklója köré fontam.- Gondolkodtam. Ez a válás dolog, meg a papírok, egyszerűen nem nekem valók - megkönnyebbülök, megszokásból a nyakába borulok. Ehhez ugyanis elég gyorsan hozzászoktam a mai nap folyamán. - Bedaráltam mindet az iratmegsemmisítőbe, miután felhívtak apa miatt. Niall, én sajnálom. Hülye voltam.
- Semmi baj. Túl vagyunk rajta - érzem, ahogy a kezeivel megint megpróbál körbeérni, és tudom, még közel sem hoztunk helyre mindent, megcsillant a remény. Sőt, egészen olyan, mintha az életem felpofozott, és úgy fenéken billentett volna, hogy kénytelen voltam egyszerre több akadályt is figyelmen kívül hagyni, és így, ennek köszönhetően ma este megint úgy alhatok el, hogy Eire az oldalamhoz bújik.
- Elég sokat tudtam inni, nem gondolod? - a csendet megtörve halkan, nevető hanggal szólal meg.
- Mi az hogy - suttogom a hajába.
Mozgolódni kezd, elemelkedik tőlem. Addig ficánkol, míg tökéletesen ki nem tekeredik, visszahajtja a fejét a mellkasomra, és egyik karját hanyagul átdobja a hasamon.
- Apa mindig ezzel nyaggatott - kuncog, és amíg nekem is eszembe jut még néhány spicces emlék, a hideg ráz, de ez sokkal jobb, mint kora este, amikor rám nézett. Úgy érzem magam, mint egy töltőre tett telefon, mintha a nevetése, és a közelsége egyszerre visszaadná az életem azon részét, amit nélkülöznöm kellett hónapokig, tulajdonképpen azt sem tudom, miért.
Az ábrándozásomból a hüppögése rángat vissza, a könnyei, amik most pontosan ugyan ott áztatják a pólóm, ahol nemrég még az arca csiklandozta a bőröm.
- Eire? Hé - elsöpröm a haját az arcából.
- Miért hiányzik ennyire? Ki kellett volna békülnöm vele - tudom, hogy ostobaság, de mégis dühös vagyok Jeffre. És Meredithre. Sőt, az egész családjára, hogy ennyire nem voltak képesek támogatni őt, és most úgy érzi, bármiért is bocsánatot kellene kérnie, holott semmi köze nincs már annak a családnak a bajaihoz.
- Semmi baj - már amikor beült a kocsimba Eire, még akkor ki kellett volna szállnom, és elmondani nekik, mit veszítenek, és most bánom, hogy nem tettem meg, annak ellenére, hogy rettenetesen sajnálom, ami történt. De akkor is bosszant és még nem találtam ki, hogy fogom kibírni csípős megjegyzés nélkül az ott töltött napokat.- Szivem?
Nem válaszol, leereszkedik a válla, amit eddig görcsösen felhúzott, kisimul az arca, és ahogy lent elképzeltem, olyan kimerülten alszik el félig rajtam, félig engem ölelve.
- Jó éjt - felesleges ezt mondanom, nem hallja, fel sem fogja, de nekem jól esik. Lejjebb csúszok, hogy teljesen vízszintesen feküdjek, és addig nézem az arcát, míg le nem ragadnak a szemeim, habár nemkönnyen tudom túltenni magam ezen a napon. Valahogy muszáj lesz elmondanom Eirenak, hogy mire készülünk, de még előbb túl kell esnünk életünk legkínosabb családlátogatásán.
Még legalább egy óráig nézem a semmit és a feleségemet felváltva, végső tehetelenségemben már azon gondolkodom, a világ legszerencsésebb embere, vagy a legnagyobb lúzere vagyok, végül hajnali négy előtt nem sokkal erőt veszek magamon, és rákényszerítem magam az alvásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése