23. Hazamenni otthonról

Sziasztok!

Mint tegnap ígértem, ma is felteszek egy részt. Azért nem akartam tovább halogatni, mert ennek a második fele már hónapok óta - konkrétan a blog megnyitása előtti hetektől fogva - piszkozatként el van mentve. 

Ne haragudjatok, nem terveztem sosem, hogy hatalmas monológot írok majd a részek leé, de most muszáj. A blog alapötletétől eltekintve rengetegszer inspirált a saját életem, vagyis a családomé. Tavaly előtt decemberben halt meg az egyik nagypapám, és attól függetlenül, mint oly' sok mindenkivel, vele sem volt szoros kapcsolatom, egyike volt azon keveseknek, akikkel egyébként nem magamtól tarottam meg a távolságot, és rettenetesen éreztem magam a hírtől. Eleinte csak ő járt a fejemben, akárhánysozr belejavítgattam itt-ott az utolsó pár bekezdésbe, de az elmúlt hónap óta naponta eszembe jut Johannah is, és sokszor nem bírom ki sírás nélkül. Nem szeretnék túlságosan érzelgős lenni, a való életben sem vagyok az, de a mai részt én magam egy kicsit nekik is címzem. A nagyszüleimnek, akik már nincsenek itt, és gondolatban kicsit Johannanak is, bármennyire tűnik úgy, ez butaság.

Nektek, akik még itt vagytok, és olvastok pedig szeretném még egyszer megköszönni a türelmet, és igyekszem jövőhéten is legalább ilyen hosszúságú részt írni, mert mostanában picit lerövidültek.

Szép hétvégét! ❤

xx Lu

 Niall 

A vacsora, és az este olyan gyorsan telik el, mint egy pillanat. Becsületesen elpakolok mindent, elmosogatom a tányérokat és evőeszközöket, aztán megetetem Soniat, Eire pedig elviszi megfürdetni, amint jóllakottnak nyilvánítja magát a lányom. Harryvel még elkezdünk nézni a földszinten valami filmet, de hamar belátjuk, hogy éjfélnél tovább nem bírja egyikünk sem, a vége előtt nem sokkal ki is kapcsolja a tévét. Nehezemre esik a mozgás, kimerültnek érzem magam, már csak attól is, hogy Harry itt léte óta igyekszem alaposabban átgondolni minden szavam és tettem. Ami kissé elkeserítő így utólag belegondolva, mert nem a legjobb barátunk társasága miatt kellene figyelnünk egymásra Eireval.
- Jó éjt - elköszönünk egymástól, én csak intek, mikor felérünk az emeletre. Nagyon óvatosan nyitok be a hálóba, ahol Eire már összegömbölyödve alszik. Az éjjeli szekrényen megint ott van a csésze, benne a mentatea. Hidegen, keserűn.
Sosem értettem, miért issza ezt éjjel, és azt sem tudom elhinni, hogy ha az éjszaka közepén felébred, és belekortyol, kettő perc múlva nem lesz még szomjasabb, ráadásul mindezt egyetlen, árva fintor nélkül. Én már az illatától is hideglelést kapok, attól függetlenül, hogy többször volt rá példa, hogy lusta voltam lemenni a konyhába, és ezzel igyekeztem oltani a szomjam.
Csendben sétálok végig a szobán, lenémítom a telefonom és töltőre teszem. Nagy a kísértés, hogy lerúgjam a nadrágom, és egyszerűen csak bemásszak az ágyba, de néhány perc alatt összekaparom minden megmaradt erőmet és tiszta ruhával a kezemben bezárkózom a fürdőszobába. Bent még érezni a tusfürdőjének az illatát, a tükör párás, szóval nem rég járhatott itt. Sokszor zavart, hogy sűrű, párás a levegő idebent, akárhányszor Eire fürdött, mostanra viszont megszerettem, különösen, mióta újra mellettem alszik, és nem a ház túlsó felében. Tudom, hogy annak is megvolt az oka, én és a dühkitöréseim, de jó, hogy visszajött hozzám, és remélem most már itt is marad, még azután is, hogy Harry hazamegy.
Zuhanyzás közben egészen úgy érzem, mintha felfrissülnék, de fogmosás közben megint elkap a fáradtság, mégsem tudok elaludni, csak forgolódok. De nem akarom felébreszteni Eiret, végre legalább egy huzamban alszik jó pár órát, és nem álmatlanul fekszik, a plafont bámulva. Megpróbálom kivenni az arcát a sötétben, ebbe alszom bele valamikor, és csak akkor ébredek fel, amikor kintről már besüt a gyér napfény, és Eire már nincs mellettem.
Reggel fél nyolc van, Sonia pedig meg sem nyikkant 11 órája. Különös, még nem igazán szoktam hozzá, de ha igaz, amit a doki mondott, hamarosan úgyis megint fél éjszaka fent leszünk vele a fogai miatt.
A tegnapi nadrágomban, ahogyan este feljöttem, ugyan olyan tempóban vánszorgok le, és zombiként támolygok a konyhába.
- Jó reggelt - Harry sokkal kipihentebbnek tűnik, mint én, ölében Sonia igyekszik minél több ételt bekanalazni a kis dínós kanalával, Eire pedig szélesen vigyorogva ül mellettük. Ahogy megpillant, felpattan.
- Jó reggelt - még rekedt a hangom, idegennek hallom magam.
- Kérsz kávét? - nem tudom, mi ez a kitörő jókedv, remélem nem csak és kizárólag Harry tehet róla, hanem a pihentető alvás is.
- Igen - elindulok, hogy elővegyem a bögrém, de Eire finoman leállít, épp csak hozzám nem ér, de megállok.
- Hagyd csak, majd én - még mindig nevet, biztos Harry mondott valami mókásat. Persze, ki más.
Bevillan egy korábbi vádaskodásom, hogy Mrs. Stylesnak kellene lennie, ami most is könnyen elhagyhatná a számat, de fékezem magam, és az indulataim, ameddig csak tudom.
- Nos, akkor..köszönöm - a tarkómhoz kapok zavaromban, aztán inkább csak leülök, és megsimogatom Sonia kunkorodó kis haját - Jó reggelt, Napfény - rám mosolyog, tiszta maszat a pofija, de szerencsémre nem az én ölemben ücsörög, így Harry felsőjébe keni a nyálát és a reggelijét is.- Nagyon ügyes vagy.
- Ó, hogy az a - egy pillanatra úgy tűnik, hogy kiborul, de ahogy a keresztlánya ránevet, kisimulnak a ráncai- Belőled már biztos, hogy festő lesz - és mire ezt kimondja, és hangosan cuppanó puszikat ad Soni arcára meg homlokára, addigra Eire leteszi elém a gondosan elkészített, kellemesen meleg kávémat.
- Köszönöm, Szivem - teljesen véletlenü csusszan ki a számon, legutóbb egy nagyon csúnya veszekedés közepette hívtam így, de nem azt látom rajta, hogy zavarná, vagy megsértődne.
- Egészségedre - pirosas arccal ül vissza oda, ahonnan felállt, és tovább kortyolja a kávéját.
- Ha most nem indulok el, akkor soha - Haz kihasználja az alkalmat, hogy Sonia nem csüng rajta és nem is eszik, hanem átkönyörgi magát Eire karjai közé. - Köszönöm a vendéglátást srácok, örök hálával tartozom.
- Ugyan már, a legjobb barátunk vagy, nem fogom hagyni, hogy egy hotelbe költözz. És így tudtam rajtad röhögni - elnevetem magam, mert még mindig viccesnek találom, hogy Harry képes volt addig variálni a kapuval, hogy kizárta magát.
- Remek, köszi, tényleg - próbálja visszafogni magát, de ő is legszívesebben kiröhögné magát. Ismerem.
- Vigyázz magadra - amennyire a lányunk engedi, Eire megölelgeti Harryt, és elköszönnek, én pedig leteszem a lattém, felkapok egy cipőt meg egy pulóvert az előszobában, és kikísérem a kocsihoz.
Kint már sokkal komolyabban beszél az autója mellett ácsorogva.
- Vigyázz rájuk. Komolyan, nem is értem, miért veszekedtek, hiszen látszik, mennyire szeretitek a másikat.
- Tudom, igyekszem majd - belecsapok félig kinyújtott kezébe.
- Szavadon foglak- felemelt mutatóujjal száll be a kocsiba, és lassan elhajt, én pedig újult erővel megyek vissza, hogy megigyam a maradék kávémat.
- Bemész ma a stúdióba? - Eire már kevésbé vidáman érkezik meg, ölében az átöltöztetett Soniaval.
- Nem, csak akkor, ha felhív Liam. Dolgozunk most valamin, de mindkettőnknek jobban megy itthon a munka, csak akkor kényszerülök be, ha fel akarunk venni valamit, vagy meg akarjuk hallgatni. Miért? - még mindig abban a hitben ringatom magam, hogy ez egy boldog nap lesz.
- Csak kérdeztem. Itthon hagyom akkor Soniát, be kell mennem megnézni, okozott-e valami kárt a tegnapi áramszünet, és lehet, hogy Brittanyvel  is beszélek. Meglesztek?
- Hogyne - átveszem a mai nap először a szülő szerepet, hogy Eire készülődhessen.
Percekkel később farmerben és kötött pulcsibam szalad le a lépcsőn Eire, kezében már ott van a táskája és a kulcsai. Rohan, mintha lenne bárki is, aki kérdőre vonja a késői érkezése miatt, de nem szólok.
- Délután jövök, jó mulatást! - az ajtóból szól vissza, de a válaszom már nem hallja.
A délelőtt teljes egészét kettesben töltjük, túl egyszerűen megy minden. Nem kell könyörögnöm Sonianak, hogy rendesen tízóraizzon, nem ültet fel még a késői ebédnél sem, és a szokásosnál sem lesz nagyobb a rendetlenség. Ez az idill még délután sem tűnik fel, csak mikor Liam neve villan fel a kijelzőmön.
- Maradj itt, Hercegnő, apu mindjárt visszajön - csak néhány méterre megyek, és miközben beszélek, Soniat figyelem. - Szia Liam.
- Szia, beszélnünk kéne. Beugorhatok?- a háttérből hallom, hogy Louis is a közelben van.
- Ha útba esik, jöhetsz nyugodtan, de szívesen bemegyek, csak miattam nem kell erre jönnöd.
- Nem, megyek, jó nekem - olyan, mintha ideges lenne, valami eléggé felbosszanthatta.- Öt perc és indulok.
- Jól van, várlak - nem köszön el, csak leteszi. Ez teljesen normális nálunk, fel sem tűnik, csak visszasétálok a lányomhoz, aki nélkülem is remekül elszórakozik, csendben rajzolgat, én pedig amíg Liamet várom, elkezdem rendbe rakni a konyhát, hogy ha kérne egy kávét vagy valamit, hozzáférjek mindenhez, és ne kelljen a bébiételes üvegeket kerülgetnem.
- Halihó - a kinyíló ajtó és a semmiből előbukkonó barátom hangjára eszmélek fel. Sonia is rögtön megörül. - Szia, Szépség - a lábához kúszó kislányt felkapja és hatalmas puszit nyom az arcocskájára.
- Szevasz - belecsapok a kezébe, olyan furán kezet fogunk, ahogy mindig.
Még ez sem másabb, mint szokott. Csak az arca miatt érzem azt, mint amit akkor éreztem, mikor felhívott.
- Baj van? Meggyötörtnek tűnsz.
- Baj? Nem, baj nincs - tagadja, és követ a konyhába, ahol lehuppan egy székre, ölében még mindig Soniaval.
Az egyetlen különös dolog csak az lehetne, hogy a lányom majdnem minden pótapukájával és tiszteletbeli nagybátyjával találkozik viszonylag rövid időn belül, de egyáltalán nem tűnik úgy, mintha ez bántaná vagy nem tetszene neki, sőt. Szerintem ha most megjelenne Louis is, eldobná magát, és örömujjongva cikázna kettejük közt, kikosarazva engem, és az anyukáját is. Mi abszolút megszűnnénk számára legalább egy órára.
- Kérsz valamit? Kávét? - már nyúlok a szekrényajtóhoz, de legyint.
- Nem köszi.
- Nos, és mi történt?
- Elgondolkodtunk Tommoval ma. Figyelj, Niall, van egy csomó anyagunk, egy komplett album van a kezünkben, amivel jó lenne kezdeni valamit.
- Igen? Kinek akarjátok? - fel sem merül bennem más megoldás. Mindannyian dolgoztunk együtt az elmúlt években másokkal, rengeteg dal került ki a kezeink közül, amit mi készítettünk nullától kiadásig. Több száz.
- Magunknak, Niall. Harry is bent volt ma, és céltalanul dumáltunk. Csak meg akartalak kérdezni téged is, hogy lenne-e kedved kiadni egy új albumot. Tiszta lappal indulunk. Felnőttünk, de még sokan várnak ránk.
- Liam, én..nem tudom, mit mondjak - rég éreztem ezt. Feszít belül, mardossa a torkom, de esküszöm az életemre, hogy ennél csak a lányom születése volt nagyobb hatással rám. Elöntenek az érzelmeim, megszólalni is nehezemre esik.
- Figyelj, tudjuk, hogy ez most bonyolult, Sonia még pici, és Eirevel is a dolgok nehézkesen alakulnak...
- Nem, Liam. Nincs gond, én csak...boldog vagyok, hogy végre megint színpadra állhatok a legjobb barátaimmal.
Ezúttal ő az, aki nem mond semmit, csak biccent, és tudom, hogy ők is ugyan azt érzik, mint én. Hogy sikerülhet, és jó lesz újra koncertet adni, éjszakába nyúlóan dalokat felvenni, a stúdióban éjszakázni, hogy utána elmondhassuk, megcsináltuk. Sikerült. És ha majd a backstageben ácsorgunk a felcímkézett mikrofonokkal, az ear-in-ekkel, magunk mögött hagyva a bőröndjeinket és a szerelmeinket, felmászunk a lépcsőkön. Olyan lesz, mint hazamenni otthonról.
- Akkor szólok nekik is, és kitaláljuk, mikor kezdjünk vele gőzerővel foglalkozni - látom rajta, mennyire boldog. Gondolom csak annyira, mint én. - Igazából csak ezért jöttem, személyesen akartam megkérdezni, mert tuladonképpen a srácokat is én kérdeztem meg, mert ma reggel úgy ébredtem, hogy nem bírom tovább. Nekem elég volt ebből a visszavonulósdiból.
- Nekem is, és szerintem mindannyian ezt hiányoljuk már.
- Persze, ez még semmi biztosan nem jelent. Tudjuk, milyen most a kapcsolatotok, ha úgy érzed, a házasságod kockáztatod, leállunk, Ni. Nem akarom, hogy..
- Nem lesz semmi baj, Eireval úgyis szükségünk van egy kis távolságra, hogy mindketten tisztán lássunk. Talán épp ez fog minket újra összehozni, nem?
- Igen, lehet - mosolyog, majd visszaviszi Soniát a szőnyegre játszani.
- Holnap beszéljünk azért még erről bent a többiekkel is. Jó lenne tudni, hogy állunk, mint van, hol kéne kezdeni, ilyenek - annyira izgatott vagyok, bizsereg mmindenem, alig várom, hogy elújságoljam Eirenak, anyának és Gregnek, hogy mire készülünk.
- Persze, mindenképp - kilép az ajtón és mintha csak otthon lenne, kioldja a centrálzárat és a kocsija felé siet.- Akkor holnap! - int vissza, és beszáll a kocsiba.
És én, otthonapa csak ácsorgok a küszöbnél, integetek, és bármennyire is fáj hallanom, "akkor", nagyon boldog vagyok.
Mikor visszamegyek, estig csak a kanapén ülök, és gondolkodom, milyen lesz minden. Újra összezárva a fiúkkal, újra dalt írni, nem csak céltalanul komponálni másnak, mások érzéseiről. Megint arról énekelni, bennünk mi van. És Eire? Remélem jól fogja fogadni, és nem úgy, mint mostanában a dolgokat. Szeretném, ha megértené, ez nekem legalább olyan fontos, mint neki a munkája, és örülnék annak is, ha velem jönne majd. Ha immár a lányunkkal az oldalán megint a részese lenne a mi kis világunknak.
Lehozom a naplóm a fiókomból, és amíg a felségem várom, lapozgatni kezdek, végül, mikor túllapozom minden telefirkált oldalt, előveszek egy tollat, és amint átgondolom a helyzetünket, írni kezdek.
Öt hosszú, és fáradtságos hét áll mögöttünk. Szorgosan körmölöm a sorokat a naplómba, mi és hogyan történik, milyen változásokat veszek észre. A legelkeserítőbb, hogy Eire füzete, ami mindig az enyém mellett lapul a fiókban, még szinte üres. Szinte. De ami benne van, rosszabb, mintha hozzá sem kezdett volna.

Titokban belelapozok minden hajnalban, ahelyett, hogy kimennék az erkélyre, de egy idő után csalódottan csukom vissza és bedobom a helyére. Egyetlen oldalt írt tele, azt is a kételyeivel, azzal, hogy biztosan nem működik a terápia, mert még mindig rosszul érzi magát mellettem, forgolódik. Nos, ezt enélkül is tudom, nem kell ahhoz a kecses betűit olvasnom. Mikor felébredek, ő akkor alszik el, és reggel félholtan próbálja megmelegíteni Sonia reggeli tápszerét, mártírként viselkedik, a szó pozitív értelmében. Pontosan emiatt nem ismerek rá, hiszen erős nő, mindig is az volt, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer a saját elvei elől menekülve, meghunyászkodva, szinte visszakaparja magát a komfortzónájába napjában többször. Túlságosan erős karakter ő ahhoz, hogy így viselkedjen. Mostanra úgy érzem, már nem ismerem eléggé a feleségem, mintha egy számomra teljesen idegen emberrel osztoznék a hálószobán, a házon, az egész életemen.

Ide jutottunk. Ide, hogy a feleségem, az a magabiztos, erős, irányító, okos nő, akit annak idején megismertem, a háttérbe szorul egy szorongó testben, a kiutat eltorlaszolja, makacsul próbálja megtagadni a segítséget, és inkább magába roskad, mint hogy szembenézne a valódi problémáinkkal.
Annyira elkalandozok, hogy észre sem veszem, mikor ér haza, mindig csak a járókát figyeltem, ahova Liam távozása után tettem be Soniát, hogy ne tévesszem szem elől, még véletlenül se.

- Niall - megugrok, gyorsan becsukom a kis füzetet és a hátam mögé rejtem, mikor megszólít. A hűvös hangtól, amivel hozzám beszél, a hideg ráz. 

- Igen? - nem tudom, vajon most illendő lenne-e érzelemmentesen visszakérdeznem, vagy csak maradjak egyszerűen érdeklődő udvariasságból. Egyenlőre arra koncentrálok, hogy ne tűnjek rémültnek.

- Beszélnünk kellene - felé fordulok, mert érzem, ez az a pillanat, amikor megtörik a jég. Legalábbis történnie kell valaminek, mert Eire tekintete közel sem olyan szigorú, mint amilyen eddig volt, vagy vidám, akár csak reggel, sokkal inkább üres és tehetetlen.

- Beszéljünk - tettetett sóhajtással fordulok a felsőtestemmel felé, elveszem magam mellől a nap díszpárnát, ő pedig erőtlenül botorkál el ide, hogy mellém ülhessen. - Miről?

- Haza kell utaznom néhány napra - a szemöldököm összeszalad, értetlenül nézek. Haza? Mi számít most annak? A régi lakása, ahol az előtt lakott, hogy ideköltözött volna? Úgy tudom, jelenleg albérlő lakik benne, már ha a banki kivonatokból indulok ki, hiszen az összeg, amiben megállapodtunk, maradéktalanul megérkezik a közös bankszámlánkra. Vagy a szülői ház, aminek eléréséhez szintén repülőre kell ülni? Évek óta nem járt ott, nem is nagyon tartja a kapcsolatot a szüleivel, amióta lediplomázott, és hozzám költözött. Nem hinném, hogy akár őt, akár engem szívesen fogadnának. És pontosan emiatt nem tudom értelmezni ezt a kijelentését.

- De hát te ... - semmi hajlandóságom nincs befejezni a mondatomat, ugyanis nekem pontosan olyan kényes terület ez az életemben, mint neki, vagy bárki másnak, aki nem a szülőhazájában éli a mindennapjait, túl nagy távolságra a családjától, ráadásul hasonló viszonyban.

- Apa meghalt - rezzenéstelen arccal, tükrös szemekkel néz rám. De csak néz, tudom, hogy egészen mást lát most maga előtt. Nem engem, hanem valamit, ami eddig is túlságosan messzinek tűnt, s most már abszolút elérhetetlenné vált.

Hirtelen elhagy az erőm, és érzem, hogy a fejem tompa fájdalmak közt kezd el égni. Nem ismeretlen ez az érzés, sokszor volt úgy, hogy ennyire leforrázott egy hír, de utoljára ennyire erős negatív érzelmeket az váltott ki belőlem, amikor ehagyott minket egy barátunk, mert akkor is tudtam, hogy bár a látszatot fennt kell tartani, és hivatalosan még mindig a haveromnak tekintettem, tudtam, akkor is, hogy végleg elvesztettem egy barátomat, nem számít mi történt, mi történik, vagy mi fog történni velünk.

- Ahj - leeresztem a fejem, mert azt hiszem, így könnyebb feldolgoznom a váratlan információt. Tudom, hogy Jeff viselkedése, már amennyire megismertem őt személyesen vagy Eire által, évek óta rányomta a bélyeget a család életére, és éppen ezért szörnyű, mert én magam nem sikerült igazán megismernem őt, és már nincs esélyem bebizonyítani neki, hogy a lánya mellettem is lehet boldog, annak ellenére, hogy ő ezt másképp gondolta.  - Sajnálom!

Válasz helyett egyszerűen csak elsírja magát és a szégyen legapróbb jelét sem mutatva omlik a karjaim közé. Remélem, hogy ez nem csupán megszokás, hanem valami több, de csalfa álmokat sem kívánok kergetni.

- Eire - suttogom a hajába, egy cseppet sem meglepetten. Palástolni próbálom minden bizonytalanságom, hátha ezzel megkönnyítem a helyzetét.

Az viszont rémisztő, mennyire sajog mindenem, és mennyire fáj a boldogság. Így, hogy újra hozzáérhetek, büntetlenül, nem csak tettetve, hogy alvás közben képtelen voltam koordinálni a testem sokkal jobb, mint amire emlékszem. Legszívesebben még hosszú órákig ölelném őt, és el sem engedném, de nem merem, így pár pillanat alatt visszahúzom a kezem, ő pedig a bocsánatomért esedezve áll fel és kezd el hátrálni.

- Anya azt kérdezte, ott leszel-e a temetésen- a pulóvere ujját gyűrögetve áll, tudom hogy válaszolt neki valamit, ezért csak kivárom, hogy kibukjon belőle. - Csak azért mondtam neki, hogy igen, mert nem akarom itt hagyni Soniát hiszen még nem is látták, és apa már ... - elcsuklik a hangja, de tartja magát. Vesz egy mély levegőt, megtörli a szemét, és folytatja - Szóval nem merem bevállalni, hogy egyedül utazom vele, más meg nem tudom, hogyan kezelne egy ekkora utat velünk. De ha azt mondod, semmi kedved hozzá, azt is megértem, csak akkor keresnünk kell valakit, vagy arra az időre mégis itt hagynám veled.

- Természetes, hogy megyek.

- Még azt sem tudod, mikor lesz - csodálkozva hátradobja a zavaró tincseit, és csak most látom, mennyire gyönyörűen fest.

- Megoldom - legszívesebben azt mondanám, hogy megoldjuk, de elég volt a kínos pillanatokból ma estére. Biccent, majd csiga lassúsággal fordul ki a nappaliból, és felsiet az emeletre.
Nem tudom, mit mondjak, vagy tegyek, utána menjek-e, vagy sem, Akkor látom legközelebb, amikor lejön megetetni Soniát, utána pedig felviszi megfürdetni.
A csend miatt, ami késő este a házra telepszik, még azt is hallom, ahogy matat valami után. Tisztában vagyok vele, hogy már nem látom őt, ébren legalábbis nem, mert míg le nem tudom hunyni a szemem, addig lent maradok, gondolkodom, és próbálom felfogni, mi történik körülöttünk.

Hívogató, hogy felhívjam Eire nővérét, vagy Meredith-t, végül mégis elvetem a dolgot. Egyikük sem kedvelt soha, legalábbis nem annyira és úgy, ahogy egy testvér vagy egy anya kedvelhetné az új családtagokat. 

Eiret mindig is zavarta a rossz kapcsolat, ezért döntött úgy, hogy velem jön. Mosolyogva gondolok vissza arra, mennyire felbosszantották őt, alig két óra alatt összepakolt, és lehordta a cuccait a kocsimhoz, este pedig úgy berúgott a bortól, hogy elaludt állva. Megpróbálom visszafogni magam, de néha egy-egy hang kiszökik a számon, mert képtelen vagyok abbahagyni a nevetést. Tollat ragadok megint, kihúzom magam mögül a naplót, és folytatom ott, ahol befejeztem az írást, ám áttérek Eire pozitívabb oldalához. Ugyanis nem csak megtörhetetlen, makacs nőnek ismerem, hanem egy végtelenül életvidám, és humoros embernek is. Illetve tipikus egyetemistaként, hullarészegen is láttam. Úgy csókolt meg először. Vizsgaidőszak után, egy átmulatott éjszaka eredményeként. Emlékszem, az ajkainak édeskés brandy íze volt, a hajának pedig füst és dohány szaga, de semmi pénzért nem változtattam volna rajta, és ez a mai napig így van.
Elragadnak az emlékek, és az érzések, amik kavarognak bennem, sírni akarok, mint egy kisgyerek, de nem teszem meg, helyette a szépre gondolok, a jóra. Amikor igent mondott nekem Mallorcán, a homokos tengerparton, hajnali háromkor Ouzotól kótyagosan, amikor bejelentettük Sonia érkezését a családomnak, és ahogy anya könnyektől elvakultan vont szoros ölelésébe egyszerre kettőnket. Akkor megígértette velem, hogy vigyázni fogok rá, nem engedem el a kezét sosem, és gondját viselem a lányomnak. Most úgy érzem, valahol teljesítettem a kívánságát, de egy részem tisztában van vele, hogy átvertem őket.
Befejezem az írást, nem bírom tovább. Fogalmam sincs, Eirera milyen hatásal van ez, de engem kínoz egy idő után, a mai nap pedig attól függetlenül, hogy nem sok mindent csináltam, annyi minden ért, Liam, az új album és turné ötlete, a feleségem reggeli mosolya, és most ez a szörnyűség Jeffel. 

A kezem magától nyúl a telefonért, és habozás nélkül hívom fel anyát, hátha ébren találom még. Muszáj valakivel megbeszélnem a történteket, és most úgy érzem az édesanyámra van szükségem, még ha a pokolba is kíván amiért pofátlanuk ilyen későn keresem.
- Kisfiam, baj van? - amint meghallom a hangját, valami megtörik bennem, és elsírom magam. - Niall, megrémisztesz! Mi történt?
- Anya - csuklani kezdek az elfojtott könnyektől.