39. Nem vagyok focistafeleség!

Sziasztok!

Zsinórban a harmadik péntek/hétvége lenne, amikor nem teszek fel új részt, amit rettenetesen bánok, mert bár az érdeklődés kevésbé látszik, a lelkiismeretem nagyon nincs emiatt a helyén.

Sajnálom, kicsit fura most minden, de ma reggel 3.45-kor keltem a Forma1 miatt, és most így 23.15-kor fáradtnak érzem magam. 

Ígérem, megpróbálok mindent megtenni, hogy jobb legyen a dolog, csak egy picit több időre van szükségem.

Xx Lu

Eire

Felrémlik néhány korábbi emlékkép, és bár tisztában vagyok azzal, hogy ez csupán álom, reggel zaklatottan riadok fel az ébresztőm fülsüketítő sípolására.

Kikapcsolom, és azzal a lendülettel fordulok át a hátamra, hogy a lábaim felpolcolhassam a szétrúgott díszpárnákra. Nem tudom eldönteni, hogy csak lusta vagyok kikelni az ágyból, vagy elhagyott minden erőm és tudatosan nem mozdulok meg, ennek ellenére egészen jól érzem magam, ahogy a nagy semmiben lebegek. Ez pontosan addig tart, amíg Sonia fel nem ébred, ekkorra már elfogynak a kifogásaim. Lerúgom a tegnapi ruhámat, belebújok a köntösömbe és mezítláb csattogok át a gyerekszobába.

- Jó reggelt - rekedtes a hangom, teljesen ki vagyok száradva. Soniat ez mondjuk kevésbé érdekli, sokkal nagyobb problémákkal küzd, mint a korgó pocakja vagy a nedves pelenkája.- Jól van, tudom, máris megyünk átöltözni, aztán hamizunk - csak akkor hajlandó megnyugodni, amikor megérzi a törlőkendő és a kenőcs illatát. Meglepően tapasztalom, hogy nyugodtan, egy-egy kísérletétől eltekintve rugdosás nélkül tűri, hogy tisztába teszem, és csak akkor kezd el igazán mozgolódni, amikor leteszem őt a konyhába ráncigált járókába. Ott viszont semmit és senkit nem kímélve pakol, megy, kúszik, átmászik több kupac játékon, és ha sikerül legyőznie a plüss állatokat, akkor boldogan sikkant fel.

Igazi harcos, és olykor-olykor büszkén nézi a háta mögé szorított figurákat.

- Na gyere te kis túlélő - kiteszem a reggelije mellé a dínós étkészletet, Soniat pedig az etetőszékbe ültetem, de mire visszafordulnék hozzá az előkéjével a kezemben, a tenyere már landol a zöldségpürében, amit utána a markával igyekszik a szájába tömni. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek, mert még a fülére is kent belőle, a frissen mosott babaruhán pedig öklömnyi foltok vannak. Természetesen ezúttal sem végez félmunkát a lányom, egészen addig pacsmagolja a reggelijét, amíg a varrás mentén körbe nem rajzolja a pólócskáját. Normális esetben kiborulnék, de most nem teszem, teljes nyugalommal törlöm meg az arcát és a kezeit, és a maradék bébiétellel megetetem, hogy aztán a dolgunk végeztével újra átöltöztessem. Magamra már csak alig fél órám marad, amilyen gyorsan csak tudok lezuhanyzom és felöltözök. A babaholmikat bedobálom a táskába, gondolkodás nélkül teszem a dolgom. Indulás előtt zsebre vágom a telefonom és a kulcsaimmal a kezemben cuccolok ki a kocsimba, aztán nagy nehezen sikerül elindulnunk az irodába.
Sonia kivételesen nem hátul csücsül, hanem mellettem. Tudom, nem a legbiztonságosabb, de a hátsó ülés egy halom kupi, és ragadnak le a szemei is, úgyhogy amilyen stabilan csak lehet a hordozót az üléshez erősítem és igyekszem óvatosan vezetni.
Rádió helyett Niall zenéit hallgatjuk, ettől Sonia megnyugszik, és őszintén szólva nekem is jól esik, hogy hallom a hangját, és tudom, hogy a gitárt ő pengeti, felismerem a sorokat, amiket nagy buzgón rakott sorba a nappaliban hajnalonként. Szinte látom magam előtt az arcát, a vonásait, amik a hangokkal együtt változnak. Magam körül érzem őt, azt a szépséget és biztonságot, amit amióta csak ismerem hordoz magában. Még a legmakrancosabbb napjain is, amikor épp tárgyakat dobál maga elé.

Victoria szavai  visszhangzanak a fejemben, a tanácsnak szánt monológok, és egy kicsit el is szégyellem magam, amiért sorra mondjuk le a megbeszélt időpontokat. Apa temetése még elfogadható indok, de azóta eltelt már több, mint két hét. Niall most Los Angelesben van- elméletileg-, nélküle nem szívesen megyek oda, de érzem, hogy szükségem lenne arra, hogy valaki megkérdezze, hogy vagyok, mit érzek. Ha nem a férjem, hát akkor egy terapeuta, pszichológus, bárki. Ha végre magamra csukhatnám az iroda ajtaját, felhívnám Victoriát, hogy Niall nélkül ugyan, de mehetnék-e hozzá beszélgetni. Legalábbis szépen eltervezem magamban a dolgot, de ahogy magamat ismerem, szinte biztos a munkára és Soniara hivatkozva elhalasztom az egészet, keresek valami kifogást, pedig igen nagy szükségem lenne erre.

Amíg magamban vívódom, megérkezünk, és mintha nem hagytam volna napokra magam mögött mindent, nem fordult volna fel az életünk, nem temettem volna el az apám, és nem vesztettem volna el a férjem, rögtön az után, hogy a lányommal az ölemben feltipegek azon a néhány lépcsőfokon a bejáratig, átáll az agyam, és azon kezdek el izgulni, hogy időben elküldtem-e az emaileket, hogy nem feledkeztem-e meg valami fontos dologról. Hogy vajon nyitva maradt-e az ablakom éjszakára, vagy hogy lemerült-e a laptopom.

- Jó reggelt - néhány méter után Britanny és Mark tűnik fel. Valami papírokat cipelnek és olcsó kávét szürcsölnek karton pohárból.

- Szia - a barátnőm szinte azonnal a nyakunkba ugrik, szorosan magához ölel, majd seperc alatt elveszi tőlem Soniat. - Az én gyönyörűséges keresztlányom! 

Mark csak int, kissé távolabb marad. Sajnálom, hogy nem csatlakozik hozzánk, de nem kényszeríthetem. Amúgy is fáradtnak tűnik, a szemei alatt legalább olyan karikák vannak, mint nekem, és már csak emiatt nem gondolom, hogy egy kisgyerekes anyuka társaságára vágyik, még akkor sem, ha az a nő történetesen a főnöke.

Kínos feszengéssel ácsorgok Britanny mellett, a kezeim élvezik a szabad perceket, amikor csak úgy lóghatnak és nem kell cipekedniük, közben pedig félig-meddig Markot figyelem. Eszembe jut, hogy tegnap milyen jót beszélgettünk, pedig alig volt negyed óra, talán húsz perc, amit a parkolóban töltöttünk a kocsimnak támaszkodva. Nem biztos, hogy kéne, de ebben a pillanatban nagyon szeretném, ha nem tenne úgy, mintha fontos üzeneteket olvasgatna, meg ennyire belemerülne  a kávézásba. Nem, amíg nem tehetem lehetővé, hogy újra ott legyünk a parkolóban Mr. Puhakézzel. De ez ostobaság lenne, és rohadtul nincs szükségem arra, hogy a férjem holléte mellett már azon is csámcsogjanak, hogy én miket csinálok napközben. Így is megkockáztatok egy-két kellemetlen telefonbeszélgetést a tegnapi akciómmal, kezdve azzal, hogy Zayn reggel távozott tőlünk, és hogy napközben egy idegennel láttak, közvetlenül az előtt, hogy újra Zayn társaságában tűntem volna fel, illetve ebben az esetben talán inkább úgy kéne fogalmazni, hogy Gigit és Zaynt látták velem. Valljuk be, ők egy kövér könnycseppnyivel feltűnőbb jelenségek nálam.
- Kerestelek tegnap este, de nem vetted fel. Történt valami? - hirtelen visszatér a látókörömbe Britanny, amitől én is újra a valóságot választom és mind testben, mind lélekben újra a munkahelyemen érzem magam.
- Nem hallottam, bocsi. Zaynék lakásában voltam, végre hivatalosan is megismerkedtünk Gigivel, előtte meg a délutánt kettesben töltöttük Sonival - úgy érzem magam, mint amikor épp hazudok, még a tüneteket is produkálom, pdig minden egyes kimondott szavam igaz. Ugyanis ez történt, az pedig, hogy kihagyok egy-két apróságot, nem hiszem, hogy akkora probléma lenne. Aztán eszembe jut valami, amitől sokkal élénkebb leszek egy szemvillanás alatt, és izgatottan kezdek bele.- És képzeld, tegnap mi történt! Sonia megint elmászkált a lakásban és nem hiszed el, de amikor utolértem, ott volt a lépcső alján, kapaszkodott, és Istenemre esküszöm, ez sokkal valóságosabb volt, mint az első szava, kapaszkodott és felállt! Legalábbis próbálkozott, és annyira édes volt, el is sírtam magam, mert...Britanny, a lányom két lábon billegett! Azt hittem, elküldtem a videót, ezek szerint nem? Mindegy, nézd, megmutatom - a táskámból kikapott mobilnak viszont nem villan fel a képernyője. Fogalmam sncs, mi lehet vele, bármit csinálok, a kijelzője sötét marad. - Ahj, biztos lemerült, akkor majd később megmutatom.
- Nahát, te ilyen ügyes vagy?- látom az  szemében is megcsillanni a könnycseppeket, de ez sem akadályozza meg abban, hogy a lányom arcának minden egyes pontjára csuklás hangú puszikat nyomjon.- Édesem, annyira büszke vagyok rád!
Mark most felkapja a fejét, és hiába kergetem magam bele az anyai büszkeség hangos tolmácsolásába, képtelenség nem észrevenni, ahogy titokban ő is velünk örül, és ahogy megigazítja a zakója alatt meggyűrődött inget, minden mozdulata pontos mása Niallnak, amitől még inkább szörnyen érzem magam.
- Megyek, meg kell néznem, hogy mi  van a telefonommal - várom, hogy Britanny visszaadja a lányom, de a kitárt karom látványára felhúzza a szemöldökét.
- Hé, felejtsd el, majd megyünk, most épp a keresztanyjával van.
- Rendben - magam elé emelt karokkal távozom, egy félmosollyal.- Hello, Mark.
- Szia, Eire- tényleg csak egy pillantást vetünk egymásra, és már megyek is tovább. Nem történik semmi más, és eszembe sem jut vele kapcsolatban semmi más azon kívül, hogy itt dolgozik. Csak a sötétkék zakója, a puha keze, a széles mosolya, a lazasága, és hogy tényleg jó vele beszélgetni.
- Jesszus- mire becsukom magam mögött az ajtót, már lángol a fejem, kapkodom a levegőt, és majd' bepisilek a nevetéstől.
Ugyanis az, hogy a férjemmel kevésbé kellemes a kapcsolatom mostnaság, és hogy megint elutazott, nem jelenti azt, hogy megunt háziasszony vagyok, akinek fiatalabb férfiak után kell csorgatnia a nyálát. Egyrészt, mert nem vagyok még harminc sem, hova öregíteném magam, másrészt, azért nem olyan szörnyű az élet, mint gondolom, az pedig, hogy megpróbáltam meggyőzni magam Mark sármjáról és vonzó pasasnak akartam beállítani, egyenesen nevetséges. De tényleg, nem viselkedhetek így, és nem képzelhetem azt, hogy bárki felett uralkodhatok, vagy megmondhatom, mit csináljon, mert ez nem így van. Meg kell tanulnom elfogadni, hogy néha egyedül kell lennem, és még Markot sem vehetem rá arra, hogy a nyakamra járjon, és cseverésszünk munkaidőben.
Majd nem sokára hazajön Niall, és biztos megint egy kicsit könnyebb lesz beszélnünk, talán megnyugszik és rendezhetjük a sorainkat.
- Sikerült bekapcsolnod? - Britanny dugja be a fejét, a karjaiban még mindig ott csücsül a lányom, kíváncsian tekeri ki magát hogy újra megnézhesse a -még- legkevésbé sem színes helyiséget.
- Nem, de mindjárt megnézem - megint hiába próbálkozom.- Semmi. Mindegy, akkor megpróbálom feltölteni - az asztalomra hajított telefontöltőt is kézbeveszem, ám mikor megpróbálnám csatlakoztatni a telefonhoz, észreveszem, hogy valamit nagyon csúnyán elronthattam tegnap, mert a töltőfej kiesik a helyéről. Kifejezvén az idegességem, ledobom a töltőm vissza az asztalra és dobbantok a lábammal. - Basszus. Britanny, tudnál még egy kicsit vigyázni Soniára? El kell ugranom valahova, de ígérem, hogy sietni fogok vissza! Köszönöm, imádlak - gyorsan megölelem mindkettőjüket, és anélkül, hogy körbenéznék, végigcaplatok a folyosón, ki a bejáraton egészen a kocsimig.
Muszáj valahogy megoldanom ezt a dolgot, mert Niall bármikor hívhat, vagy Harry, esetleg Louis, Gigi, Liam, Zayn, az anyám, a nővérem, a szomszéd. Bár leginkább Niall válaszát várom, ami talán már meg is érkezett, csak épp azon dolgoztam, hogyan cseszhetném el még jobban a dolgokat.
Ha arra gondolok, hogy tegnap mégis csak látott engem valaki Markkal, és ez valamilyen módon a férjem tudomására jutott, majd ezek után nem ért el telefonon, már attól rosszul vagyok, és ebből még nagyobb bajom is lehet, mint hogy most ki kell adnom egy halom pénzt új telefonra. Mert sajnálnám rá az összeget, hogyne sajnálnám, mindnek irreálisan magas ára van, és minden alkalommal, amikor fizetünk valahol, vagy nekem vannak komolyabb kiadásaim, szégyellem magam. Mert talán el fog sétálni egy kislány a bolt előtt, akinek még telefonja sincs, vagy szüksége lenne ruhákra, gyógyszerre, de nem teheti meg, én pedig épp rohanok, hogy pótoljam azt, ami talán nem létszükséglet, de ha egyszer csak ezzel tudom tartani a kapcsolatot a férjemmel, és a működése jelenleg  megmenthetné a házasságom, akkor igenis muszáj lesz fizetnem.
Idegesen dobolok a kormányon, minden kereszteződésben lassítanom kell, egy fényévnek tűnik, mire találok egy megfelelő üzletet, ahova berobbanhatok, elhadarhatom a problémámat, és vagy segítenek, vagy nem.
- Jó napot! - belépek, igyekszem rendezni a légzésem, határozottan lépek a pulthoz, ahol egy tőlem nem sokkal idősebb férfi ücsörög.
- Miben segíthetek? - felnéz, és bár látom rajta a mérhetetlen unalmat, és bármennyire is ellenszenves, nem törődöm vele, megtartom a diszkrét mosolyomat.
- Valószínűleg beletörtem a töltőm a telefonomban, és ezt szeretném megjavíttatni, vagy esetleg egy másikat venni - látom ahogy forgatja a szemeit, és legszívesebben rászólnék, hogy viselkedjen, de nem vagyok az anyja, csak egy béna nő, aki észre sem veszi, hogy tönkretette a méregdrága készülékét.
Kinyújtja a kezét, én pedig odanyútom neki a szóban forgó telefont, és csak várok. Forgatja, nézegeti, egy mini lámpával bevilágít az összes piciny résbe. Nem mond semmit, csak hümmög.
- Van érvényes biztosítása?
Olyan rövid, lényegretörő a kérdés, hogy azonnal válaszolok.
- Azt hiszem -felelem kurtán, és sejtem, mivel fogja folytatni.
- Kinek a nevén van a készülék? - Bingó. 
- Horan, Niall Horan.
A név hallatán felhúzza a szemöldökét, valamit mormog, de nem értem. Molyol, mindenfélét pakolgat, mire előkerül egy laptop, amin pötyögni kezd. Néhány másodperccel később a nyomtató is életre kel, hangosan zúgva eszi a papírt, amit a pasas mindenfelé átfordítgat.
- Rendben. A férje nevén van ugye a készülék, szeretném elkérni a papírjait, hölgyem.
Hölgyem. Ettől egy cseppet sem érzem magam jobban, sőt, és bár nem sok kedvem van kiadni minden adatom, odanyújtom neki a kártyákat. Egyeztet mindent, látom, ahogy körmölni kezd egy fecnire. Név, születési hely, idő, lakcím. Tövig rágom a jobb kezemen a körmeim, levegőt is elfelejtek venni.
Nem változott bennem semmi az elmúlt huszonnégy órában, ugyan úgy nem bízom semmiben és senkiben, ezért egy egész örökkévalóságnak érzem azt a hátralevő néhány tízpercet, amit az üzletben töltök. Fura mód senki még csak el sem haladt a járda ezen szakaszán, nem jött be utánam más, a telefon sem csörrent meg.
- Parancsoljon, itt a számla, a garancialevél, egy másik készülék, és egy nyilatkozat. A férje kissé túlbiztosította magát - nevet, mert azt hiszi, vicces, amikor visszaélnek mások adataival, hogy aztán zaklathassák a vezetékneve miatt.
- Remek, köszönöm - minden papír aljára odafirkantok egy 'Horan'-t, amitől a szívem szakad meg, de elég a szemforgatásra gondolnom, és máris megfeszülnek az arcizmaim, ezáltal kevésbé feltűnő az, ahogy elérzékenyülök.
Fel sem nézek, rohanok egyenest a kocsimhoz, hogy minél hamarabb visszaérjek a lányomhoz, és elfelejthessem, mennyire nem kedvelik, ha valakihez tartozik egy név.
Az én esetemben ez Niall neve. Amivel nincs is semmi baj, sőt, talán addig jó, amíg ő van nekem, akármilyen formában is, és ezelőtt sosem zavart, hogy úgy ismernek, hogy Niall James Horan felesége, és nem úgy, hogy Eire Reed, most viszont, amióta eljöttem abból az istenverte üzletből, úgy érzem, mindenki bámul. A pirosnál állva, járó motorral várakozva dobolok a kormányon,és amikor végre zöldre vált, beletaposok a gázba, mert nem tudok nem arra gondolni, hogy a másik sávban ráám bámulnak vezetés közben az emberek, vagy hogy milyen arcot vágott az imént a férfi, aki intézte az egész garancia-dolgot. Nem akarok ez lenni. Valakinek a felesége, valak másnak az anyja, név és arc nélküli ember, aki tartozik valakihez. Valaki, akit olyan gyorsan fognak elfelejteni, mint amilyen hamar megismerék. De mássá sem akarok válni, mert legszívesebben anya és feleség vagyok, és minden szarság ellenére bele sem merek gondolni, mi lenne velem, ha hetekkel korábban mégis a válás mellett döntök.
Megrázon a fejem, mintha ezzel kiüldözhetném a tévképzeteimet az alternatív jövőmről, de még mielőtt kiszállnék a kocsiból, bekapcsolom a frissen kapott telefont, és amint életre kel a kártyám is, elképedve figyelem a millió értesítést.
Ott vagyok mindenhol, Zaynnel, Gigivel, Markkal.
Baszki.
Legörgetem a nem fogadott hívások listáját, négyből három Niall, nem csak emiatt, ha csak egyszer keresett volna ezerből, akkor is azonnal visszahívnám, de így méginkább indokolt.
- Mi történt a telefonoddal? Ugye nem lopták el? - ez minden, ami köszönés gyanánt elhangzik a vonal túlfeléről, és csak mikor nem válaszolok, akkor vált kedvesebb hangnemre.- Minden rendben?
- Persze, nincs baj, csak beletörtem a töltőt. Nem lopták el - a hajam piszkálom, és egy-egy tincset az arcomhoz emelek, hátha még érzem Niall illatát rajta. Azaz csak a hajhabjáét.- Láttad a videót, amit küldtem?
- Igen - hirtelen nagyon vidám és lelkes lesz.- Mutattam is a többieknek, és nagyon büszke voltam.
- Én is - hátra dőlök, és csak tartom a telefont, amíg arra várok, hogy Niall végre mondjon valamit. Akármit.
- Eire? - csupán másodpercek telnek el, de már alig várom, hogy folytassa. - Itt vagy?
- Persze, hogyne, itt - fészkelődök, hogy egy kézzel sikerüljön kikapcsolnom a biztonsági övem.- Niall, én nem vagyok focistafeleség, ugye?
- Már hogy lennél az? - nevet, engem meg azonnal kiráz a hideg. Hiányzik a mosolya, a hangja, a közelsége, és az is, hogy milyen pokolian idegesítő tud lenni.
- Akkor jó.
Mintha bármit is számítana a folyton változó képzeletemnek Niall szava, megnyugszom. Legalábbis kevésbé bánt a gondolat, hogy milyennek látnak. Eltartott, felkapaszkodott nőnek, aki jókor volt jó helyen és jó embernek szült gyereket.
- Mennem kell, majd írok, mielőtt elindulna a gép - elköszönésnek sem szán többet, mint a hívás elején, és egész egyszerűen leteszi.
De legalább nem vagyok focistafeleség! Ettől a hírtől pedig kedvem lenne hazarobogni, a gyerekemmel együtt, és a nappali ablakából figyelni, Niall vajon mikor ér vissza. Vagy a legjobb az lenne, ha már otthon lenne, mire mi is megérkezünk.
Hiányzik.

37. Kontinensnyi távolság

Eire

Reggel, közvetlenül ébredés után már a telefonom nézem és reménykedek, hogy talán kaptam választ Nialltől. Kapkodva a levegőt oldom fel a képernyőt, de ott egy árva sms-t sem látok. Se egy hívás, semmi. Csalódottan visszahanyatlok a párnák közé és némán, magamban szidom magam, a naivitásom és az istenverte reményt. De csak addig, amíg eszembe nem jut, hogy Zayn a vendégszobában van. Legalábbis utoljára oda láttam bemenni, miután ráeszméltünk mindketten, hogy ittunk egy-két pohár bort, és nem ülhet volán mögé.

Még nagyon korán van, alig múlt el fél 7, ennek ellenére felkelek, mert esélyes, hogy valamit venni kell reggelire, ugyanis amióta hazajöttünk a temetésről, talán csak egyszer ugrottam ki vásárolni az ebédszünetemben. Nem mintha rengeteget tudtam volna dolgozni, semerre sem tartok, csak ülök egész nap és bámulom a képernyőt. Ha Britanny benéz, vele váltok pár szót, de neki sincs ínyére szóbahozni az egyetlen dolgot, amiről beszélni akar a házasságomon kívül. 

A szekrény előtt ácsorgok, minden tele van Niall gönceivel. Elszorul a torkom, de már most tudom, mi lesz az egész vége. Felhúzom póló nélkül az egyik pulóverét, a tegnapi farmeromat, és lebattyogok a konyhába. Az egész házban síri csend van, csak a tompa csörömpölésem hallatszik, pedig igyekszem csendesebben pakolászni. Kávét főzök, a hűtőben még találok tejet meg tojást. Még pont elég lesz, majd ha Sonia felkel, elviszem bevásárolni. 

Megmosom az arcom a csapnál, hogy ne aludjak el állva, de amint elkészül a kávé, egy dupla adagot azonnal bögrébe töltök és üresen, keserűn lehúzom a felét. Jól esik, égeti a torkom, de közben mindent egy picit jobbá tesz.
- Szia - Zayn mosolyogva vágódik le a konyhapult túlfelén lévő székre és szórakozottan nyomogatja a telefonját.
- Jó reggelt. Hogy aludtál? - egy picinyle kis boldogságot csempészett a reggelbe, hogy nem vagyok totál egyedül és tudok beszélni valakihez.
- Remekül, csak felébredtem Gigi üzenetére. Ma koraeste ér Londonba. Arra gondoltunk, hogy találkozhatnátok. Elmegyünk vacsizni valahova, tudod.
- Ó, hát az jó lenne, de Soniaval bonyolult utazgatni, meg nem szeretném egy tízhónapos babával fárasztani egy hosszú út után- kifogásokat keresek, és nem is titkolom magam előtt, hogy miért.
Gigi gyönyörű lány, tökéletes a külseje egy félnapos repülőút után is, én meg legfeljebb egy közepesen slampos anyuka vagyok mellettük. Olyan szépek, és sokkal fiatalabbnak tűnnek a koruknál. Nem emésztette fel őket az életük, az állandó harc, a stressz. Vagyis, de, biztosan, csak nekik van menedék, egy nyaraló valami távoli óceánparton, vagy egy-egy lopott wellness délután, na meg egy edzőterem, ahol feltöltődhetnek és levezethetik a stresszt. Gyerek nélkül. Mert bár imádom a lányom, ő a mindenem, de pont miata nem tudom elengedni magam sokszor, és amióta Niall és köztem viharos a kapcsolat, csak azóta vágyom olyan hétvégékre-vagy lopott keddekre-, amikor semmi mást nem csináltunk, csak feküdtünk a medence partján, jakuzziztunk, heverésztünk céltalanul. Na meg egész nap szeretkeztünk, ha úgy tartotta kedvünk.
- Késő - teli szájjal vigyorog rám, miközben töltök neki is kávét és a bögrével együtt a tejet meg a cukrot is elé tolom.- Sajnos nincs időnk vásárolni meg főzni, de rendel vacsorát a kedvenc helyünkről, remélem szereted a keleti konyhát. És mielőtt nemet mondanál, természetesen eljövök értetek, segítek átrakni a gyerekülést, és minden holmiját Soniának, amire szükségetek lehet.
- Zayn, én tényleg nem...
- Nincs apelláta. Rendes kifogást úgy sem találsz, és nem is találkoztatok, pedig az egyik legjobb barátom vagy, ő pedig életem szerelme - hűséges kiskutyaszemmel figyel engem a bögréje mögül. Annyira meggyőző, hogy egy pillanatra el is szégyellem magam, amiért kéretem magam meg ódzkodom a dologtól.
- Rendben. De nem kell emiatt visszajönnöd. Majd elmegyek hozzátok- erősködök, de Zayn hevesen nemet int a fejével.
- Ragaszkodom hozzá! - átnyúl a pult felett és magához húzza a fejem. Hatalmas, cuppanós puszit kapok a homlokomra és egy mosolyt, ami végképp feldobja a napom. Hiányzott már a barátom, és örülök, hogy legalább mi tudtunk rendezni a dolgainkat és minden-majdnem minden-a régi maradt.

- Köszönöm- függetlenül attól, hogy tudom, ez neki valószínűleg nem megerőltető, hálás vagyok és úgy érzem, muszáj kompenzálnom a tettét. - Mit kérsz reggelire? Van tojás meg...nos, tojás.

Mindketten elnevetjük magunkat. - Vagy meghívhatlak a közeli bisztróban egy villás reggelire.

- Ó, nem. De ha lenne egy kis tojás, akkor a tegnapi finom tea után kipróbálnám megint az általad készített omlettet.

- Semmi akadálya - mosolygunk, és a lelkem mélyéről felküzdi magát ismét az a fajta gondoskodás, amit a lányom még aligha érzékelhetne, de a srácok évekkel ezelőtt minden nap a részesei lehettek. 

Minden további nélkül nekiállok életem legkörülményesebb omlettjének, igyekszem a lehető legtöbbet kihozni a semmiből, feltúrom a konyhát és a hűtőt, és mikor végre elkészül, örömmel látom, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint gondoltam és Zayn boldog hümmögése megnyugtatja az idegeim.

Reggeli után, mivel Sonia még nem hajlandó felébredni, ketten gyorsan elmosogatunk és miután rendbe szedjük magunkat, egy-egy bögre teával a kezünkben kibattyogunk a teraszra. Nagyon szeretnék most én is rágyújtani Zaynnel, de valahogy erőt veszek magamon és nem hozom fel neki a dolgot. Nem csak mert félnem kellene a lesben álló fotósoktól, de tudom, hogy megbánnám, arra meg semmi szükségem, hogy egész nap a kezeim szagolgassam. Tudom, hogy ha el is illanna a szaga, én érezném, ráadásul ott van Sonia is. Anyaként egyszerűen nem tehetem ezt. Így csak figyelem, ahogy lassan végigég a tekercs, s végül elnyomja a hamutálban a szűrőt.

- Most mennem kell, el akarok pakolni Gigi érkezése előtt. Majd hívlak délután, jó?- felpattan és mielőtt válaszolhatnék, megölel.

- Jól van. Vigyázz magadra - visszaölelem és nyomok két puszit az arcára.

Sonia csak akkor ébred fel, amikor már kikísértem Zaynt és el is hajtott. A korábbi lomhaságom eltűnik, kettesével veszem a lépcsőfokokat, szinte futok a szobájába.

- Jó reggelt Szerelmem- felveszem az ölembe, hogy minél hamarabb megnyugodjon. Keservesen sír, szinte biztos vagyok abban, hogy éhes, szomjas és nem ártana kicserélni a pelusát. - Semmi baj drágám, itt van anya. 

Ahogy lefektetem a pelenkázóra, iszonyatos tempóban kezd kalimpálni. Eltalálja a hasam, pont teli talppal vág gyomron. Megingok, elkap az émelygés, de hamar visszarázódok, mert muszáj. Természetfeletti erő kell ahhoz, hogy átöltöztessem, de nagy nehezen sikerül, s immáron tiszta ruhában, illatosan csimlaszkodik a kezembe.

- Megyünk Baba, keresünk valami finom hamit  - a vállamra borulva nyálazza össze a felsőmet és a konyhát meglátva ismét rugdallni kezd, ezúttal finomabban. 

Az etetőszékben már teljesen elmúlik a korábbi nyűg és minden baj, olyan, mintha a világ legboldogabb kisembere lenne.

Remélem, tényleg az.

Reggeli után kocsiba ülünk, abszolút felszerelkezve indulunk el egy óriási bevásárló körútra, hpgy egyáltalán legyen otthon valami normális étel vagy alapanyag, pékáru, bébiétel. Óráknak tűnik, amíg a hatalmas áruházban keringek, a kosarunk hamar megtelik, mert rájövök, mennyire üres a ház, egy rakat ásványvizet pakolok fel, gyümölcsöt, gyakorlatilag gondolkodás nélkül, és a pénztárnál gondolkodom el azon, vajon el fogom-e tudni ezt mind pakolni a kocsiban úgy, hogy a gyerekülés elfoglalja az autó negyedét.

- Elnézést, bocsánat- ez kéz megragadja a vállam.- Eire?

-Mark? Oh, szia - Mr. Puhakéz áll velem szemben, a kezében egy közepes papírzacskó. Kicsit irigylem, amiért ennyi elegendő neki ahhoz, hogy letudja a vásárlást, de azért vicces is, mert egy óriási sajtos baguett lóg ki a csomagjából, mellette pedig valami bor van. Randi? Biztos. Fiatal, jóképű, fes, na meg ugye puha a keze. Tipikus jó parti típus.

- Megkérdezném, mi járatban erre felé, de azt hiszem a látvány mindent elárul - vigyorogva néz végig a púposra pakolt bevásárlókocsin, aminek az elejében Sonia csücsül, gyümölcslevet szürcsölgetve.- Milyen édes kis Hercegnő. Szia, Mark vagyok - lehajol, hogy szemmagasságba kerüljön a copfos kislánnyal, aki megszeppenve bámul hol Markra, hol rám.

- Integess a bácsinak Soni baba, ő anyu munkatársa - eltűrök egy rakoncátlan tincset a füle mögé, igyekszem a lehető legnyugodtabb hangon beszélni, mert attól általában megnyugszik és nyitottabbá válik az idegenekkel szemben.

- Bácsi? Jaj ne is hallgass anyukádra, neked csak Mark, Pöttömpanna - kinyújtja a kezét, amit a lányom azonnal megragad, és kecsesen megharap, jókora nyálfoltot hagyva az ingujján.

- Hé, Kisasszony. Ezt melyik apádtól tanultad, hm? - pillanatok alatt elvörösödöm, szinte érzem, ahogy a vér a fejembe szökik. - Ne haragudj, mostanában kicsit neveletlen. Felborult az élete, nő a foga, tiszta dilis lett.

- Semmi baj. De ugye nem veszett vagy valami? - nevet, és bár kissé ízléstelen a poén, megkönnyebbülök, amiért nem kapja fel a vizet ilyen apróságon, mint a babanyál. Folyton emlékeztetnem kel magam arra, hogy ez csak nekem természetes, meg annak, aki egy hasonló korú gyereket nevel. 

- Nem, kivizsgáltattam. Határozottan egészséges, csak néha, amikor sokat van a keresztapjával, eltanul valami neveletlenséget- a szám elé kapom a kezem és úgy nevetek. Szörnyen felszínes, kertvárosi módra. Még a testtartásom is megváltozik, kihúzom magam rendesen, mint egy retardált, aki lenyelt egy karót, mégis valamiért ez elegánsabb, mint a slampos anyuka, aki előző este benyakalt fél üveg bort egy jobb reggel reményében az ex-, de újra legjobb barátjával. Rémes és fura. De most inkább leszek kertvárosi spiné, mint az igazi Eire Reed. Nem mintha imponálni akarnék Marknak, csak jó benyomást akarok kelteni, mint a főnöke. Mégsem láthat leharcolva, milyen lenne már! Hétfőn meg betipegnék a frissen vasalt ingemben meg a szürke szoknyában? Rosszul venné ki magát.

- És jobban vagy? Britanny elkotyogta véletlenül, hogy miért kellett elutaznod - a hangja visszaránt a valóságba. Többet nem gondolok a helyes testtartásra és a szép mosolyra. - Részvétem.

- Óh, igen. Nos, jól. Jobban. Már amennyire a körülmények engedik. Köszönöm - megköszörülöm a torkom, mintha igyekeznék elfojtani egy mélyről felszakadó sírást. Nem az igazi, de azért próbálkozom, elvégre csak nem gyanusít meg Mark azzal, hogy ilyen hamar semlegessé vált újra a családom!? Ó, pedig azt hiszem, ismét elértem azt a pontot, ahol nem érdekel anyám és a nővérem sem. Annyira.

- Borzasztó lehet, komyan sajnálom az édesapját - kedvem lenne beletiporni a lelkébe, és közölni vele, hogy Jeff Reed nem volt más, csak egy mogorva öregember, aki nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy egy fiú helyett két lány gyereke lett, a felesége pedig egy frigid kurva. Na jó, talán erős lenne lekurvázni anyámat, de frigid volt, és most is az. Az emberi kapcsolatok minden szintje undorítja valószínűleg, néha az emberek kezét sem volt hajlandó megfogni bemutatkozáskor.

Most is, a temetésen, csak akkor ért hozzám, amikor lekevert egy pofont. Még shsrencse, hogy rajta volt a fekete horgolt csipkekesztyűje, különben még a nyers bőre az enyémhez ér közvetlenül.

- Ez az élet rendje. Muszáj elfogadni, és igyekszem nem rányomni a lányom mindennapjaira a gyászt - elég őszintének hangzok. Talán igaz is, amit mondok, hiszen ki akarná, hogy a tíz hónapos gyereke nyomasztó légkörben tapjcskolja tele a falat, miután belemarkol a sárgarépa pürébe!? Senki! Az én lányom bizony boldodan fogja romba dönteni a lakást.

Niall

Mire kiheverném az időeltolódás okozta problémáim, addigra mindannyian beköltözünk az ideiglenes stúdiónkba, ami nappal irodaként üzemel, de gyakorlatilag azért járunk oda, hogy addig se fosszuk ki a szálloda minibárját, és azért mégse ücsörögjünk naphosszat olyan helyen, ahol leginkább alkoholt árulnak. Mert akárhányszor betévedünlk valahova, hamar kiderül számunkra, hogy ez nem üzleti út, még csak nem is a dalokkal foglalkozunk, mindinkább egy kifogás, hogy lazíthassunk egy-két hetet, legálisan nyaralunk a családunk nélkül, mindezt munkának álcázva.

Egy üveg felmelegedett ásványvíz mellett nyomogatom a telefonom céltalanul, Louis és Liam a folyosón beszélgetnek hol egymással, hol a fel-felbukkanó Harryvel. De nekem semmi kedvem kint ténferegni, inkább a térdemre hivatkozva ülök csendesen egy helyben, és a szennylapok abszurditásain bosszankodom. Szerintük ugyanis mindenki elválik, becsapja a másikat, rossz útra téved, vagy épp más ember lesz és hirtelen felvesz valami ismeretlen vallást, amikor épp nem átveri a fél világot a képein alkalmazott utómunkálatokkal és naponta feltalálja valami európai orvoscsoport a gyógyíthatatlannak hitt betegségek vélt ellenszerét. Értelmetlen baromságok, már a szalagcímekről is világít, hogy olcsó hazugságok, de azért megnyitom sorra a cikkeket, mert nincs jobb dolgom.
- Hé, Niall. Mit csinálsz?- Harry csak úgy besétál, fesztelenül, mosolyogva.
- Ülök? - leteszem a mobilom, kiegyenesedek, egészen hátradőlök a székben.- Mi mást tehetnék?
- Csak kérdeztem. Elvégre itt vagy Los Angelesben, ahol nem is olyan régen még egész jókat buliztunk, most meg...nézz magadra Niall, rosszabb vagy, mint azok a valóságshowból kiszakadt celebek. 

- Miért? Mit csináltam? Nyilvánosan elégített ki egy prosti vagy kokaint találtak a csomagtartómban? Harry, nem sok kedvem van most bulizni. Sem orosz prostikkal inni, sem ellátogatni valami flancos partiba. 

- Tudom. Csak azt nem tudom, miért nincs itt Eire és Sonia. Miért nem beszélsz vele? Hé, ő a feleséged, és eddig egészen úgy tűnt, mintha kedvelnéd. Láthatott téged műtét után csordogáló nyállal, és te fogtad a kezét, miközben életet adott a lányodnak. Most meg nehezetekre esik felvenni azt a rohadt telefont és megmenteni a házasságotokat? A rohadt életbe, Niall, neked legalább még van esélyed. Ne dobd el - feldúltan rohan ki, mintha én húztam volna fel. Tudom, hogy igaza van, de abban is biztos vagyok, hogy nem miattam ilyen ideges, csak szüksége van egy ürügyre. Valamire vagy valakire. Jelen esetben meg ugye rám, mert én vagyok az ügyeletes rosszfiú, aki nem törődik eléggé a családjával. Pedig ha tudná, hogy mit gondolok magamról és a viselkedésemről, nem vágna ilyesmit a fejemhez.

- Hazz - feltápászkodom, és az ajtóhoz sétálok.

- Mi az? - megáll a folyosó közepén, de nem fordul vissza. Liamék értetlenül néznek hol rám, hol Harryre.

- De azért iszunk valamit később, ugye? Valami gejl koktélt - nem látom az arcát, de a fejemet teszem rá, hogy nem grimaszol, hanem próbálja elrejteni a mosolyt. Titkon mindannyian odavagyunk a színes italokért, ez amolyan apró, bocsánatos bűn.

- Színátmenetes. Piros-sárga. Vodkával - utasít, és továbbra is háttal állva int, és ezzel le is lép valahova. 

Ilyenkor fogalmam sincs, hova megy vagy mit csinál. Talán találkozik valakivel, vagy csak céltalanul kocsikázik, és a piros lámpánál a haspólós lányokat nézi. Nem is érdekel minket mindaddig, amíg nem keveri magát valami kínos szituba.

- Veszekedtetek? - Louis a mobiljától elszaladva kérdezősködik, pedig tudja a választ.

- Seggfej vagyok, ennyi. Majd kiheveri - megrántom a vállam, nem vesszük komolyan ezt a fajta vitát. Semmi értelme. Ő lehülyézett, én elfogadtam. Ennyi, lépünk tovább. Így megy ez már tini korunk óta, nem kapjuk fel a vizet, szinte kéotelenek vagyunk a másik lelképe tiporni.

- Van a közelben egy privát pálya. Lemehetnénk, ha elmúlt a hisztiroham - Liam egy kopott focilabdát vág hozzánk, Louis el is kapja a lábával.- Nincs kifogás, Horan. Majd lassan futsz, vagy bánom is én. Legalább annyit mozogj, hogy lássuk, még élsz.

- Értettem - tisztelgek, kirúgom Louis lába alól a labdát, hoz elrugdossam a liftig. - Én elmentem enni, majd szóljatok, mikor megyünk.
Vigyorogva integetek nekik az üvegfal mögül. Csak a középső ujjaikat látom, az arcukat nem, de biztosan mindhárman vigyorgunk. Egy emelettel lejjebb érve már a válasz SMS-t írom Eirenak, és mire leérek a földszintre, már el is küldöm neki, hogy minden mennyire rendben van, dolgozunk pár napot, és mire észbe kap, már otthon leszek.
'Szeretlek, x'
Kitörlöm az utolsó sort. Még egyikünk sem gondolja egészen komolyan, azok után, ahogy beszéltünka másikkal. Én hisztiztem, mint egy gyerek, ő meg Zayn társaságába menekült. Egyikünk sem jobb a másiknál vagy rosszabb, mindketten nyakig sárosak vagyunk, és minden ilyen kicsinyes bosszú csak távolabb lök a másiktól.
' Puszilom Soniát, x.'
Elküldöm az üzenetet, leintek egy taxit és elvitetem magam egy piszkosul drága helyre, ahol drága ételeket és itteni borokat fogok rendelni egy személyre, jól fogom érezni magam, mielőtt visszamennék a hangulatingadozásokkal küzdő feleségemhez, aki mellett el fogom veszteni a józan eszem és én is lassan visszaváltozok egy konstans morgó idegronccsá.

- Úristen- magamon mosolyogva mormolok az orrom alatt, a sofőr pedig szemlátomást értetlenül áll a helyzet előtt. A visszapillantóból engem néz a piros lámpáknál és amikor lelassul a forgalom. Ebben a városbam pedig jó, ha a megengedett sebesség felét el lehet érni napközben. Tömérdek autós próbál eljutni belváros egyik felétől a másikig.

- Van felesége?- kérdezősködni kezdek, amikor furcsává válnak a szemei. Nem tudom, vajon mert ismerős vagyok neki, vagy mert az elmém épségéért aggódik. Idősebb nálam, simán az apám lehetne. Remélem, hogy van tapasztalata a nőkkel, vagy ha nincs, hát akkor legalább nem fogom egyedül érezni magam.

- Van. Nem könnyű velük, mi? - diszkréten nevetni kezd, de nem rajtam, mindinkább magán a helyzeten.

- Volt már egyszerűbb dolgom az életben, az biztos - kényelmesen hátradőlök. Ezek szerint nem tart eszelősnek. Az már jó.

- Tudja, egy dolgot hamar megtanultam a házas életről - szólal meg kisvártatva, miközben épp csak araszolunk a forgalmi dugó kellős közepén. Kosvártatca folytatja, miután megbizonyosodik arról, hogy semerre sincs egérút.- Sokkal több dolgot kell feláldozni, mint azt valaha gondolná. Már elnézést, hogy ezt mondom, javítson ki, ha tévedek, de elég friss férjnek tűnik, jobb, ha tudja, de maga még az út elején van. De ne féljen, idővel könnyebb lesz.

- Ami azt illeti, már évek óta házas vagyok. Nagyjából tíz éve ismerem a feleségem.

Nevet. Megint olyan körültekintően és óvatosan.

- Harminc éve élek boldog házasságban egy olyan nővel, aki mániákus irányító, hangos, akaratos és kegyetlen mérges, ha meggyűrődik kora reggel a frissen vasalt ingem.

- Ohh - ezen én is elnevetek magam.

Ezek után szűkszavúan egyezünk ki abban, hogy mindközül a férj a legnehezebb szakma az anyai teendők után.

Kiszállok az étterem előtt, kifizetem az utam. Mennem kéne, legalábbis eddig mindig csak kipattantam az autókból, éy futottam tovább.

- Köszönöm - feszengve ácsorgok egy rövid ideig. - Mindent. És sok boldogságot a feleségével.

- Nincs mit, uram. Kívánom, hogy a dolgai rendben menjenek. További szép napot!

- Önnek is - biccentek, nézem egy ideig az autót, és amikor eltűnik, előveszem a mobilomat.

Eire nem írt, pedig azt hittem, miután megemberelem magam, küld valami választ. De nem baj. Talán dolga van, vagy Zaynnel reggelizget a házamban.

38. Egy hosszú nap végén

Sziasztok!

Jó rég írtam Nektek a részek elé, sajnálom, de most végre volt időm, és tiszta(tisztább) lekiismerettel fogok este elaludni. 

Mostanra már rég mindenki túlesett szerintem a legnehezebb heteken, szóval gratulálok mindenkinek, most már tényleg vége, és szeptemberig még gondolni sem kell rá, ha nem akartok! :)

De tényleg, szép nyarat kívánok Nektek, és remélem lesz, akinek tetszeni fog ez a -végre valahára hosszabbra sikeredett- rész. 

xx Lu

Eire

Igyekszem elkerülni a felesleges beszédet, odafigyelek minden szavamra. Rég óta van ez így, mert már nem engedhetek meg magamnak egyetlen egy elszólást sem, mert bár Niall évek óta azon igyekszik, hogy meggyőzzön a biztonságunkról, a mai napig rettegek, hogy "véletlenül" meghallanak mások olyan magánbeszélgetéseket, amikből könnyűszerrel profitálhatnak. Így van ez a fodrásznál, vagy a kozmetikusnál, hiába ismerek a szalonban mindenkit, ha valami csoda folytán sikerül eljutnom oda, és nem késem le az időpontom, akkor is szigorúan csak olyan témákat engedek szárnyra kapni beszélgetés közben, ami miatt sem én, sem a családom nem kerül bajba. Akkor is figyelek, ha Britannyval valamiért házon kívül vagyunk, az utcán, a parkolóban. Még akkor is éberen figyelek, amikor a saját házunk előtt állva telefonálunk. Habár ezen esetek számát is igyekszem a minimálisra csökkenteni.

De nem így van ez Mark esetén. Egyszerűen képtelen vagyok lakatot tenni a számra és csak fecsegek meg magyarázok meggondolatlanul. Nem akármiről, mert még ilyenkor is figyelek arra, miket mondok, de sokkal kevésbé, mint azt kellene, emiatt pedig idiótának érzem magam minden alkalommal, mikor elválnak útjaink.

- Ezek szerint újra visszatérsz közénk? - a kocsim mellett ácsorgunk, mindketten a csomagtartónak dőlünk, miközben Sonia még mindig a gyümölcslevével szórakozik, amit áttöltöttem a cumisüvegébe. Rázogatja, élvezi, ahogy lötyögteti, és ha elejti, valamelyikünk azonnal felkapja a földről.

- Úgy tűnik, most már muszáj lesz folytatnom a munkát- a lányom figyelem félig, de megpróbálom a maradék figyelmem Markra összpontosítani. - Britanny már nem bírja egyedül, hiába mond mást. Ismerem már ennyire.

- Mindenki nagyon vár vissza. Na, nem mintha annyira ismernék bárkit is és sokat beszélgetnék a többiekkel, de az ember akaratlanul is meghall dolgokat azokon a folyosókon - annyira kedvesen mondja ezeket, hogy ha kiderülne, mégsem kerül szóba a hollétem, akkor is elhiszem minden mondatát. Jól esik, hogy van, akinek hiányzom, akár én, személyesen, akár a munkám. Mi másért csinálnám? Tudom, hogy nincs szükségem arra, hogy önálló keresetem legyen, de mint Sonia, a cégünk is valahol olyan, mint a saját gyerekem. Ezért tanultam, ezért jártam egyetemre, mindenem feltettem egy lapra, amikor Londonba jöttem. Szükségem van arra, hogy rendelkezzek azzal, ami a sajátom.

- Hidd el, már én is hiányolom a sok papírmunkát meg táblázatot - nevetgélek, akár egy kislány, és közben Soniat figyelem. Nyűgös, gondolom már kényelmetlen neki ülni.- Ne haragudj, mennünk kell. Nem szeretném megvárni, hogy a lányom kiakadjon és sírni kezdjen.

- Persze, ne haragudj, ha feltartottalak - mentegetőzik, megigazítja a csomagját a kezében és el is köszön gyorsan. A kislánynak óvatosan integet, engem meg félkézzel magához húz. Gyors ölelés, integetés, és már indul is a saját kocsija felé.

Beültetem a lányom a gyerekülésbe, bepakolom a maradék holmit a hátsó ülésre. 

Basszus, vissza kell vinnem a bevásárlókocsit.

Gyerek ki, vissza a kis üléskébe, autó bezár, ellenőriz. Kocsi vissza, gyerek ölbe, az érmét megpróbálom nem elejteni, bedugom a farzsebembe. Indulás vissza az autóhoz, kocsikulcs elő, persze ez már leesik. 

- Na jól van, Sonia, össze kell szednünk magunkat. Eddig ugyanis elég béna napunk van, nem? - belepuszilok a nyakába, kacag. Felültetem a motorháztetőre, bízom benne, hogy nem legurulósat játszik majd, hanem az ablaktörlővel játszik majd. Felkapom a kulcsot, feloldom a zárat, a lányomat újra visszakönyörgöm a gyerekülésébe, ami kész harc, amikor Niall nincs itt. Húsz perc. Ennyibe telik ez a tortúra, a végére meg már a sírás kerülget.

- Baba, miért viselkedsz most így? - amint beindítom a motort, a lányom teljes erőből üvölteni kezd.

Motor leállít, átszállok mellé hátra.

- Mi a baj kicsim? - minden porcikáját átnézek, de sehol egy seb, karc, még csak nem is koszos, de azért a biztonság kedvéért letörölgetem az arcát és a kezecskéit egy nedves törlőkendővel.

Eszembe jut, hogy Niall ezeket mindig elökörködi, játssza a hibbantat a lányának. Igazi performanszt nyom. 

- Anya sosem lesz olya vicces, mint apa. De azért remélem egy kicsit kedvelni fogsz ha nagyobb leszel - kikapcsolom a sárga biztonsági övet, az ölembe húzom. A fejét azonnal a vállamra dönti, már csak hüppög és csuklik.

- Jól van, semmi baj. Már el is múlt. Elmúlt - finoman ringatom, csitítgatom és puszilgatom, ahol csak érem.

Újabb fél órát vesztegelünk a parkolóban, mire Sonia elalszik. Nincs alvásidő, nem is fog ebéd után legfeljebb csak pihenni, este pedig nyűgös lesz, ami kellemetlen lesz, ha épp Zaynéknél zendít rá, de egyenlőre nem gondolok bele jobban, csak élvezem, hogy a világ egy kicsit jobb hely lett, a lányom kibékül velem, az autónkkal, az elefántos gyerekülésével, a sárga övvel, a kinti hőmérséklettel, és Niall hangjával, ami a hangszórókból csendesen betelíti az utasteret.

Nehéz nélküle. Nagyon. És ezek után már igazán érdekelne, neki hogy telik egy napja, amikor beviszi a stúdióba Soniát. Neki szót fogad? Biztosan. Ráadásul olyankor csak a szerettei veszik körül, míg velem egy közepesen igerszegény környezet veszi körül, halvány szürkéskék falak, fekete bútorok, zümmögő légkodi és egy csomó ember, akit nem ismer, na meg persze Britanny.

Hazafele eszembe is jut, hogy mi lenne, ha kifestetném az irodámat. Valami vidámabb színre, esetleg ragaszthatnék pillangókat vagy virágokat a mobilkiságya fölé. Ha másért nem, akkor erre a pár évre, amíg nem tudok beszélgetni vele, legalább így találna magának való szórakozást.

Telejsen átszellemülök, feldob a gondolat, hogy tehetek valamit a lányomért, talán egy kicsit kreatív is, mindenesetre őérte teszem, és ez jó. Niallnak mindig megvannak a megfelelő eszközei, hogy Sonia jól érezze magát, vele mindig vidám, az apja bohóckodik, direkt hülyét csinál magából, én meg néha pontosan úgy nézek ki, mont egy elhajított fadarab, elfelejtek mosolyogni, és semmim sincs, amivel elszórakoztathatnám. Hát most lesz! Régen sokkal lazább voltam, most is biztos menni fog, hogy ne vegyem olyan baromira szigorúan az életet , az anyaságot, semmit. Tudok olyan jó szülő lenni, mint Niall, Louis vagy bárki más! Képes leszek levetkőzni az anyatigris ösztöneim, a görcsös ragaszkodást, és olyan anyja leszek a lányomnak, aki nem fogja feleslegesen túlfélteni. Lehet, hogy nem ma, nem most, de sikerülni fog. Nem leszek ott minden tizedmásodpercben a közelében, engedni fogom, hogy felfedezze a világot, persze normális keretek között.

Leparkolok a lakás előtt, megszervezem pontosan a bepakolást, de már a második kanyar holmi után be kell látnom, hogy kicsit túlvállaltam magam, és már csak reménykedni tudok abban, hogy a hűtőkapacitást nem léptem túl. 

- Legalább nem fogunk éhen halni, nem? - lerogyok Sonia mellé a szőnyegre, miután becipeltem mindent és magunkra zártam a kaput, ajtót, az egész házat. A lányom nem válaszol, csak mered rám a gyönyörű kék szemeivel. 

Annyira szépnek látom őt, mint még soha, pedig egy anyának mindig a saját gyereke a legszebb, a legokosabb, és mérhetetlenül büszke vagyok rá. Minden nap tud tenni valamit, ami megdobogtatja a szívem.- Gyönyörűségem. Nagyon szeretlek, remélem tudod.

Fogalmam sincs, mit ért ebből vagy mit nem, de a csacska kezeivel négykézláb indul el felém, felcsimpaszkodik a combomon, ingatag tartással felküzdi magát és a felsőmbe kapaszkodva ejti magát az ölembe.

- Úristen, te megpróbáltál felállni!- sipítozva zokogni kezdek, azonnal a telefonom után nyúlok. Fel akarom hívni Niallt, el akarom mesélni neki a dolgot, de végül nem teszem. Ki kellene számolnom, most épp mennyi az idő Los Angelesben, hogy éppen bulizik, alszik vagy dolgozik, ezért inkáb Harrynek üzenek. Semmi konkrétum, csak hogy minden rendben megy-e, és hogy Sonia annyira cuki, mint még sosem.

Leteszem a mobilom, felteszem töltőre, és nekiállok előkészíteni Sonia vacsoráját.

- Idejössz anyu mellé, Kincsem?- kilesek a konyhából, de Sonia sehol. Egy másodpercre megrémülök, eldobok mindent és vészhelyzetre készülve tépem ki a töltőt a telefonomból. Gyorshívóra állítva, készenlétben van a mentők száma, a  lábam remeg, de Soniát nem találom.

- Soni baba, merre bújkálsz? - megcsuklik a hangom, szorítom a telefont.- Most bezzeg nem sikongatsz...

A nappaliból a lépcső felé indulok, és ott látom. Két lábon, kapaszkodva a korlátba. Gyorsan beállítom a telefonomon a kamerát, és videózni kezdem. 

- Sonia, hol van anya? - megfordul, egy helyben botorkál, a pelusa lehúzza, de nem számít, mert a lányom két lábon áll. Határozottan a talpain ácsorog, kapaszkodik, dülöngél, mintha részeg lenne, viszont iszonyú édesen csinálja.- Hol van anya?

Rám mutat, az éppen csak kibújt fogával rámvigyorog, majd lehuppan. Leállítom a videót, és odaszaladok hozzá.

- Nagyon büszke vagyok rád - bőgök, a könnyeim megállíthatatlanul potyognak. 

Egyszerre vagyok végtelenül boldog, és rettenetesen szomorú is, mert sajnálom, amiért Niall ennek nem lehetett a részese, és még ki tudja, miről kell lemaradnia a munkája miatt.
A videót visszanézem, közben a lányomat tartom, nehogy eldőljön. 

A nap hátralevő részében leginkább csak kergetem Soniat, kúszik mindenfele, és még olyan apró, hogy a lakás minden kis zugába be tudja passzírozni magát, így gond nélkül mászik be a konyhaszekrénybe, a könyvespolc és a lépcső közé, a sötétítő függöny mögé a falhoz, és az összes többi helyre, ahová képtelenség bejutnom. 

Jól érzem magam, tényleg. Hamar elszalad az idő, két bújócska között csodával határos módon sikerül megebédelnünk, még én is eszek, aztán belevetjük magunkat a jól megérdemelt pihenésbe. Sonia hamar elalszik, és amíg ő a kiságyban szuszog, lezuhanyzom, hajat mosok, és keresek valami ruhát, amiben legalább a maradék tekintélyem megtarthatom, de azért képes vagyok olyan alapvető anyai feladatok ellátására, mint a futás, földön fetrengés, nyújtózkodás, vagy hirtelen visszarántás.

Vasalás után felakasztom az esti viseletem egy vállfára, nekiállok kifésülni a hajam, és a hálószobában keresgélni kezdek. 

Megint csak Niall dolgait találom, az ő hajhabját, az ő fésűjét. Talán direkt. Talán csak belém van kódolva, hogy bizonyos időközönként az ő illatát érezzem magamon, vagy a tudatra van szükségem, hogy minden, amitől a hajam illatozik, az Niall tulajdonát képezi. Ettől pedig egy egészen kicsit úgy érzem magam, mint amikor egész álló nap a pólóiban rohangáltam a másik lakásban, és annyit fetrengtünk egymás mellett az ágyban, hogy a bőröm átvette az illatát.

Hiába fésülöm el az arcomból ezredjére is a hajam, visszahullik. Idegesít, de közben ott van az a légiesen könnyű érzés. Akkor is, amikor magamra rángatom a harisnyát, és akkor is, amikor azon próbálkozom, hogy fel tudjam húzni a ruhám hátán a cipzárat. Beleakad mindenhova, úgy érzem, az egész lakás tele van a vörös hajszálakkal, tapad rám, szúrja a nyakam. Régen ilyenkor mindig Niall volt az, aki biztosított arról, hogy egyáltalán nem olyan siralmas a helyzet, mint gondolom. Kihalászta a ruhámból az elszabadult szálakat, a hajamat kifésülte, elrendezgette a tincseket.

De most nincs itt. És hiába akarom, hogy segítsen, nem fog. Egyedül kell megoldanom ezt, mert Niall nem ír, nem válaszol az üzeneteimre, megsértődött, és a tengerentúlig rohant. Nekem meg nem segít felöltözni, emiatt pedig nem érzem magam teljesnek. Nélküle nem.

Mint aki csatát vesztett, átmegyek a gyerekszobába, átöltöztetem Soniát, és mire sikeresen leérünk a nappalihoz, Zayn hív, hogy néhány perc múlva megérkezik értünk.

Alig hogy kilépek Soniával az ölemben a kapun, Zayn szinte repül felém. Jó látni az arcán az őszinte örömet, amivel magához ölel minket, mintha nem két napja beszélnénk újra hosszú évek után, és nem csak néhány órája váltunk volna el egymástól.
- Szia - kissé megrökönyödve, de boldogan köszöntöm. Rég volt szerencsém ilyesmi fogadtatásban, de az elmúlt pár hét tele van meglepetéssel.
- Szia - arcon puszil engem és a lányom is, de már megy is tovább.- Csak ez a táska kell nektek?
- Igen, de igazán nem..
- Hé, persze, majd a gyerkőc mellett még ezt is cipeled- lazán felkapja, de szinte azonnal megváltozik az arckifejezése - Egek, ez nehéz! Jesszus! Emlékeztess arra, hogy figyelmeztessem Gigit előre erről a dologról. Inkább veszek neki majd valami húzhatós bőröndöt, de ettől sérvet lehet kapni!
Csak nevetek, eleinte Niall is ilyen lelkes volt, próbálta humorral kezelni a nehéz pillanatokat. Azokat is, amik, nos, szó szerint olyanok voltak, és majd' megszakadt, de az ég világon semmiért nem tette volna le a hatalmas csomagokat, amikor még túlbiztosítva jártunk babát sétáltatni is.
- Idővel könnyebb lesz, ne félj. És legalább nem kell elhanyagolni a karizmokat. Ugye, baby? Anya meg apa tiszta izom volt egy időben miattad - megpöckölöm a pici kis orrát, Sonia pedig kacag.- Ja, és ha beszélnétek erről, azt is meséld el Giginek, hogy bizony a gyereketek egy nap rajtatok fog röhögni, amikor még maga alá csinál, és nem beszél. ne becsüljetek alá egy féléves gyereket, mert sokkal okosabb bárkinél, de leginkább a leharcolt, kómás szüleinél.

- Most azért elgondolkodtam azon, vajon akarok-e apa lenni a közeljövőben - furcsán érzem magam ettől a mondatától. Nem tudom, hogy ez azért van, mert szeretném, ha egyszer mindeki legyen olyan szerencsés, hogy a saját gyereke szemébe néz, vagy elaltatja, vagy ránduljon össze a gyomrom, mert ebben a kijelentésé ben az is benne van, hogy megfosztaná magát az apaságtól. Mindenesetre megváltozik bennem valami, és csak arra tudok gondolni, hogy Niall legalább ezt nem mondta soha. Sokmindent a fejemhez vágott, néha kifejezetten szörnyű dolgokat, de a lányáról sosem modana le. Tudom.
Amikor előálltam a fergeteges ötletemmel, a válással, még ha csak fiktív dolog volt, akkor is azonnal a lányunkért kezdett harcolni. El sem vettem volna tőle, nem vagyok hülye, de ő mégis komolyan megijedt, hogy képes lennék rá.
- Mehetünk? - finoman visszarángat a valóságba, én meg csak mosolygok és beülök a kocsijába.
Zayn lakása durván fél órányira van tőlünk, ahogy észrevettem. Közepes forgalom mellett legalábbis harmincöt perc múlva felkanyarodott egy masszív téglaépület előtt. Magas kerítés, egyszintes, világos ház. Egyszerű, mégis tisztán leolvasható a kertről, a hatalmas felületekről és az elektromos kapu biztonsági rendszeréről, hogy nem egy átlagos angol család él benne.
Legutóbb, amikor itt jártam, Niall mellett ültem a kék ruhámban, most pedig tetőtől talpig feketében vagyok egy másik ember társaságában, akit szintén nagyon szeretek. Természetesen másképp, össze nem hasonlítható módon, de igen, be kell látnom, hogy Zaynt nagyon is szeretem, mint barátot, mint embert, mint művészt, annak elleére, hogy én is úgy gondolom, csúnyán lépett le annak idején. De megbánta, hisz csak rá kell nézni! És én tisztelem őt annyira, hogy elhiszem minden szavát arról, mennyire nem így kellett volna csinálnia, és sajnálja.
- Már nagyon izgatott, hogy találkozzatok hivatalosan is. El sem hittem, ammikor mesélte, de tudtad, hogy már korábban összefutottatok? Na jó, nem igazán így volt, de mindketten hivatalosak voltatok egy rendezvényre, mármint, te Niall miatt voltál ott, és egészen messziről látott csak.
- Tényleg? - erre az információra nem is számítottam, pedig ha jobban belegondolok, elég kevés olyan ember van Londonban és fél Amerikában, akivel nem találkoztam vagy találkozhattam volna, hiszen egy időben, amíg nem estem teherbe, rendszeresen jártam Niallel az éjszakába.- Mikor? Hol?
- Valami premier, azt hiszem. Mindegy, majd bent elmeséli, Gigi kicsit jobban emlékszik - vigyorogva pattan ki, kinyitja nekem az ajtót, segít Soniát is kiszedni a holminkkal egyetemben, majd félkézzel ügyeskedve kiynitja a kaput is. - Menj csak előre nyugodtan, ismered a járást.
Bólintok, de hamarosan kivágódik az ajtó, és egy magas, vékony szőkeség robban ki rajta. Az arcán Zaynéhez hasonló, őszinte és széles vigyor terül el. Lazán lépeget mezítláb a lépcsőkön lefelé, és amikor megfelelő távolságba ér, lassít, végül megölel óvatosan.
- Annyira örülök, hogy végre találkozunk, Istenem, el sem hiszed! Szia, Gigi Hadid - elenged és kéznyújtás helyett cuppanós puszikat kapok tőle.
- Szia, Eire Reed, én is nagyon örülök - vigyorgok, mint egy vadalma. Az egész jókedve, úgy, ahogy van megtriplázódik és magától átterjed ránk. Soni is mosolyog, lelkesed kapkod a lengedező arany loknik után.
- Ő pedig bizonyára Harry szépségesen gyönyörű keresztlánya! - mérhetetlen szeretettel és rajongással hajol közelebb a csepp kislányhoz, aki ezúttal nem húzódik el, nem szeppen meg egy idegen láttán, hanem azonnal belecsimpaszkodik a ruhájába, szinte könyörög, hogy ringassa őt a szupermodell.- Nem bánod? - kérdőn rámpillant Gigi, én pedig, mivel pont ma utasítottam magam arra, hogy legyek már lazább anyuka, boldogan átadom a lányom az ölébe, és büszkén kihúzom magam, amiért ez az elbűvölő hercegnő a én gyerekem. A mi gyerekünk Niallel, és igen, Harry Styles a keresztapja, amitől csak még különlegesebb.
Kint várunk Zaynre, aki ezidő alatt beállt a garázsba, és a kulcsait az ujjai körül forgatva cipeli a táskám.
- Gyere, menjünk be, már megterítettem, és kész a vacsora - először fel sem fogom, mit mond nekem Gigi, aztán leesik a tantusz, amikor hangosan nevetve hozzáteszi. - Legalábbis, sikerült megmelegítenem. Ugye szereted a keleti konyhát? Sajnos most megint diétán vagyok, ezért üvegtésztát eszek zöldséggel meg zöldséget egy kis üvegtésztával, de azt megígérhetem, hogy ha nem napi szinten fogyasztja az ember, akkor bomba jó kaja, csak néha unom, szóval akkor eszem mellé zöldséget is.
Nem tudom megállni, hogy ne nevessek, és mire beérünk a nappaliba már csuklok is, a könyneim patakokban folynak. Most már világossá vált számomra, hogy eshetett szerelembe olyan gyorsan Zayn, mert mialatt a teraszról elértünk idáig, a szívembe zártam a kedvességével és a ragyogó személyiségével együtt Gigit.
Annak ellenére, hogy aggódtam emiatt, eszembe sem jut az este folyamán, hogy én hogy nézek ki mellette, vagy mennyivel szebb, vékonyabb, magasabb tőlem, mert egyszerűen nem ad rá okot. Egyszerű farmer és egy lazább felső van raja, mezítláb járkál a lakásban, smink nélkül, félig felkontyolt hajjal. De így is csinos, és nem jut eszembe az a jó néhány pusz kiló, amit a ruhám alatt rejtegetek, és amiknek a létezése alapvetően megkeseríti a mindennapjaim kilencvenkilenc százalékát.
Egyszerűen nincs rá jobb szó, fantasztikusan érzem velük, Zayn már hiányzott, és örülök, hogy újra itt van nekem, Gigit pedig tényleg, igazán nagyon megkedvelem. Nehezemre esik elköszönni tőlük, de muszáj, mert Soniának fürdenie és aludnia kell, történjék bármi.
- De ígérd meg, hogy jössz még - amíg Z ringatja a lányom, addig a barátnője meg én egymásba csimpaszkodva ölelkezünk a házunk előtt.
- Ígérem, de ti is jöhettek, bármikor, Zaynnek ezt már mondtam.- elenged, előkapja a telefonját, és a kezembe nyomja.- Add meg a számod, és ha legközelebb Los Angelesben vagy New Yorkban leszel, csörögj rám, mert itt vagyok a legkevesebbet. Holnap este utazunk vissza, és nem akarom, hogy megint elszalasszuk a találkozást! Mert most már egészen biztos vagyok abban, hogy másfél éve téged láttalak! És ha beszélnél esetleg a többiekkel, üdvözlöm őket.
Remegő kézzel pötyögöm a számom, hozzárendelem a nevem, és amint elmentem, visszaadom a mobilt.
- Mindenképpen.
Jó érzés, hogy amilyen kedvesen fogadtak, ugyanolyan őszinte mosollyal az arcukon távoznak. Boldog vagyok, hogy végül nem hátráltam ki a vacsorameghívásból, és legszívesebben felhívnám Niallt, de még mindig nem érzem elég bátornak magam hozzá. Eljátszom ugyan a gondolattal, de nem teszem meg, csak lefektetem aludni a lányom, én pedig a figyelőt magam mellé téve kuporodok fel az ágyra, kapcsolgatom a tévét, és magam elé képzelem, ahogy a férjem valamikor megnézi majd azt a videót, amit küldtem neki, és örömében elsírja magát, vagy büszkén osztja meg a világgal valamelyik közösségi oldalon a felvétel egy részét. Remélem felhív valamelyikük, akár Liam, akár Louis, vagy Harry, feltéve, ha nem lesznek túl fáradtak. Mindenesetre izgatottan várom a visszajelzéseket, de addig is lehajtom a fejem, erőtlenül és lustán. Tudom, hogy ennek az lesz a vége, hogy ruhástul fogok elaludni, keresztben, de már túl késő. Belefúrom az arcom az egyik díszpárnába, egy másikat magamhoz ölelek, és szinte rögtön elalszom. Nem gondolkodom tovább, az agyam kikapcsol. Hosszú volt ez a nap, mégis az egyike azoknak, amik a leggyorsabban teletek el Niall nélkül.

36. - Az új kezdet kezdete

Niall

Amíg várom, hogy Louis végre befejezze a bájcsevegést a feleségemmel, addig továbbra is meredten bámulom a tévét. Egyik videó követi a másikat, némelyiket fel sem fogom. Ed egyik régebbi dalánál figyelek egy rövidke percre, de felvillan a telefonom képernyője. Teljes nyugalommal nyitom meg az üzenetet, meg se nézve a feladóját, a szöveget látva azonban elbizonytalanodom, szükségem van-e erre?

Válasz nélkül hagyom, nem is foglalkozom vele, amikor pedig Louis berobban a nappaliba, széles vigyorral az arcán, úgy teszek, mintha nem történt volna semmi.

- Ha esetleg érdekel, a családod remekül van - elnyúlik a kanapé egyik felén. - A kaja megérkezett már? 

- Nem - eltűnődöm, vajon melyikünk rendelte meg végül, de kisvártatva a csengő is megszólal, tehát Louis nem csak a családomról, de a korgó gyomromról is gondoskodik.

Felpattanok, és Louist megelőzve sietek ki a futárhoz, és a kínai kaja illatára magától nyílik a pénztárcám. Gyorsan fizetek, és már a lakásba vezető úton kinyitom az egyik dobozt. Megcsap a meleg édes-savanyú illatú gőz, és hirtelen sokkal de sokkal jobban érzem magam. 

- Liamék nemsokára itt lesznek. Most indult el Harryért - Louis vidáman cseveg, mire a nappaliba érek, addigra meg már ott van két pár evőeszköz és két hideg sör.

- Na hát akkor egészségedre - elosztjuk a dobozokat, koccintunk, és szinte egy szó nélkül enni kezdünk, de úgy, mintha éheztettek volna minket eddig.

A többiek megérkezése után már nem igazán csinálunk semmi mást, csak elvonulunk aludni, vagy erősen koncentrálunk, hogy ez sikerüljön. Én személy szerint csak vergődöm, nyitott szemmel fekszem és nem merek nagyon mocorogni, nehogy felkeltsek valakit, mert akkor beszélnem kell mindazokról a dolgokról, amik ébren tartanak.

Jobb híján a mobilom nyomogatom. Két üzenetet is megválaszolatlanul hagytam, az egyik Zayntől, a másik Eire telefonjáról érkezett. Hát persze, gondolhattam volna, hogy ugyan én vagyok mindenek elrontója, a bunkó Niall Horan, de Eire sem semmi. Épp csak kiteszem a lábam az otthonunkból, ő máris odahívja Zaynt és kettesben jól szórakoznak. És ez akárhányszor megfogalmazódik bennem, a féltékenységtől őrülten dübörögni kezd a mellkasom és mozdulatlanul, némán dühöngök. 

Amikor megszólal az ébresztésem, szinte azonnal kikapcsolom. Nem is aludtam igazán, csak lehunyt szemmel feküdtem, hogy ha valaki fel is ébredne, ne találjon engem éberül lézengeni. 

Válaszolnom kellett volna Eire sms-ére, de most még nehezebb volt megtenni, mint bármikor máskor. 

Befordulok a fal felé még néhány percre, kedvem lenne tüdőkapacitásom teljes egészével üvölteni, rugdosni, de nem teszem meg, mert tudom, hogy nem vezet sehova, mindenkit felkeltenék vele és Louis sem örülne, ha tönkre tenném a lakás ezen részét. Szóval igyekszem tényleg visszafogni magam, és végeredményben egész jól megy, mert addig rá sem kérdeznek a gorombaságom okára a többiek, amíg le nem szállunk az LAX-en.
A hosszú repülőút alatt végig egy-egy ficakban ücsörgünk, időnként elnyúlva fetrengünk, de semmiképp sem viselkedünk úgy, mint szoktunk. Egyikünk sem érzett különösebb késztetést arra, hogy egymás szavába vágva sztorizgassunk az elmúlt hetek történéseiről. Mert valljuk be, Jeff temetésén kívül nem történt semmi említésre méltó, arról pedig  a legkevésbé sincs kedvem beszélni.

Ha rá gondolok, kiráz a hideg. Újra látni Eire arcán a csalódást, hogy ő igyekezett, Meredith mégsem értékelte, sőt, csak még jobban a perifériára száműzte a családomat. Szörnyű, de egyben valahol megkönnyebbültem. Komolyan tartottam attól, hogy ha kibékülnek, vagy valamennyire rendeződik a kapcsolatuk, akkor elég egy nagyobb vita, és a feleségem eltűnik Londonból a lányommal, egyfajta családegyesítő kényszerből fakadóan visszaköltözik Dublinba. Így viszont talán megkímélhetem magam jónéhány felesleges idegeskedéstől.

- Mi a helyzet? Te is olyan csendes voltál egész úton - Liam kétkedve vizslatja az arcom. 

A bőröndjeink halkan suhannak a tükörsima aszfalton. Csak ezeknek a hangját lehet hallani, nekem pedig semmi más nem jut eszembe, csak hogy utoljára, amikor Los Angelesbe repültem, még meg sem született a lányom. Tíz hónapja nem voltam itt, a második kedvenc helyemen. Már-már az otthonomnak tekintettem pár éve, Eirevel is sok időt töltöttünk itt, most mégis olyan érzésem van, mintha idegen lenne minden és mindenki körülöttem. Nem igazán tudom értékelni a forró, sűrű levegőt, amit annak idején pont azért imádtam, mert a forróságtól és az óceán sós illatától volt fülledt, nem pedig az esőtől, mint a Heathrow, vagy a Luton.

- Csak nem tudok mit kezdeni az időeltolódással. Majd elmúlik - igyekszem normálisan lereagálni a dolgokat, és mosolyogva sétálni a hatalmas épületben. 

- Eire jól van? Nem beszéltem vele mióta visszajöttünk, és kicsit aggódtam is, hogy mit fog csinálni most.

- Remekül van. Mindig van valami, amivel lefoglalja magát és Soniat.

-  Amikor hazafele jöttünk, elkérte tőlem Zayn elérhetőségét. De nem adtam oda neki. Tulajdonképpen nem is tudom, miért engem kért meg erre.

- Ne félj, a feleségemnek nem akadály egy ilyen dolog. Zayn már nálunk volt, mielőt egyáltalán felszállt volna a gépünk - marja a torkom a keserű cinikusságom, mégsem érzem magam kellemetlenül. 

- Oh - elhúzná a száját, de egy szervezetten összetömörülő csapat felé közeledünk, akiket büszke anyák és lányaik alkotnak. Amint feltűnik Harry és Louis, sikoltozni kezdenek, és mikor Liam már méterekről integetni kezd nekik a biztonságiak feje felett, elszabadul a pokol. Mindannyiunk szíve feléjük húz, de a testőreink óvatosságra intenek, nehogy elhagyjuk a biztonságos kis zónánkat. Louis megáll, int mindenkinek, hogy álljunk össze és a telefonját feltartva készít mindannyiunkról képeket. A lánysereg erején felül igyekszik túlvisítani mindent és mindenkit, nevetés és pirosló arcok telítik meg a levegőt körülöttünk. Ettől én is igazi, hamisítatlan vigyorra húzom a szám, és képtelen vagyok abbahagyni. 

Van, ami nem változik sosem. Boldog vagyok. Annyira, hogy képes lennék fejest ugrani az érzésbe, az arcom már fáj, olyan széles a mosolyom, és néha kihallani néhány mondatfoszlányt, amiben dícsérik az én Soniám, milyen szép és hogy rám hasonlít. Ez nem csak boldoggá, de büszkévé is tesz. Fellendítem a karom, hevesen integetek a ránk váró, fantasztikus embereknek, és csak remélem, hogy ők is érzik azt a szeretetet, amit mi igyekszünk átadni nekik, legalább annyira, mint amennyire mi lubickolunk az ő mindent elsöprő rajongásukban és puha majomszeretetükben. A tenyerembe puszilva dobok nekik egy utolsó légcsókot, mielőtt elterelgetnének a szemük elől, és látom, hogy Louis már írja is az üzenetet a képéhez. Vadul pötyög a telefonján, széles vigyor ül az ő arcán is. Sőt, mindenkién.

Célzottan figyelek minden mozdulatomra, hogy ne engedjem le túlzottan a vállaim, egyenes maradjon a hátam és ne lankadjon le a mosolyom, nem mintha változott volna bármi is az elmúlt percben.

Amint beülök az értünk küldött autóba rámnehezedik a fáradtságom, szinte agyonnyom a kimerültség. Nekidőlök az ablaknak, a másik oldalról úgyis kitámaszt Liam és a hirtelen lesújtó hőségtől pár perc alatt elalszom. Már arra sem emlékszem, hogyan és mikor jutunk ki a reptérről a belvárosba vezető sztrádára, csak azt fogom fel, hogy a homlokom lecsúszik az üvegen és a fejem kényelmetlenül csuklik előre.

Érzem, hogy ennek a napnak, legyen bármennyi is az idő, számomra véget ért.

Eire

- Felmegyek, megnézem Soniat. Nincs nálam a figyelő - túlságosan is elengedtem magam. Órák óta ücsörgünk Zaynnel a nappaliban, és még csak el sem pakoltam rendesen magunk után. Szalad az egész ház, és ha valamiért meg is szakítottuk a csevegést, mindenhol a letörlésre váró port láttam és azokat a felületeket, amiket illene sürgősen felmosni.

- Igazán nem akarok tolakodó lenni, de felmehetek? Mert a múltkor csak egy rövid időre láttam őt, és ha esetleg aludna..

- Persze, ne viccelj, gyere csak! - meg sem várom, hogy befejezze a mondatot, megragadom a karját és irányítani kezdem. - Előre szeretnék elnézést kérni. A gyerekszoba gyakorlatilag folyamatosan csatatérré van nyilvánítva a két Horan miatt és már meg sem kísérlem rendben tartani.

- Hé, van pár tesóm, és Louiséknál is temérdek időt töltöttem. Doncasterben is - nevetnem kell, mert megint elfelejtettem, kivel állok szemben. Ugyan! Zayn gyakorlatilag együtt élt a férjemmel évekig, és Niallról tudom, milyen pedánsan indul útra, de aztán valahol elveszti a fonalat és katasztrófa sújtotta területté válik a környezete. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban sem Harry, sem Liam nem figyelt a rend megtartására, így mind az öten a rendetlenség tetején ücsörögve várták a megváltást az elsőnek érkező lánytól.

- Rendben - lelassítok a fehér ajtó előtt. Megigazítom az ezüstre fújt 'S' betűt, amit Niall saját kezűleg festett. Szeretem, hogy néhány kézzel készített dolog még van a lakásban, de nem akarok sokáig elidőzni, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam Zaynt, vagy magamat.- Remélem alszik. Most már örülnék, ha sikerülne átaludnia 6-8 órát egy huzambam. 

- Ne is álmodj róla - suttogja kedvesen.- Mire végre annyit fog aludni, azért fogtok könyörögni, hogy fáradjon le hozzátok legalább ebédre.

- Azt megnézem. Annyit eszik lassan, mint az apja. Két reggeli, három vacsi. Mint egy igazi ír - csendben felkuncogok. - Csak nehogy sört is kérjen mellé. Niall régebben megengedte neki, hogy egy kiskanál habot megegyen.

- De fogadjunk, nem köpte ki - mosolyogva a kiságy fölé hajol, Sonia felé nyúl, a lányom pedig azonnal a kezéhez kap. Apró ujjaival kapaszkodik Zayn csuklójába és csodálkozva bámul fel ránk. - Gyönyörű.

- Igen, az. És tiszta apja - megcirógatom a pufi arcocskát, és én is gyönyörködni kezdek Soniában. Álmos, majd' leragadnak a szemei de az újdonság varázsa magával ragadja, és csillogó szemekkel nézi Zaynt, mint valami istenséget.

Megszokásból talán, vagy nem is tudom, miért, de nekidőlök a kiságynak, ezzel kissé Z oldalához préselődök, ő pedig azonnal átfogja a vállam.

- Szeretném, ha tényleg rendbe jönne a kapcsolatom Niallel - a semmiből hozza fel ezt a témát, és bár az a célja ennek a baráti találkának, hogy átfogó képet kaphassak a történetről egy egészen más perspektívából.

- Ó, hányszor kívántam én is ugyan ezt. Remélem legalább az egyikünknek meg fog tudni bocsátani.

Akarva-akaratlanul is a jegygyűrűm piszkálom, és igyekszem lecsillapítani a gyomromban hömpölygő remegést.

- Neked? Neki kéne térden csúszva a bocsánatodért esedeznie! Legalábbis abból, amit ő és Liam mesélet, nekem ez a véleményem.

- Mi? Neked beszélt a dolgainkról? Mikor? - őszintén meglepődöm, mert ha találkoztak is, nem gondolnám, hogy elfecsegne olyan apróságokat Niall, mint a házasságunk lassú, de biztos hanyatlása csak úgy Zaynnek, ha tényleg annyira haragudna rá, mint mondja. 

Keserédes ez az információ. Nem akarom, hogy az egész világ ezen csámcsogjon, márpedig ezeknek a srácoknak minden szavát rögzítik és sűrűbben váltanak telelfonszámot, mint más ágyneműt, viszont örülök, mert ez azt jelenti, Niall még mindig megbízik Zaynben. És ez jó. Nagyon jó.
Sonia szép lassan visszaalszik, én pedig, csak úgy, mint minden este, ott ácsorgok az ágya mellett, és csak akkor vagyok hajlandó elhagyni a gyerekszobát, amikor már legalább 25-ig el tudok számolni anélkül, hogy a lányom megriadna.
- Kicsit azért furcsa anyaként látni. Sokkal komolyabb vagy, mint régen - egymás mellett oldalgunk vissza a nappaliba, én meg, a mintaanya, újra a korábban kinyitott borosüvegért nyúlok és a maradék chardonnay-t ketté töltöm.
- Tudod, még néha én is elcsodálkozom. Volt, hogy felriadtam Sonia sírására, és eszembe jutott, vajon hány olyan alkalom volt, amikor kimerültek és hulla fáradtak voltunk, ami miatt nem ébredtünk fel időben. Soni a mindenem, az életemet is odaadnám érte, de igen, sokszor én sem fogom fel igazán, hogy anya vagyok. Én!
- Hihetetlen. De csodás dolog lehet - belekortyol a borba, közben a hátsókertre néző teraszajtót bámulja. - Büszke vagyok rátok. Komolyan.
- Ránk? Ugyan. Semmi okod nincs rá - komolyan ezt gondolom, nem vagyunk jó emberek, nem küzdünk eléggé az álmainkért, tele vagyunk hibákkal.
- Hidd el, sokan szeretnének csak fele annyira boldogok lenni, mint ti. Mint te meg Niall.
- Pedig ha még egyszer, csak egy napra, vagy egy félre úgy élhetnék, mint az eljegyzésünk előtt, képes lennék feladni a mostani életem - felhúzom a lábam a kanapéra, teljes felsőtesttel Zayn felé fordulok. - és ez alatt azt értem, hogy te is az életünk része lehetnél. Mint régen. Harry, Liam, Louis, Niall és te. Öten.
- Igen. Az tényleg jó lenne - koccintunk, és kiisszuk a maradékot a poharokból.
- Akkor, a következő üveget bontsuk meg az újrakezdés reményében - felbátorodva patfanok fel, és a bornyitóért nyúlok.
- Az újrakezdésre - mindkét poharat a pilthoz hozza, én pedog mindkettőt csurig töltöm.
- Úgy legyen - összekoncintom a két ballonpoharat és egy röpke percre elhiszem, hogy minden, amit most elterveztünk, szavakba öntöttünk és amiért óhajtozunk, hamarosan megtörténhet.

Emiatt van....

Sziasztok!

Nem, ez nem egy újabb rész, viszont mostanában arra sem vettem a fáradtságot, hogy egyáltalán magyarázatot adjak arra, miért is nincs új rész fent, ami rettenetesen bánt. Nos, a helyzet egyébként nem bonyolult, viszont roppant kínos, és számomra szomorú.
Sokan talán tudjátok (aki nem, hát akkor most majd megtudja), hogy főiskolás vagyok. Ami egyébként még nem kifogás, mert akármilyen hihetetlen, egyáltalán nem veszi el az ember életét, ha nem csak tetteti a tanulást, és bőven marad idő munkára, pihenésre, sorozatozásra, blogolásra és egyéb dolgokra —mondjuk alvásra nem, de az senkit sem érdekel nyári szünetig.
Viszont ezt a félévemet egy cseppet lazábban vettem, mint az előzőt, nem tanultam annyit, amennyit kellett volna, és sokszor találtam jobb elfoglaltságot előadások helyett, így hát nemhogy lecsökkentettem volna minimálisra a vizsgáim számát, de meg is buktam 2 tárgyból.
Ezt más egyetemista/főiskolás nem érzi kellemetlennek, sőt....én viszont igen, és szörnyen érzem magam, ugyanis nem is nehezek azok a tantárgyak, amik nem sikerültek, ennél szörnyebbeket is simán teljesítettem 4-esre, most viszont rövid időn belül szépítenem kell a korlátozott vizsgaszám miatt [nem sokan olyan elemi hülyék, mint én].
Jövőhéten szombaton letudom az utolsó utáni kollokviumot is, és igyekszem addigra összeszedni magam, a gondolataim, az életem, és túltenni magam azon a 9 könyvön, amit az elmúlt napokban megpróbáltam a tudásomhoz mérten legjobban tanulmányozni és memorizálni meló mellett.

Ezer meg egy bocsánat attól, akit ezzel a magánakciómmal megvárattam/megváratok, de remélem, hogy a történet javára válik, hogy nem próbálom hajnali kettőkor növelni a karakterszámot felesleges baromságokkal.

Akinek még van hátra pár hete a suliból, annak kitartást, most feküdjetek rá a tanulásra, hogy szebben induljon a nyár, aki pedig végzett szeptemberig, annak jó pihenést.

❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤
xx Lu

35. Mi történt veletek?

Eire

A kezemet tördelve ácsorgok a teraszon, és úgy várom Zayn felbukkanását, mintha valami háborús hőst várnék haza, emellett pedig rettenetes bűntudatom van amiatt, hogy Niall még csak nemrég hagyta el a házat, máris az egykori legjobb barátjának társaságába menekülök. Egészen biztosan kiakadna, meg is érteném, hiszen még mindig ott a lehetőség, hogy Britannyt zaklassam a magánytól való undorommal, én mégis mindezek ellenére elhiszem, hogy életemben ilyen jót még nem tettem valakivel, mint most magammal, Zaynnel és Niallel egyszerre. Bemesélem magamnak, hogy kettejük közt egyedül én építhetek hidat, én lehetek az egyetlen kapocs, akinek segítségével visszatalálhatnak egymáshoz. Persze, ez így kissé eltúlzott és szentimentális, de ahogy várom Zayn kocsijának begördülését a kapun, a korlátnak támaszkodva, hunyorogva a gyenge fuvallattól, szinte látom magam kívülről, és sokkalta jobban benne érzem magam a kialakult helyzetben, mint valaha korábban. Minden rám nehezedik, a vitám Niallel, Zayn felbukkanása, Erin és anya viselkedése, a fojtogató érzés, amit általában akkor érzek, amikor tehetetlenül bámulom a kis könyvet, amit Victoriától kaptam, de még mindig ugyan az van benne, mint egy hónappal ez előtt, és eszembe jut, hogy valamiért elmaradoztak a terápiák— amit kicsit sem sajnálok már, mert mindegyiken kiborultam eddig, Niall is csak még feszültebb lett és esténként csúnyán egymás torkának estünk. 

Mindent kizárok, kivéve az emlékeimet, amik Zaynhez köthetőek, legyen az jó, vagy kevésbé az. Csak arra koncentrálok, hogy ennek most működnie kell, muszáj, és nekem mindent meg kell tennem, hogy mire hazajön a férjem, addigra legalább Z-t meg tudjam békíteni, és megbeszélhessem vele a történteket. Mert Niallnek csak akkor fogok tudni segíteni, ha ismerem a történetet a másik szemszögből is. Zaynnek pedig elmesélhetem, én hogyan éltem meg az eltűnését, és a többiek miként reagáltak. Tudom, hogy nehéz lesz, de azzal is tisztában vagyok, Niallnek mennyire hiányzik az, hogy ismét öten legyenek. Ha a színpadon nem is, legalább a magánéletben visszakapná a barátját, akire piszkosul nagy szüksége van, volt és lesz is reményeim szerint.
Alig állok a lábamon, amikor megnyomom a kapukulcson a nyitógombot, és az, ahogy az autó begurul, egy örökkévalóságnak tűnik. Mire leérek a lépcsőn, még be sem csukódik a kocsi ajtaja, én pedig ösztönszerűen ölelem magamhoz Zaynt, mintha évezredek óta magányos és elhagyatott lennék. Pedig még mindig csak néhány óra telt el Niall elindulása óta, de már annyira vágyom valaki olyannak a társaságára, aki nem kényszerből tölti velem a szabadidejét, és annyira hiányzott már Z.
- Oh, hát ilyen fogadtatásra nem számítottam. Szia Eire - ahogy nevet, érzem a remegő hasfalát, megcsap a kesernyés dohány és fűszeres parfüm illat, amitől szinte teljesnek tűnik az életem.

- Szia - beleborzol a hajamba, amitől elnevetem magam. Mintha semmi sem változott volna meg, mintha még mindig ugyan azok az emberek lennénk, akik annak idején voltunk. Minthaeg sem történt volna az a kellemetlen incidens nemrégiben a londoni lakásában.

- Niall is itt van? - hirtelen nem tudom elképzelni, hogy szeretne vele találkozni, vagy megkönnyebbül attól, ha elmondom neki, mi a helyzet.

- Nem, Louisnál van. Elutaznak - ellépek tőle, látom ahogy megváltozik a testtartása. Mázsás súlyok gördültek le róla másodpercek töredéke alatt, fesztelenül vigyorog.

- Tehát akkor igazak a pletykák? - bezárja a kocsit, gondolom már megszokásból, és megfontolt léptekkel indulunk be a házba.

- Miféle pletykák? - a bejáratnál magam elé engedem, amit nem fogad el, beterelget maga előtt.

- Na igen, felröppent néhány. Most épp a turnéra gondoltam.

- Igen - bólintok, majd hellyel kínálom. - Kérsz valamit?

- Ha lehetek pofátlan, akkor szívesen elfogadnám a csodálatos kávéid egyikét - telivigyorral ácsorog, nekem pedig megint nevethetnékem van.

- Nem pofátlanság, ülj le, mindjárt viszem - kellemetlenül érzem magam, de annyira örülök még mindig annak, hpgy eljött, hogy legszívesebben tinis rajongással ölelgetném és visítoznék a boldogságtól. - Nem tudom, hogy Sonia milyen állapotban van most, de múlkor szó szerint szerelmes lett beléd, úgyhogy nem ígérem, hogy nem fog rajtad lógni - a konyhából magyarázok, természetesen fülig érő szájjal, mert leperegnek előttem a képkockák, és nagyon cuki a lányom, amikor tetovált férfiakat lát. Csak az apjának nincs, Liam, Louis, Harry, és Zayn is szépen ki van dekorálva, a lányom pedig megőrül a mintákért. Neki aztán ugyan mindegy, hogy színes, vagy fekete, ha valakinek meglátja a bőrén a tetoválásokat, addig rajzolgatja körbe, amíg el nem fárad. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy talán ennek később az lesz a következménye, hogy ő is akar majd, természetesnek véli, és őszintén, nem zavarna. Örülnék, ha nem fordulna el a későbbiekben azoktól, akik egy kicsit másabbak, csak ne szúrkálja tele az arcát.

- Alszik? - tompán ér el hozzám a kérdés, először csak bólogatok, aztán eszembe jut, hogy a legnagyobb jóindulattal is van köztünk egy válaszfal, ezért ezt nem láthatja.

- Igen, de már nem sokáig, szerintem hamarosan szirénázni fog. Legalább annyit tud enni, mint Niall, mégis olyan picike, hogy néha elgondolkodom azon, vajon mikor fog egyáltalán nőni? 

Csend, Zayn nem mond semmit. Nem is veszem észre, azzal vagyok elfoglalva, hogy ne forrázzam le magam a forró italokkal, a tálcával egyensúlyozva billegek ki a nappaliba, hogy lepakolhassak a dohányzóasztalra. 

Zayn az egyik polc előtt ácsorog. A könyvek előtt sorakozott egykor a sok képkeret, de most már csak egyetlen van kitéve.

- Eire? - csendben felém fordul, fel sem tűnik, hogy mit lát. Vagy éppen mit nem.

- Igen? - mellé lépek, kezében az a kép van, amit Soniaról készített nemrégiben Niall egyik fotós barátja. A stúdióban ücsörög a levendulalila tüllruhájában, hozzá illő masni a hajában, és megpróbál elbújni Niall egyik kapucnis felsője alá. Imádom ezt a képet.

- Hol vannak az esküvői fotóitok? - leejtett karokkal áll, a mosolya kissé lehervadt már.

- Fent - próbálom én is elhinni, de őszintén szólva fovalmam sincs, hogy a garázsban lévő dobozban van, amit Niall kivávott az udvarra, vagy összetörve hevernek valahol egy szeméttelepen.

- Eire. Hol vannak a képek? - jó, persze. Én sem hinnék magamnak. Veszek egy mély levegőt, és csak nagyon lassan fújom ki. A gondolataim cikáznak, fogalmam sincs, mi az, amit el kéne mondanom, és mi az, amit nem.

- Fogalmam sincs. Valahol a házban hánykálódnak dobozokban, vagy szemeteszsákokban.

Szégyellem magam, mert jócskán sáros vagyok én is a történtekben, legalább annyira, mint Niall.

- Mi történt veletek? -akárhogy forgatom a fejem, követ az aggódó tekintete.

- Őszintén? Sokminden - elmosolyodok. - Sonia fontosabb most.

- Hé, ne mondd nekem, hogy Niall Horannek gondot okozna egy egész fotókiállítás megszervezése, ha szükséges lenne. Eire, mi van köztetek? Azok a képek fontosak voltak. Életetek legszebb napja. Hol vannak?

- Tényleg nem tudom - esküdözöm, és komolyan azt érzem, hogy magyarázattal tartozom. - Voltak mostanában viharos időszakok az életünkben.

- Váltok?

- Nem, dehogy! Csak nehezen lendülünk át bizonyos akadályokon. De megoldjuk, nem kell aggódni. Járunk terápiára is - ezzel próbálom menteni a menthetőt, de szemmel láthatóan ez csak ront a helyzeten. Zayn arca eltorzul, keserűen sóhajt fel. Szűkszavúan reagál.

- Sajnálom Ri.

Alig láthatóan megrántom a vállam, nem merek megszólalni. Mert mit mondhatnék? Hogy én is sajnálom? Mert amúgy így van. Rettenetes és elkeserítő.

- Rendben leszünk, ne félj. Tényleg csak pár hét - tudom, hogy ez viszont már a legkevésbé sem mondható igaznak, de ezt kell mondanom, hogy ne essen kétségbe Z.

- Amikor összeszedtem minden bátorságom, és elhívtam sétálni meg kávézni Gigit egy szponzoros buli után, valamiért feljött a házasság kérdése. Mert Pez meg én..tudod - kissé ködös tekintettel bámulja az üres polcot, de egészen mást lát. Fesztelenül beszél, holott mindenki tudja, mennyire kínos téma számára az, ahogy felbomlott a jegyessége és —sokak szerint— viszonylag hamar hivatalossá vált az új párkapcsolata. - Abban az időszakban voltam a legőszintébb, azt hiszem. És nem féltem felvállalni, hogy olyan életet akarok egyszer valaki mellett, amilyen Niallnek adatott meg melletted. Meg akartam maradni a feleségem legjobb barátjának, valakinek, akivel jól érzi magát, nem kell megjátszani a komolyságom, akit hazacipel egy jól sikerült buli után, vagy aki az ölében viheti be a lakásba álmai asszonyát. Azt hiszem féltékeny voltam a kapcsolatotokra onnastól kezdve, hogy az élete aktív részesévé váltál. És tisztában vagyok azzal, hogy ezt nem róhatom fel Perrienek, de engem ő csak nagyon ritkán tudott várni a backstageben, míg te és mások is rendszeresen ácsorogtatok a tiszta pólókkal és öleléssel fogadtatok minket. Nos, ha nem is mindig mindenki, de te ott voltál és mindannyiunkat vártál. És ahogy megpróbáltam ezt magyarázni Giginek, úgy nézett rám, Istenem, meg tudtam volna bolondulni abban a pillanatban, mert pontosan úgy néztél te is mindig Niallre. Akkor döntöttem úgy, hogy ha kell, az életem odaadom ezért a nőért - nevet, néhány pillanatra visszatér a jelenbe az elrévedezéséből. - Eire, Niall az első találkozásotok után, amikor Dublinban ragadt, azt az üzenetet írta nekem, hogy megtalálta élete párját. Azt az embert, aki okosabb, szebb, viccesebb nála, és mégsem zavarja. Azt, akinek, és emlékszem, pontosan ezeket a szavakat használta, „akiért hajlandó lenne visszaköltözni Írországba, feladni a londoni lakást és a várost”. 

Teljesen ledöbbenve állok. Sosem tudtam meg, valójában mit gondolt vagy mire emlékezett abból az estéből. Nekem ugyanis vannak hiányos emlékképeim, mint például az, miért ácsorogtam kint a térdig érő hóban, és miért keltem másnap véraláfutásos felkarral. Sőt, amíg Niall el nem kezdett kutakodni utánam, fel sem merült bennem, hogy ebből lehet még valami komoly. Összeköltözésről pedig nem is álmodtam. Ha valaki nekem akkor azt mondja, hogy az az utolsó Karácsonyom Dublinban, és Londonba költözök egy hebehurgya zenészfiúhoz, valószínűleg kiröhögtem volna. Hogy én? Egy zenésszel? Egy olyan emerrel, akinek milliók skandálják a nevét és a dalait? Ugyan.

- Zayn.. - felemeli a mutatóujját, elhallgatok. Jobb is, hiszen fogalmam sincs, mit akart velem mondatni a kétségbeesésem.

- Tudom, hogy nem releváns a véleményem, és sokkal több ember bizalmát kell visszanyernem, mint gondolnám, de egy tanácsot fogadj meg, kérlek. Én elszúrtam, nagyon csúnyán. Elrontottam valamit évekkel ezelőtt, a végeredmény pedig hogy egy tucat fantasztikus embert vesztettem el a szavahihetőségem és belém fektetett bizalom mellett. Az, hogy Gigivel ennyire gyorsan és hihetetlenül szerencsésen alakultak a dolgaink, hogy szinte azonnal szerelmes tudtam lenni és ő is valahogy belémhabarodott, isteni szerencse. De neked Niall az, aki nekem Gigi, és soha, semmiért ne add fel ezt a házasságot. Mindhárman boldog családot érdemeltek, te, Niall és Sonia is.

- Zayn, értékelem, de ha nem működik? Mi lesz, ha folyton csak falakba fogunk ütközni? És Sonia? Gyerekként állandóan azt láttam, hogy a szüleim nem is szeretik egymást annyira, vitáztak, egymással, velem, Erinnel. Nem akarom, hogy Sonia is úgy nőjön fel, hogy a szülei háborút vívnak minden nap. Én elmenekültem az országból, ahová megszülettem. Ha a lányom ugyan erre kényszerülne, abba belehalnék.

- Hé, de ti sosem adtátok fel! Vagy nincs igazam? 

Veszek egy mély levegőt. A történetünk teljességéhez hozzátartozik, eddig mennyit küzdöttünk, féltünk, és milyen nehéz megérezni a siker ízét.

- Közel két éve teherbe estem. Az orvosok azt mondták, hogy csoda történt, ezért túlféltett Niall. Én is rettegtem minden nap, de a dolgok egész jól alakultak. Hat hónappal később mégis Niall a karjaiban tartva rohant velem, berúgta a kórház ajtaját. Sírt, a karja csupa vér és verejték volt. A kisfiam...a kisfiúnk elment, és mi nem tehettünk semmit. Azt mondják, genetika, apámtól örökölhettem. Papíron ugyanis én sem lehetnék, mégis, látod, lassan három évtizede annak, hogy világra jöttem - megakadok, a kezeim akarva-akaratlanul is a hasamra simulnak. - Sonia harcos típus. Apám régen ezt mondta rám is. Élni akartunk. De mit kezdek ezzel az akarattal, ha csak arra használom, hogy mindent de mindent elrontok?
Készül a válaszra, de végül csak egy mély lélegzetvétel lesz belőle. Elgondolkodva fordul az asztalka felé, én meg inkább leülök és kevergetni kezdem a kávém, bár nincs benne se cukor, se tej, semmi.
- Már miért rontanád el? Lehet, hogy csak elfáradtatok. Kapcsoljatok ki, utazzatok el vidékre, vagy valami tengerpartra.
- Ó, hát ez baromi hétköznapi - elmosolyodok, mert ezeknek a srácoknak tényleg nem számít a pénz, én pedig még mindig nem tudom felfogni, hogy gyakorlatilag a saját magam szórakoztatására dolgozom, mert a havi fizetésemet Niall nagyjából minden nap megkeresi kétszer.- Ha apámék minden alkalommal elutaztak volna, amikor veszekednek, hamar éhenhalt volna a család. Nem mondom, hogy nem esne jól a hófehér porhanyós homokban járkálni naphosszat, de ettől nem változna semmi, mert tuti lenne egy luxusszálloda a közelben, ahol Niall tudna a lobbyban koktélozni és cseverészni a rajongóival valami idióta videóban.
- Vagy életed legizgalmasabb utazása lehetne, csak ti ketten, Sonia Harrynél.
- Niall a térdére hivatkozva ki sem mozdulna a nyugalmas helyekről, amit persze megértek, mert sokszor még most is fáj neki a műtét helye, pláne ha hirtelen változik meg az időjárás, de akkor is. Már nem igazán látom magunkat kettesben sétálgatni meg ilyenek. Meg sem fogná a kezem a nyilvánosság előtt.
- A régi Eire, akit megismertem, az daccból már csak azért is kézen fogná Niallt, sőt, szét is kürtölné a fél, ha nem az egész világnak, hogy a férfi mellette igenis az övé, és büszke rá.
Bárgyún vigyorgok, mert igen, igaza van. Az az Eire, aki a sok vita és eltávolodás előtt voltam, arra is képes volt, hogy hetekig tartó gyűlölködést követve kipakoljon pár képet a boldog családjáról, ágyban fekve, nyaralások alatt, csak hogy megmutassa, mennyire nem érdekli a negatív kritika.
- Igen, csak az enyém. Mindem hiszijével együtt - sóhajtozok, és amíg Zayn átsétál még egy kis cukorért a konyhába, előkapom a mobilomat és hirtelen felindulásból írok egy üzenetet Niallnek, hogy ne haragudjon a kirohanásom miatt, vigyázzon magára és hívjon fel valamelyikük, amint Los Angelesbe érnek.

34. Várni foglak!

Niall 

Kedvetlenül tengődöm Louisnál, már mindketten kikészítettük a motyóinkat az előszobába, útra készek vagyunk. Soha nem volt még ilyen, legalábbis nem emlékszem olyanra, hogy nem az utolsó pillanatban kapkodunk még a fejünk után, hanem pedáns rendben sorakoznak indulás előtt már órákkal a táskák és bőröndök.

- Miért nem hívod fel? - akárhányszor elhallgatok, Louis rögtön ezt kérdezi, ennek ellenére még mindig nincs rá megfelelő válaszom.

- Minek? Most csak pár napra megyünk. Volt, hogy egy hétig nem beszélt velem, kibírjuk most is - igyekszem elfojtani magamban a dacc érzést, nem akarok kifakadni megint.

- Akkor legalább áruld el, mitől vagy ilyen mogorva. Min vesztetek össze? - kiveszi a kezemből a könyvet, amit a konyhapulton találtam. - Nem is olvasod, tedd már le Niall, és válaszolj. 

- Miért akarja mindenki tudni? - nem vagyok ideges, csak morcogok, mint valami rossz pukkancs.

- Mert segíteni szeretnénk! Ha nem szólsz egy árva szót sem, attól nem lesz jobb. Szívesen  beszélek Eireval, hiszen a barátom, kedvelem őt, de ha nem mesélsz semmit, akkor csak állok majd telefonnal a kezemben, és hebegek minden megjegyzése után. Niall, kérlek.

- Semmin. Vagyis nem tudom. Egyszerűen csak felbosszantott, mert a fejébe vette, hogy megkeresi Z-t, én meg kiakadtam, és kiabáltam. Nem az a bajom, hogy fel akarja venni vele a kapcsolatot, mert ahogy magamat ismerem, egy szép nap én is fel fogom emelni a fenekem és megkeresem, mert nem akármilyen évek vannak a hátunk mögött, de még nem tudtam megbocsátani neki a legutóbbi dolgot, sőt, magamnak sem. Inkább az zavar, hogy a hátam mögött tette mindezt.

- Te is a tudta nélkül szerveztél meg millió dolgot, nem?

- De most jobb volt nálam - gúnyosan elmosolyodok, mert valóban ezt érzem. Sem a harag, sem a düh nem elég erős bennem, egyszerűen csak bosszant, amiért egy ügyes kis boszorkány és mit sem vettem észre az ügyeiből, ellenben én lebuktam. Tudom, hogy meg kéne bánnom, amit a fejéhez vágtam, de nem megy. Még mindig úgy gondolom, hogy igazam volt, és most az egyszer neki kellene bocsánatot kérnie tőlem.

- Felhívom - meg sem várja, hogy mit mondok erre, telefonnal a kezében rohan ki a teraszra, az ajtót behúzza maga után és rágyújt. Néhány másodperc múlva nosolyogva magyaráz valamit, hevesen bólogatva nevet. Én meg csak állok egy helyben, és azon gondolkodom, hogy miféle bolondok háza lett az életemből. 

Teljesen abszurd, hogy összeveszünk a feleségemmel valamin, később pedig a legjobb barátomnál kanapészörfözök, hogy ne keltsem fel a családom az éjszakai pakolászásommal. Louis pedig ennek ellenére vidáman cseverészik Eireval, akinek a hangulatáról és kedvéről fogalmam sincs, mert épp hisztizek és daccból fel sem hívom, hogy megbeszéljük ezt az apróságot normális felnőtt emberek módjára. 

Kiveszek a hűtőből egy üveg sört, kinyitom és elsétálok vele a tévéhez. Úgy teszek, mintha nem lennék ideges és kíváncsi, unott arccal kapcsolgatok az értelmetlen csatornák közt, még a sportok sem kötnek le. Találomra kiválasztok egy zenecsatonát, és egy tömegsláger ütemét dobolva kezdem piszkápni a telefonom. Sűrűn okdalra pillantgatok, de Louis csak beszél és beszél, monoton bólogat és nevet. Egyszercsak oldalra biccenti a fejét, megváltozik az arca. Mindenbizonnyal Sonia is hozzá kívánt szólni a beszélgetésbe hangos nevetéssel vagy sikkantásokkal, máskülönben nem vigyorogna ilyen bárgyú fejjel. Félreértés ne essék, örülök, hogy ennyire szeretik, mert tudom, hogy Sonia is legalább annyira imádja őket, és kötődik hozzájuk, mint ahogy a srácok bálványozzák a lányom és rajonganak érte, de azt hiszem, féltékeny vagyok, amiért búcsúzáskor Soni rám se hederített, teljes nyugalomban pakolgatta ki a kedvenc játékait a rózsaszín elefántos szőnyegére. Igazán szerencsés kis fruska lesz, mert ha a szüleit majd utálni fogja, és cikinek érzi felhívni őket, Liam, Harry és Louis mindig ott lesznek neki, még ha a világ túlfeléről is kell segítséget nyújtaniuk, akkor is.

Eire

Idegesen járkálok a kezemet tördelve, mert már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy jó döntés volt elküldeni az üzenetet. Mi van, ha haragszik rám? Rém kellemetlen lenne, és még meg is tudnám érteni őt. Hiszen miért is ne? A férjem nekiesett, én meg az első ütésnél csak álltam és a vizes kezem törölgettem a ruhámba. Gyakorlatilag hagytam, hogy megverje őt Niall.

Amikor megszólal a telefonom, kis híján elájulok a rémülettől, botladozva esek neki az asztalnak, meg is ütöm a sarkával a lábam.

- Basszus - hangosan felszisszenek, de már emelem is a fülemhez.- Szia Louis, mi baj?

- Hello, baj? Miért lenne baj?- hallom hogy beleszív a cigarettájába, hirtelen én is megkívánom. Utoljára akkor gyújtottam rá, mielőtt az oltárhoz sétáltam. Vagy részegen hajnalban az esküvő után. - Jól vagy?

- Persze, csak nekimentem az asztalnak- saját magamon nevetek, idegességemben kopogok az asztallapon. Őszintén? Semmi kedvem bájologni vele úgy, hogy tudom, Niall nála alszik ma. - Veletek minden rendben? Bepakoltatok mindent? Vagy kell még valami, átvigyem?

- Ne aggódj, minden kész van. Csak gondoltam felhívlak, mert nem sokára kirugdosom a férjed a tévém elől és elküldöm aludni. Jól vagy?

- Hogyne, persze - észrevétlenül párolog el lassan a stressz és félelem, ami mindezidáig rámnehezedett.- Csak már olyan rég kellett izgulnom amiatt, hogy elutaztok. Elszoktam tőle.

- Hallottam, hogy veszekedtetek. Eire, minden rendben? - fogalmam sincs, mit kéne mondanom, így inkább egy ideig csak csendben ácsorgok, végül csak ráveszem magam. Beszélni kezdek, és amint az első szavak elhagyják a szám, nincs megállás. Fáradhatatlanul hadarok arról, mennyire sajnálom, amiért nem szóltam Niallnek arról, hogy fel akarom keresni Zaynt, viszont daccból tettem, mert ő is titkolózott.

- Fogalmam sincs, hova vezet majd ez az egész. Victoriához is nem mentünk már hetek óta, amióta meg hazajöttünk anyáméktól, megint csak veszekszünk. Nem tudom mit csináljak, Louis. És gonosz dolog tőlem, de azt várom, mikor történik valami tragédia, mint apa halála, hátha megint egy kicsit magunkba nézünk, és normális emberekként beszélünk egymással.
Csend. Másodpercekig nem érkezik válasz, és már épp kezdem magam rosszul érezni amiatt, hogy rázúdítottam a problémáim egy hosszú, fárasztó utazás előtt Louisra, akinek így is megvan a saját maga baja, amikor meghallom a nevetését.
- Eire, nincs semmi baj. Csak elfáradtatok. Nyolc nap múlva hazavizem neked Niallt és higyj nekem, úgy fogtok örülni egymásnak, hogy egymás nyakába estek majd a bejáratnál - jólesnek a szavai, bár ez az utolsó gondolatom. Semmi esélyt nem látok arra, hog ez valaha bekövetkezzen, de ráhagyom.
- Lou, butaság lenne most megkeresni Zaynt, ugye? - tulajdonképpen nem is attól tartok, hogy Niall mit szólna, mert azt már tudom, de komolyan tartok Zayntől.- Mi van, ha látni sem akar? Ahj, nem kellett volna írnom neki, mi?
- Tehát már meg is kerested Z-t - nem kérdezi, sokkal inkább kijelentésnek szánja, és valami megváltozik a hangjában. Nem rossz irányba, ami fura. Érezni rajta valami rejtett izgatottságot, ami ad némi reményt.- Nem gondoltam volna, hogy te leszel az egyetlen közülünk, aki elég tökös lesz a történtek után felkeresni.
- Ja, én meg azt, hogy Niall ezen ennyire ki fog borulni, azok után, hogy valószínűleg hetekig titkolta, hogy mire készültök.
- Nem akarta, hogy kiborulj miatta.
- Sajnálom, hogy nem ismer. Már akkor tudtam, mire vállalkoztam, amikor összeköltöztünk. Mondd, Louis hányszor okozott problémát az, hogy a munkátok ezzel jár? Ha elmondta volna, ha beszélgetnénk, tudná, mennyire örülök annak, hogy végre megint azt csinálhatja, amit a legjobban szeret ezen a világon! Csak annyit kellett volna tennie, hogy elmondja.
- Hidd el, csak attól tartott, hogy még jobban széthullik ez az egész. Liam csak abban az esetben hajlandó elindulni, ha te nem neheztelsz emiatt ránk.
- Remek. Már ketten is elfelejtették, hogy mi a véleményem erről. Tudod mit, Louis? Nem érdekel. Hazudott? Ez van. Csak kérlek, vigyázzatok magatokra, és ha bármire, de tényleg bármire szükségetek van, legalább te vésd az eszedbe, hogy rám számíthattok.
Én minden szavam komolyan gondolom. Annyira, hogy ha Niall most azt mondaná, menjek vele, mert nem akar sokáig távol maradni a lányától, úgy érzem, megtenném. Gőzöm sincs, honnan vettem a bátorságot, de annyira elkeseredtem a helyzetünket illetően, hogy most azonnal képes lennék összepakolni a fél házat, és ideiglenesen Los Angelesbe költözni Niall miatt, és azért, hogy végre legyünk túl ezen a szörnyű időszakon.
- Oh, Eire. Nem is értem, miért nem az én feleségem lettél - jóízűen nevet, és azon kapom magam, hogy átjár a beszélgetésünk abszurditása és én is vele együtt nevetek. Pedig még mindig sajog a lábam.
- Na jól van, indulás, Lou, holnap korán keltek. Vigyázzatok magatokra - képzeletben elhessegetem őt a szobája felé, és mint egy szugorú anya, ágyba küldöm.
- Piszok szerencsés Niall, és esküszöm, hogy rádöbbentem. Bízz bennem - ha most meg kéne szólalnom, ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy elcsuklana a hangom és bőgnék, mint egy kölyök kutya, akit most szakítottak el az anyukájától. - Jó éjt, Eire. És puszilom Soniat.
- Jó éjt, Lou - kinyomom a telefont és azzal a lendülettel le is dobom a pultra.
Mereven bámulok, képtelen vagyok bármi értelmes dolgot tenni,csak tengek, forgolódom egy helyben, feleslegesen pakolgatom a csészéket a konyhában, átrendezem a polcokat, a nem létező port söpörgetem félre a kézfejemmel. Sonia ebédjének maradékát is eltűntetem, elmosogatom a dínós étkészletet, kimosom az üvegcsét és a szelektívbe hajítom. Újra letörölgetek mindent. Nem tudok mit kezdeni magammal, már most hiányzik Niall, hogy heverésszen a kanapén, tévézzen és a hasán altassa a lányunkat. Hiányzik, hogy hangosan nevessen a videókon, amit Liam küldözget neki vagy csak morcosan csoszogjon végig a lakáson.
Zsebre vágom a mobilom, és a babafigyelővel a kezemben leheveredek a nappaliban. Pont olyan pózban, ahogy Niall szokott, de rá kell jönnöm, hogy nem elég hosszúak a lábaim ahhoz, hogy kényelmes legyen, így leginkább egy begyógyszerezett makira hasonlíthatok, nem pedig valakire, aki épp a kiérdemelt délutáni pihenését tölti. Végső elkeseredettségemben bekapcsolok valami zenét, hátha az segít elterelni a gondolataim, esetleg ellazít, de már a második refrénnél ki kell kapcsolnom, ugyanis a telefonom veszettül rezegni és villogni kezd. A szám ismeretlen, ezért habozok, hogy felvegyem-e vagy sem, mert ha valamelyik újságtól vagy rádiótól hívnak, akkor élből elküldöm őket—a kérdés csak az, hogy mindezt hogy próbálják mocskos pénzért eladni és etetni vele a pletykára éhes lakosságot. De emellett hívhatnak az irodából is, vagy, ami a legmerészebb gondolatom, hogy a nővérem, Erin, vagy valamelyik rokonom keres, tekintve, hogy elég jók vagyunk abban, hogy felkavarjuk az állóport, amire remek példa a temetésen vagy az utána tartott állófogadáson történt incidensek valamelyike.
- Eire Reed, tessék - igyekszem normálisnak tűnni, a hangom komoly és határozott.
- Szia, Zayn vagyok. Nem zavarlak? - egy pillanat alatt kifut a vér az ereimből, izgatottságomban majdhogynem elájulok, remeg kezem-lábam, de boldog vagyok.
- Nem, dehogy zavarsz! Úristen, ha tudnád, mennyire örülök, hogy felhívtál! - valóban így érzek, gyerekes rajongással várom, mit akar mondani. Mint amikor a legjobb barátod fogalmazást ír rólad, és te büszkén bólogatsz.
- Olvastam, amit írtál, és én..nos, ne haragudj, ha nem voltam egyértelmű a legutóbbi alkalommal, de jó, hogy még mindig barátnak tekintesz.
- Persze, hogy az vagy! Z, te mindig is a barátom maradsz, akármekkora seggfej is legyen Niall.
- Nem az, egyáltalán. Provokáltam, nem kellett volna hozzávágnom azt az utsolsó mondatot.
- Nem kell mentegetőznöd. Nekem nem. 

- Valami baj van? Furcsa a hangod. Ugye nincs semki Soniaval?

- Nem, semmi. Minden rendben van velem- mosolyogova kezdek el járkálni. - Csak azért szerettelek volna megkeresni, mert a legutóbbi találkozásunk rádöbbentett, mennyire hiányzol, és most, hogy Niall nincs itthon legalább nyugodtan tudunk beszélni. Feltéve, ha nem a tengerentúlon vagy, mert akkor nem akarlak ébren tartani feleslegesen. 

Hadarok, mert továbbra sem sikerült feldolgoznom a tényt, hogy Zayn ilyen gyorsan visszahívott.

- Még nem sikerült kihevernem az időeltolódást, nemrég értem haza Londonba. Jó lenne ébren maradnom most, hogy ne virrasszam át ezt az éjszakát is - hirtelen, akár a villámcsapás, úgy villan be a nagy ötletem, mivel tudnám eltölteni a nap hátralevő részét úgy, hogy legyen is bármi értelme.
- Nincs kedved átjönni? Sonia még úgysem ismer igazán, ráadásul se te nem alszol el ideje korán, se nekem nem kell egyedül ülnöm a négy fal között - miközbe beszélek, a saját ötletemtől fellelkesedve masírozok vissza a konyhába, és megkeresem a leggyorsabb aprósütemények receptjei közül azt, amit hirtelen el tudok készíteni, és rendelek valami vacsorát is.
- Jó ötlet ez? Nem akarok kellemetlenkedni, vagy vitás helyzetbe kerülni.
- Z, nem kellemetlenkedsz, hisz én hívtalak! A viták meg nem érdekelnek senkit!- meglepően pozitív és lelkes vagyok, kis híján elérem azt a szintet, ami már rém idegesítő, ezért visszafogom magam.
- Köszönöm, ebben az esetben akkor élnék a lehetőséggel.
- Várni foglak! - elköszön, rajtam pedig teljes mértékben eluralkodik az az érzésem, hogy győztem, és talán most visszakaphatom egy kicsit a barátomat.