22. Napsugaram

Sziasztok!

Sajnálom, hogy az előző héten kimaradt egy rész, de csak hétfőn végeztem a vizsgákkal, és őszintén szólva rettenetesen féltem, de ha érdekel valakit, ezt a félévemet sikeresen befejeztem, viszonylag jó átlaggal, és a fennakadás miatt ma és H O L N A P  is felteszek egy részt, mert végülis majdhogynem készen van, és már így is beütemeztem egy extra dolgot. Mindegy.

Még egyszer bocsánatot kérek, és meg szeretném köszönni a türelmet. <3

xx Lu

Eire

Észre sem veszik, itt vagyok vagy sem, én legalábbis így érzem. Niall és Harry is Sonia bűvkörébe kerülnek, én meg zavaromban egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat várok, és azon gondolkodom, hogy felhívjam a barátnőm, csatlakozzak a fiúkhoz, vagy csak szívódjak fel egy rövid időre.

Teljesen hasznavehetetlennek érzem magam, még csak nem is hivatkozhatok a munkámra, mert amikor hazaértem, elfecsegtem mindent, hogy bent van az irodában több nap munkája, és Niall tudja, hogy a legritkább esetekben hozom haza az elintéznivalókat és a problémákat. Utólag egy kicsit bánom, hogy kiöntöttem a teát, amit Niall adott, mert most jól esne, ráadásul ki sem tudtam élvezni igazán, hiszen egyetleb kortyot ittam belőle. De kár keseregnem miatta, a kedvességét megtartom magamnak, ha már a figyelme nem lehet az enyém. És bár zavar, nem várhatom el, hogy ugyan úgy öleljen magához, mint régebben, sőt, valójában nagyon is zavarban érezném magam.

Harry mobilja megcsörren az asztalon, amitől a szívemhez kapok, a gondolataimból úgy rángat vissza, mintha valaki a vállamnál fogva rázna fel a legszebb álmomból.

- Styles - komoly a hangja, arca feszült. Csak akkor ilyen, amikor idegenekkel beszél. - Rendben, köszönöm.

Amint leteszi, széles vigyorral lép hozzám, maga mögött hagyva Niallt, aki hason fekve igyekszik szórakoztatni a lányát, egy plüss egérrel a kezében.

- Jó hírem van - mellém áll, és szeretetteljesen ölelgetni kezd. - Be tudok jutni a saját lakásomba, anélkül, hogy az ablakon kéne bemásznom.

- Nagyszerű, akkor nem rontod tovább a levegőt nálunk? - fogalmam sincs, hogyan képes erre, de érzem, hogy már most, néhány másodperc elteltével képes mosolyt csalni az arcomra, és felvidítani, ha csak egy rövid időre is.

Belenevet a fülembe, hatalmas tenyerével megborzolja a hajam.

- Alig várod, hogy kitegyem a lábam, mi? - egyre hangosabban nevetek.- Nincs ebben semmi vicces - a szemeim összeszűkülnek, és a szempilláim tövéből kibuggyannak az első könnycseppjeim.
- Azért örülök, hogy ha más nem is, de te megúsztad komolyabb sérülés nélkül.
- Rendkívül vicces vagy - kicsit meglök, de nevetni kezd ő is, majd mellém húz egy széket, és mélyen a szemembe nézve folytatja, újra komolyabb hangon.- Azt hittem többet tudok majd segíteni nektek - hanyagul az asztalra dobott kezeimet fogja, és a szívem szakad meg, hogy ennyire töri magát a barátunk, mi pedig még csak beszélgetni sem vagyunk hajlandóak.
- De ugye nem direkt emiatt tetted tönkre a zárad?- tudtam, hogy ez az egyik oka annak, hogy ide jött. Így az ellenőrzése alá tud vonni minket, és bár nem sok mindent intézett kedve szerint, vagy csak nem vettem észre, kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy esetleg nem én voltam a legjobb vendéglátó, vagy úgy érzi, csak gyermekfelügyelőként tekintettem rá ez alatt a rövid idő alatt.- Harry, nem neked kell megoldanod a mi problémánkat. Így is bebizonyítottad, hogy fantasztikus barát vagy - igyekszem bíztatni, és éreztetni vele, hogy nem az ő hibája mindez, mert tényleg nem az. - Köszönöm.

- Ne köszönd, csak ne hagyd el azt a hülyét ott. Belerokkanna - félig maga mögé néz, ahol Niall még mindig a szőnyegen hasal, de Sonai már a hátára igyekszik felmászni, teljesen sikertelenül.

- Tudom, én is. De gondolnunk kell Soniara is.

- Erős kislány, nem véletlenül lett pont ő a te kislányod - eltűri az egyik tincsem, és letörli a könnyeim, amik fogalmam sincs, mikor bújhattak elő, talán nevetés közben.

- Nem kell aggódnod, ha rajtam múlna, sosem történne meg, de kezdem elveszíteni a hitem. Egyre többet gondolok arra az éttermi számlára, és tudom, hogy ez már beteges, de azon gondolkodom, kivel jàrhatott ott.

- Én tudom - szemeivel az arcom fürkészi, és minden bizonnyal látja, akint a bőröm lesápad, a szemeim szikrát szórnak és minden részecskémmel féltékenységet árasztok magamból.

- Elmondod?

- Zaynnel - úgy érzem menten elájulok. 

Gondolhattam volna, még talán logikus is lenne, de elsőre mégsem hiszek neki. Kételkedve nézek rá, igyekszem szavak nélkül megmondani, mit akarok hallani. - Tényleg!
- Szóval, mielőtt a férjem laposra verette magát, még együtt ebédelt Zaynnel, egy meghitt étteremben, ahol a steak annyiba kerül, mint egy gyémánt gyűrű? - megrázom a fejem, ez sehogy sem áll össze. - Miért tette volna? Ez így nem logikus.
- Mi? - döbbenten néz rám, mintha hirtelen idegenné válnék, eltávolodik. - Te most tényleg ennyire túlgondolod? Eire, ez nem egy krimisorozat, Niall elment ebédelni Zaynnel. Mindannyiunkkal megpróbált személyesen is beszélni pár szót.
- Harry. Ez akkor sem így megy. Nem ilyen egyszerű. Oda előre kell asztalt foglalni, és mindig teltház van, és...
Abbahagyom. Harryből kitör a nevetés, a nappaliban Niall is felkapja a fejét, és feltápászkodik a földről, hogy megnézhesse, mitől nevet olyan jóízűen Harry.
Én meg teljesen leforrázva ülök, mint aki alatt a talajt rángatják. Visszhangozva lüktet minden egyes szívverésem, zavart és ideges leszek pillanatok alatt.
- Most mi van? - kérdőn nézek Niallre, de védekezően maga elé emeli mindkét kezét. - Harry!
- Semmi. Csak eszembe jutott valami - megdörzsöli az arcát, igyekszik rendezni a légzését.
- Na jó, ha mégis szeretnéd közölni velem, mi volt ilyen vicces, megtalálsz - kínosan érzem magam, és folyamatosan azon jár az agyam, mit mondtam, mi lehetett ennyire mulatságos. A zavaromat leplezve úgy teszek, mintha felbosszantott volna, mondjuk egy kicsit igaz, és látványosan kisétálok a konyhából. A nappaliban felkapom Soniat, és visszateszem a szőnyegre, hogy ne a hideg padlón mászkáljon, és a zuhogó eső ellenére kiállok a teraszra.
Mindig is féltem a viharoktól, nem sikerült jó kapcsolatot kialakítanom a szélsőséges időjárással, utálok mindent, ami hideg, jeges, nedves, hangos és az égből jön, most valahogy mégis szükségét érzem, hogy bámuljam a nagy, sötétszürkés kék eget, és kiszakadjak az itthoni problémáim közül, a még mindig ingatag lábon álló házasságomból, és átgondoljam, mi is történik valójában körülöttem. A szomszédaink, akiket korábban nap, mint nap láttam, mintha felszívódtak volna, nem járok el sehova, mert Sonia már túl nagy ahhoz, hogy beültessem egy babakocsiba, és céltalanul tologassam a környéken. Nem is bírná ki nyugodtan. Niall miatt pedig szinte azonnal tele lenne minden a fotóinkkal, és nem szeretném kitenni ennek. Körülöttem tehát nem is történik semmi ezen kívül, ami nyomasztó, de csak most jövök rá, mennyi áldozattal jár az, ha valaki olyan makacs, mint én, olyan híres, mint Niall, és olyan lehetetlen, mint..nos, én.
Akármikor elérem ezt a pontot, hogy magamat, a természetemet hibáztatom, és bírálni kezdem a saját döntéseim, valahogy mindig ugyan ott kötök ki: egy cseppet sem vagyok jobb anyámnál, és legalább olyan elviselhetetlen tudok lenni, mint az apám. Az alma nem esett messze a fájától. Persze ez nem jelenti azt, hogy őrülten hiányoznának, de a nővérem történetesen hiányzik néhanapján, és már nagyon régóta vágyom arra, hogy normális családom legyen, olyan szülőkkel, akiket tudok tényleg szeretni, és tisztelni, nem tartom magam még a szörnyű természetemmel is jobbnak tőlük, és tudom hiányolni az ölelésüket, a közelségüket, és mindent, amit egy ember szeretni tud a családjában.
A felhőréteg felett kékes villámok villognak, és olyan hang üti meg  fülem, amitől meggondolom magam a kintlétemmel kapcsolatban, és inkább visszamegyek a lakásba, mielőtt halálra ijednék, vagy hisztirohamot kapnék félelmemben egy kis dörgéstől.
- Hé, Eire, baj van? - egyikükkel sem szeretnék beszélni, addig nem, amíg rá nem jövök, mivel csináltam bohócot magamból.
- Nem, nincs - igyekszem természetesen viselkedni, még akkor is, ha Niall közelében ez lehetetlen.
- Kimentél nézni a vihart - állapítja meg a nyilvánvalót.
- Igen, tudom. Ott voltam - tényleg nem akarok cinikus lenni, de semmi mást nem lehet mondani. Igen, kimentem, igen,  vihar van, igen, félni szoktam, és igen, most is azért jöttem vissza. De ezt miért kéne megmagyaráznom? És vajon mi az, amit valójában mondani akar nekem ez az ember, aki itt áll, tétlenül, keresi a szavakat, és minden erejét összeszedve végül sikeresen megszólal.
- Jó, persze, csak - habozik, látom rajta a teljes értetlenséget. - Te félsz tőle.
- Be is jöttem - ezzel a mondattal lezárom ezt a furcsa beszélgetést, és megyek tovább.
- Hát jó - ennyit még elcsípek, mielőtt visszamennék a konyhába.
- Beszéltetek? - Harry tökéletesen otthon érzi magát, a nyitott hűtő előtt ácsorog, és minden polcot feltúrja. Fogalmam sincs, mit keres, de érthetetlen okokból már meg sem lepődöm ezen. Végül csak egy doboz bolti kukoricasalátát vesz magához.
- Ha lehet annak hívni - megrántom a vállam, és leülök. Amíg nem figyel, elveszem a kanalát, és egy jókora adagot belapátolok. Mire visszafordul, már csak a majonézfoltos kanál árulkodik a tetteimről.
- Hé! - a felháborodása csak újabb mosolyt csal az arcomra.
Hiányozni fog, ha hazamegy, pedig csak néhány napot töltött velünk.
- Milyen 'hé'!? Én vagyok itthon. Ráadásul kiröhögtél - nem zavartatom magam, és még egy kanállal elveszek.
- Nem téged röhögtelek ki, hanem Niallt - helyet foglal mellettem, és ő is nekiesik a doboznak.
- Ez mindent megmagyaráz, végül is, csak én voltam itt, és az én mondatom hallatán érezted szükségét a nevetésnek- próbálom cukkolni, de mintha meg sem hallana.
- Nagyon finomat vettél - az utolsó falatot meghagyja nekem, hátradől, és előveszi a telefonját. - Pizza vagy indiai? De mehetünk kajálni is valahova.
- Nem szükséges, összedobok valamit vacsorára - mielőtt tiltakozni kezdene, belefojtom a szót - De, Harry, nincs kifogás.
- Jó, de akkor segítek - azt gondolja, ezzel el tud tántorítani.
- Még szép - elveszem a dobozt, és az utolsó kukoricaszemet is kikanalazom. Mosolyogva nyújtom a kezébe, és végignézem, ahogy a dobozt kidobja, a kanalakat pedig a mosogatóba teszi.
Tompa esés, nem sokkal később pedig keserves sírás töri meg a jókedvem és a csendet. Mindketten azonnal a hang irányába fordulunk, én elindulok a földön fekvő Soniahoz, Harry csak megijed, nekem pedig az első gondolatom az, hogy hagyhattam egyedül, felügyelet nélkül, és hol van Niall, mert láttam, hogy elindul az ellenkező irányba, amikor visszajöttem a teraszról és váltottunk pár szót. Amikor idaérek, akkor lép mellém ő is.
- Semmi baj, édesem, még csak bibid sincs - felnyalábolom a lányom, és ellenőrzöm minden végtagját, de se horzsolást, sem véraláfutást nem találok rajta. A sírást viszont nem tudja még abbahagyni. - Jól van, csak megijedtél. Nincs semmi baj.
Rugdalni és rángatózni kezd, mindkét karjával Niall felé nyúl, aki megszeppenve néz rám, mint aki engedélyt kér tőlem. Finoman eltolom magamtól Soniat, és odaafom Niall kezébe, ahol azonnal elcsendesül, és hamarosan már csak hüppögés meg csuklás hagyja el a száját.
- Sajnálom, nem tudom, miért hagytam itt, én - mentegetőzni kezd, de leállítom.
- Erre semmi szükség, nem történt baj, és ez a fontos- felemelem a kezem. Tudom, mennyire szívtelennek tart most, de nem érdekel. Egyikünk sem volt itt, ezen nincs mit vitatkozni.
- Igen - helyesel. Furcsa most itt állni így, amikor tudom, hogy Harry figyel minket, és bár kikívánkozik belőlem, hogy a szavaimtól függetlenül sorolni kezdjem az érveimet, miért is kellett volna itt lennie a lányunkkal, nem teszem. Harry jelenléte valahogy észhez térít, és nem engedi, hogy meggondolatlanul dobálózzak a szavakkal.
Amióta itt van, nem sértegetjük egymást, és ez még a forró fürdőnél is jobban esik.
- Szárítsd meg a hajad, mert megfázol - mellbevágóan gondoskodó, ahogy a még nyomokban nedves hajamra néz, és a hangjában van valami megfoghatatlan, amit utoljára talán akkor hallotram, amikor még várandós voltam. Az ijedtség vagy a továbbra is bennem tomboló hormonok miatt pedig ettől picit el is érzékenyülök. Bólintok, és lassan felvonszolom magam az emeletre.
Megszokásból sokszor még most is a vendégszoba felé indulok, mostnis csak akkor jut eszembe, mit művelek, amikor megfogom a kilincset. Hirtelen elrántom a kezem, fogalmam sincs, mit művelek. Az egyik pillanatban fel tudnék robbanni, aztán olyan könnyedén beszélgetünk Niallel teljesen hétköznapi dolgokról, most meg pityergek, mert kedvesen szólt hozzám. Megrázom a fejem, mintha ettől minden kuszaság eltűnne, és tisztábban látnék, egy pillanattal később pedig már a hálószobánk ajtaját csukom be magam mögött.
Újból kifésülöm a hajam,  és mivel nem találom a sajátom, Niall hajhabját használom. Az ő illata árad a hajamból, és legszívesebben most órákig a tincsemet szagolgatnám. Imádom ezt a kesernyés, kicsit parfümös, a férjemre emlékeztető aromát, amit a hajszárító csak még inkább szétszór a szobában.
Gyorsan elő is veszem a füzetet, amit Victoria adott, és arra a lapra, aminek a tetejére korábban felírtam egy hatalmas, piros plusz jelet. Ide gyűjtöm mindazokat a tulajdonságait, vagy apróbb megjegyzéseit Niallnek, amit szeretek benne, vagy ami valaha is pozitív hatással volt rám a megismerkedésünk óta.
„Az illatszerei.”
Ezt tényleg nagyon szeretem, és régen is szerettem, hogy mindig nabyon finom illata volt, de sosem locsolt magára túl sokat ezekből, hogy zavaró legyen. Mindog olyan kellemes volt a közelében lenni, hozzábújni, vagy amikor ő ejtette az ölembe a fejét, a puha haját simogatni, amiből áradt minden, ami számomra, és az orromnak őt jelentette. És most úgy érzem, visszakaptam egy egészen kicsi darabot belőle.
Leteszem a hajszárítót, átfésülöm megint a hajam, megigazítom a felsőmet, hogy ne látszódjon olyan gyűröttnek, mint amilyen a vizes hajamtól lett a vállamnál, és visszamegyek a földszintre életem férfiai és a lányom társaságába, hátha időben sikerül megakadályoznom, hogy Harry valami egészségtelen gyorskaját rendeljen, csupán azért, hogy megkíméljen.
- Niall és én csináljuk a vacsit, anyuci - már a lépcső alján megállít Harry, és a nappaloba irányít, ajol Sonia már túllépve a sokkon, boldogan játszik tovább.
- De nem rendeltek - felemelem a mutatóujjam, de megfogja a kezem, és a fejét rázza.
- Ígérem - nyom egy cuppanós puszit a homlokomra, aztán elsiet, mert Niall szól neki.
- Gyere már, nem fogok mindent én csinálni - én is a hang irányába kapom a fejem, és rég nem látott ismerős jelenet szemtanúja leszek. Niall feltűrt ingujjal áll a pult mellett, kezében kés, körülötte egy csomó zöldség, néhány tál, és egy nagy pohár víz.
Nem veszítem őket szem elől, de eloldalazok Soniahoz is. Úgy helyezkedek el, hogy bármikor legeltetni tudjam a szemem a két férfin, akik sokszor nevetve, vagy komolyan dolgoznak. Valamikor akkor áll helyre a bennem folyton őrjöngő görcs, amikor véletlen találkozik a tekintetünk Niallel, és pislog kettőt. Pont mint régen, amikor valahogy a tudtomra akarta adni, hogy minden rendben van.
Órákon át megy ez, elfogadom minden játékát Sonianak, amit a kezembe nyom, néha megrángatja a ruhámat, hogy figyeljem a rajzocskáit, aikor lebukok, és helyette a konyhában fotoskodó férjem nézem.
- Nagyon szép, szivecském - megpuszilom a homlokát, és elfogadom a papírt is.
Egy anyának az a dolga, hogy büszke legyen, és amikor Sonia teljes összevisszaságokat kezd el firkálni a kedvenc színeseivel, akkor én igenis büszke vagyok, mert kilenc hónapos még csak, és már kimondta az első szavát, képes megfogni egy filcet vagy egy zsírkrétát, a lányom ösztönösen bújik hozzám, és az apukájához is, sokat mosolyog, hangosan nevet, és hamarosan előbújnak a fogai is. Már csak azt várom, mikor fog magától két lábra állni, mert már csak akkor lennék képes még ennél is büszkébb és boldogabb lenni, ha a lányomról van szó.
- Enyém - édesen mondogatja, kicsit még nehézkesen, de egyre érthetőbben.
- Igen, kincsem, te rajzoltad a maminak - apró tenyerével csapkodni kezd, a szája széles vigyorba fut. Sonia még a napsugarakat is képes lenne elővarázsolni a felhők mögül, ebben biztos vagyok.

Niall

A konyhából ki-kipillantgatok oda, ahol Sonia kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de örömujjongásban tör ki, Eire akárhányszor az arca elé teszi a kezeit, majd előbújik. A lányom vidáman ficánkol, ks kezeiben folyton van valami, és óriási koncentrációt igénylő rajzokat készít. Jó így látni őket.
- Te, Niall, kérdezhetek valamit? - percekig csendben maradt Harry, már kezdett gyanússá válni.
- Nyugodtan - megtörlöm a kezem, és a poharam után nyúlok. Jól esik a szénsavas víz, csk most jövök rá, milyen keveset ittam egész nap.
- Miből gondolta Eire, hogy az a hely, ahol Zaynnel voltatok, ilyen...tudod, zsúfolt meg ilyenek? - miközben beszél, zsonglőrködni kezd a serpenyővel, nekem pedig visza kell mennem gondolatban egészen addig, hogy Eire és én a londoni reptéren landolunk, kezünkben az addigi élete, legalábbis, amit magával akart hozni ide, és beesünk Louis kocsijába.
- Amikor hozzám költözött Liam elvitt minket a régi lakásomhoz. De akkor már vagy három hete nem voltam otthon, ezért minden, amit a hűtőben hagytam ehetetlen volt, viszont éhesek voltunk. Én meg a nagy hősszerelmes, el akartam vinni vacsorázni úgy, hogy az álla a földet súrolja. Meg akartam mutatni neki, hogy velem tényleg sokkal boldogabb lesz, mint otthon. Mármint, a szüleivel, érted - ahogy mesélni kezdek, felelevenedik bennem az az este.
Ahogy fáradtan pislog ki az ablakon, közben a kezemet fogja, és szinte remeg az idegességtől. Louisnak is csak köszönt, bemutatkoztak egymásnak, de néhány mondat után hirtelen lerántotta a mélybe a fáradtsága és az arcán kiütközött minen fájdalma és félelme, így szépen lassan kivonta magát a beszélgetésből. Néhány percre még el is aludt, de akárhányszor dudaszót hallott, vagy Lousnak fékeznie kellett, felriadt. EMlékszem, a hátsó üésről majdhogynem kiesett, már alig állt a lábán, a lakásom küszöbét átlépve pedig a karjaimba borult, és csak sírt.
- Istenem, milyen rég volt - mosolyognom kell, annyi minden jut eszembe. Az első reggel, ami Londonban érte, az utolsó esténk a másik lakásban, az első itteni állása, Brittany megérkezése, régi ismerősök felbukkanása a semmiből. Annyiszor magunk mögött hagytuk ezt a várost, hogy egy hétre mások lehessünk, de mindig visszatértünk, és láttam rajta, hogy szinte azonnal elfogadta ezt a helyet a közös otthonunknak. És ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak minden nap ilyen boldoggá tehetném a feleségem, az egyetlen nőt, akit valaha szerettem, és aki még mindig ugyan az a dublini lány, aki hétvégén túl sok vodkát és barnasört ivott, fulldokolva dohányzott egy vadidegen nappalijában, és hosszú perceken keresztül hóval dobált .
- Miért nem mondod meg neki? - felsóhajtok.
- Mit? Hogy még mindig ő életem szerelme, és nem akarom elveszteni néháy ostoba nézeteltérés miatt?
- Most igazából csak arra gondoltam, hogy csak le akartad nyűgözni, és kicsit kiszínezted a dolgokat a közeli grill bárral kapcsolatban, de a te ötleted sem rossz - lekapcsolunk mmindent, alig egy óra alatt elkészülünk mindennel, és Harry azonnal lázasan tálalni kezdi az általa kitalált, furán ázsiainak tűnő csirkés tésztáját.
- Mindkettőre ugyan az a válasz - Sonia sikkantásaira megint felkappom a fejem, és egy pillanatra a tüdőmben reked a levegő is. A lányom minden nap képes levenni a lábamról, de most, ebben a pillanatban, ahogy megnevetteti Eiret, és a szőnyeget csapdossa örömében, ahogy besüt egy egészen vékony sávban a késő délutáni nap a lábacskáira, hirtelen úgy érzem, én vagyok a világ legbüszkébb, és legszerencsésebb apukája. - Mert idióta vagyok. De hé, legalább gyönyörű a lányom, huh?
- Ebben egyetértünk - oldalba bök, de közben ő is Sonia felé néz, szemében megcsillan a büszkeség, és tudom, hogy ebben a pillanatban ő is ugyan azt érzi, mint én. Hogy bármit is rontottunk el korábban, bármennyi hülyeségbe is ugrottunk fejest, valahol mégis csak mi kerültünk ki nyertesen, a rengeteg megpróbáltatás ellenére is, hiszen remek barátaink, és végtére egészen elbűvölő családunk van.
Nekem már csak meg kéne tudnom győzni a feleségem arról, hogy én továbbra is teljes szívemből szeretem, akármennyire is nehéz hosszú hónapok sorozatos pofáraesése után.